jobban, mint Gaston, mert én nem arra születtem, hogy feleséget
szeressek. De Gaston nem olyan, mint én vagyok; ön pedig – ezt is meg
kell mondanom – nem olyan, mint Geneviève. Nagyra vagytok, ti világ
szépei, a fényes szereppel, melyet ellenállhatatlan csábos szerelmetek a
mi életünkben játszik. Nagy a hatalmatok, s megengedem, joggal
dicsekedtek vele, hogy ha ezrekre megy azok száma, kiket
szerencsétlenekké tesztek, mégis csak ti vagytok azok, kiknek szerelme
igazán boldogítni képes, mert nem lehet ráúnni. Jól van. De nem szabad
magatokat összehasonlítani, nem szabad egy rangra helyezkedni azokkal a
nőkkel, a kik nekünk kínok között megszülik gyermekeinket, s a kik még
nagyobb szenvedéssel, mert örökös lemondással, nevelik a jövőt. A
feleségekkel és anyákkal nem szabad szembe szállnotok; azok szentek és
kell, hogy azok legyenek. Nekünk, világfiaknak, megvan a mi külön
világunk; hagyjuk meg a családnak is a magáét. Le kell tenni arról a
mesterkélt lenézésről, arról a daczos irigységről, melylyel ti, Páris
uralkodói, az általatok megcsalt hitvesekre tekinteni szoktatok. Persze,
ti a természet jogait emlegetitek, a valódi érzést, mely a pap áldásaira
nem szorúl. De képzelje csak, jó Fifine, hogy önnek – a természet
jogánál fogva – egy kis lánya volna, mondjuk, a Gaston lánya, s hogy
önnek kellene ezt a lányt felnevelni. Milyen hitet és gondolkozást
akarna e leány lelkébe ültetni? A magáét-e vagy – amazokét? És mily
módon kivánná ezt a lányt, mikor idején lesz, a szerető férfiú keblére
tenni? Azon a módon-e, a hogy ön egyesült Gastonnal – vagy azon, a hogy
Gaston Genevièvet kapta? A holdvilágos Champs des Elysées valamely
fogadójában-e, a fülemilék csattogása mellett, vagy a sekrestye komoly
alkonyában orgonaszó mellett, a tisztes pap által, a ki kötelességére
figyelmezteti? Mit gondol?
– Igaza van, – mondá a színésznő tünődve, – Ön jól –
– Prédikál… úgy-e, azt gondolja? Bizony én is olyan pap vagyok, ki vizet
prédikál és bort iszik. Nem is a magam erkölcsét hirdetem, hanem egy oly
intézmény morálját, melyen a világ rendje nyugszik. Én nem élek ez
intézmény határain belűl. Nincsen családom, nem is lesz; apró örömeimet
és gyönyöreimet csak úgy keresgélem össze, mint a veréb az ő táplálékát
s e mellett tűrhetően érzem magamat. Önnek sem való, szép gyermekem, az
az úgynevezett örök szerelem, mely, négy szem között mondva, nem is
annyira szerelem, mint hűség… A házasság igazán nem a szerelem, hanem a
hűség intézménye. Adjuk meg mindenkinek a magáét. Miénk a szerelem,
legyen övék a hűség… Mit mond ehhez?
Fifine ránézett, és igazi szinész természettel visszatükrözte Olivér
szavainak elegyes hatását: szemeiben könyek voltak, ajkain egy pajkos
mosolygás. Nem szólt, csak oda nyujtotta neki másik kezét is. Olivér
mind a kettőt egymás után megcsókolta; az egyiket udvarias tisztelettel,
a másikat – másképen, úgy hogy Fifine ösztönszerűleg visszahúzta – az
egyiket. Végre megszólalt, komolyabban, mint sem Olivér várta volna.
– Cuny úr, – mondá, – ön nekem rémítő gorombaságokat mondott és én még
sem birtam rá megharagudni. Ez gondolkozóba ejt. Elérte, hogy… hogy
szégyelem ittlétemet. Kalandos vállalat volt – én pedig nem vagyok
kalandornő. Úgy-e nem? Nem tudom, honnan van, de ön impertinentiáival
igazán hízelgett büszkeségemnek. Úgy van, büszkeségem nem enged tovább
itt maradnom. Ezt akarta elérni; elérte. Most pedig jó’szakát. Meg van
elégedve?
– Az lehetnék, ha igaz, hogy egy jó cselekedet öntudata a megelégedés
forrása. De ha arra gondolok, hogy mennyibe került –
– Önnek!? – kérdé Fifine csodálkozva.
– Nekem, persze, hogy nekem. Egy kissé – korán gyujtottam meg a
gyertyát. Ha a sötétségnek előnyt adtam volna a világosság fölött, s a
hallgatásnak a beszéd fölött…! A hallgatás arany!
– Hallgasson hát! – mondá Fifine pirulva. Csak most érezte, hogy éjjeli
pongyolában egyedül van egy szép férfiúval. – Hallgasson és hagyjon el!…
Hanem egy óra múlva várjon rám a park rácsa előtt és kísérjen vissza –
Párisba.
Olivér szót fogadott. Csöndesen kiosont az ajtón. Fifine gondolkozva
hallgatta elhaló lépteit, aztán lábujjhegyen szobájába sietett.
*
A kelő nap verőfényével elöntötte a touraini kastély kupoláit. A grófné
csengetett – csengetett – meg újra csengetett szobalányának, hiába. Hova
lett Susette? A cselédség is hasztalan kereste. Szobájában egy levelet
találtak, a grófnőhöz czímezve. Geneviève fülig pirulva olvasta, a mint
következik:
«Bocsássa meg, grófnő, a rossz és illetlen tréfát, melyet egy
meggondolatlan nő az ön angyali tiszta lelkén elkövetett. Szerelmes
voltam az ön urába: ő volt az egyetlen férfi, a ki szerelmemre nem
hajlott. Bosszúból elvállaltam a komorna szerepet méltóságodnál,
bosszúból hitettem el önnel, hogy kötelessége a gróf szerelmének oly
föltételt szabni, melyre valóban semmi joga sincs. Az ön jósága,
szenvedésének látása lefegyverzett. Legyen boldog, föltétlenül. Ön igazi
angyal és érdemes oly férjre, a milyen Gaston gróf.
Susette.»
… Igazán furcsa dolog, hogy a grófnő nem tudta megtalálni azt a kis
aranykeresztet, mely keresztanyja ajándéka volt és melyet mindig nyakán
szokott viselni. Az öreg Madeleine tűvé tette érte a kastélyt –
mindhiába. Erősen gyanúsította azt a sehonnai leányt, a megszökött
komornát, hogy az lopta el. De a grófnő komolyan kikérte az ily
gyanusítást és azt mondta, hogy majd előkerül.
Elő is került, mikor keresztségre vitték első kis lányát; annak
akasztotta a nyakába.
SAECKERHETS-TAENDSTICKOR
A fogadó külön kis ebédlőjében egy csapat orvos ült együtt kedélyes
vacsora mellett. Tudós urak nem szoktak ily helyen tudós tárgyak felett
disputálni. A doktor urak sem a tüdővész bacillusairól vagy a
hypnosisról, hanem azon fontos kérdésről vitatkoztak, hogy melyik jobb:
a svéd gyufa-e vagy a phosphoros masina? – Tisztelem, – mondá az egyik –
a svéd Tændstikornak a Sækerhetjét, mert igazán biztos és jól fog; csak
olyan bűze ne volna. – Dehogy van, – mondá a másik, – bűze egy csepp
sincs, csak hogy veszedelmesebb, mint a phosphoros, mert melegben mind
egyszerre gyúlad. – Az első megint azt vitatta, hogy egy cseppet se
veszedelmes. – Mit, – kiáltá közbe egy harmadik, ki véletlenül a
legfiatalabb és legcsinosabb kartárs volt, – a svéd gyújtó ne volna
veszedelmes? Talán azért, mert csakis a neki való skatulyán fog tüzet?
Hisz éppen az teszi veszedelmessé!… – Hogy-hogy? – kérdik a többiek…
Mindjárt elmondom, csak hadd gyújtsak előbb rá. A história éppen egy
szivarhosszat tart. De félbe ne szakítson senki, legalább addig ne, míg
a szivarba tart. – Mind ráálltak. A fiatal doktor rágyujtott a szivarra,
meg a történetkére, a mint következik:
– Czifrázgatás kizárva. Nem vagyok regényíró, történetem meg minden
cziczoma nélkül is eléggé furcsa és nevezetes. Egyik kartársunk,
mondjuk, hogy dr. Izé, – vagy legyen dr. Körényi, hiszen a név nem
változtat semmit a dolgon… hát mondjuk dr. Körényi már félév óta
folytatta praxisát, a mi azt jelenti, hogy félév óta nem látott beteg
embert. Csinos lakást bérelt volt egy újonnan épült ház harmadik
emeletén, csinos sárgaréztábla hirdette a nevét, az ajtó melletti
csengetyű szára is sárgaréz volt, csakhogy már erősen kezdett
rozsdásodni. Szemtül, ugyanazon a folyosón, a német színháznak valami
negyedrangú primadonnája lakott, szép, kaczér, de roppant egészséges
teremtés. Az egész házban nem volt senki, a ki ne lett volna fiatal, ép
és egészséges. Az első emeletet Feledy fiatal képviselő lakta, fiatal
feleségével. A doktor hiába reménykedett, hogy itt valamely szép napon
vagy estén csak történik valami, a mi egy orvos jelenlétét fogja
szükségessé tenni. Hiába használta fel az első alkalmat, hogy magát a
képviselőnek bemutassa, hiába vetett figyelmes szemeket a menyecskére,
semmi változás sem akart mutatkozni.
Azzal a tompa resignátióval, mely minden alkonyatkor meg szokta őt
szállani, hagyta el doktorunk egyik téli estén szép magányos lakását, a
hol 3-tól 5-ig megint csak kanári madarainak rendelt. Szomorú nótát
fütyörészve ment le a lépcsőn, de eszébe jutván, hogy doktornak nem
szabad szomorú nótát fütyörészni, szivart dugott a szájába, elővette
elegans tula-gyufatartóját (fiatal doktornál az elegantia fontosabb a
tudománynál) és boszankodva látja, hogy a fényes szerszámban egy szál
gyujtó sincs. Megállt és azon gondolkozott, hogy érdemes-e két emeletet
mászni a gyujtóért, mikor csöndesen megnyilt mellette a Feledy lakás
ajtaja. Egy piros-pozsgás, fitos orrú kis szobalány kukucsált ki és
pirúlva suttogott oda a doktornak: – Teins úr, szabad kérnem egy szóra?
– Körényi azt hiszi, hogy valahára hivatja őt Feledyné és nyájasan
közeledik a cziczushoz. A szobalány egy kicsit zavarba jön és rebeg
valamit rosszullétről és szívdobogásról; hogy, reményli, a doktor úr nem
fogja rosszra magyarázni, de ő már oly régen szenved szívszorulásban,
nem tudja, mi lelte. «Patiens!» ujong magában a doktor és menten késznek
nyilatkozik, a kis beteget alaposan megvizsgálni. De a szobacziczusnak
ellenvetései vannak. Ő, úgymond, mindig egészséges volt,
bizonyítványaiban is az áll, hogy egészségesen bocsátották el, és ha az
uraság megtudná, hogy ő nyavalyás, még föl találna neki mondani, a mi
nagy gyalázat volna. Úgy szeretné, hogy titokban rendeljen neki a
doktor, s azért oly időben óhajtana nála jelentkezni, mikor senki sem
látja. Az orvos, a ki nem veszi észre, hogy a szép lány inkább az orvost
kivánja, mint az orvosságot, ártatlanul kérdezi, hogy mikor akar hát
hozzá feljönni? A kis lány nem tudja magát elhatározni, haboz,
gondolkozik s végül azt mondja, hogy ha az orvos úr rosszra nem
magyarázná – a férfinép olyan csintalan! – hát legjobban szeretne jönni
– éjféltájban. Úgy is ilyenkor szokott a doktor hazajönni; a gazdája is
ez időtájt már itthon szokott lenni a klubból – ez volna a legjobb óra.
Ha az orvos úr hazajövet amúgy halkan megkopogtatná – kétszer egymásután
– az ajtót, akkor ő tudni fogná, hogy az orvos úr már itthon van és tíz
percz múlva, mikor minden lecsöndesedett, felosonna hozzá. Nagyon
szégyenkezve mondja ezeket a szép szobalány, de hát ki venné észre a
pirulást, mikor már egészen besötétedett, a légszeszláng pedig nincs még
meggyújtva? De a szobalány erre nem gondol, hanem utolsó szava után
hirtelen visszavonul és beteszi az ajtót, s a doktor úr úgy találja,
hogy ő éjfélre le van foglalva a nélkül, hogy egy szóval is elfogadta
volna a légyottot. Qui tacet, consentire videtur. E fölötti merengésében
ismét meg akarja gyújtani a szivarját, újra megnyitja tula-dobozát és
újra üresnek találja. Újra elgondolkozik, hogy visszamászszék-e a
harmadik emeletre (az újdonatúj háznak igen furcsa és nyaktörő lépcsője
van), mikor újra megnyilik az első emeleti lakás ajtaja és kijön Feledy,
a képviselő. Belülről egy kedves hang szólal meg: – Tizenegy órakor,
kedvesem! Megigérted! – Meg, édesem, – így szól vissza a honatya, –
hanem te is megigérted, hogy elalszol és nem virrasztasz megint, a míg
hazajövök! – E szavakkal Feledy bezárja az ajtót és megfordulva (a
házmester most gyujtotta meg a földszinti gázlángot) ott látja ajtaja
előtt Körényit, a ki még mindig ingadozik, hogy fölmenjen-e vagy lefelé?
A képviselő kissé kurtán fogadja az orvos köszöntését, gyanús tekintetet
vetve a fiatal emberre. Körényi viszont, kinek a szobaleánynyal történt
megállapodás forog eszébe, kissé zavarba jő és – tüzet kér a
képviselőtől. Feledy odaadja égő szivarát, újra gyanúsan néz rá, és egy
ártatlan megjegyzést vet oda, hogy ebben a házban veszedelmes gyufa
nélkül járni; a lépcső oly furcsa zegzugformában van építve, hogy ha az
ember tíz óra után jön haza, mikor a házmester már eloltotta a lángokat,
gyujtó nélkül akár a nyakát szegheti. Körényi helybenhagyja e véleményt
és kijelenti, hogy szilárd elhatározása, a legközelebbi trafikban gyufát
venni. Ezzel a két úr lemegy a lépcsőn, a kapunál bucsút vesznek
egymástól, és a téli est sűrű ködében a két égő szivar kétféle irányban
szegi a homályt. Feledy a bizottsági ülésbe megy, honnan tizenkét
whist-robberre készül a klubba; Körényi a kórház felé tart, hogy egyik
collegájával a szokott vacsora-társaságba menjen, folyton azt
hánytorgatva magában, hogy patiense akadt-e vagy kedvese? Szívdobogás
vagy…? Nem tud tisztába jönni, de el van határozva, hogy éjfél előtt nem
megy haza, hogy Feledy úrral ne találkozzék. Ez a képviselő oly
gyanakodó tekintetet vetett rá… Tán észrevette, hogy a szobalánynyal
diskurált, vagy talán a feleségét félti tőle?…
Mind két úr lehető kellemesen tölti az esti órákat; kevésbbé hamar múlik
az idő a képviselő fiatal nejének, a kinek a klub miatt az ő szeretett,
egyetlen Ödönével már nem egy barátságos összetüzése volt. A szép
asszony forrón szereti Ödönt, de, ha lehet, még forróbban gyűlöli a
klubot. Ödön is szereti nejét, de nem tagadja, hogy a klubot is szereti
és kijelentette, hogy igen nehezére esnék ezen ártatlan szerelméről
lemondani. Ő képviselő ugyan, de nem képmutató. A nejével e részben
folytatott vitatkozásokban nem szorítkozott a szokott érvelésre, hogy a
politikai klubot nem szabad a közönséges casinókkal összetéveszteni s
hogy a képviselőnek a klubból nem szabad hiányozni. Nem, ő kereken
kimondta, hogy szenvedélyes whistező és rosszul esnék neki e mulatságról
lemondani. Az asszonyka, egyenes támadásaival czélt nem érve, cselt
próbált; a míg férje távol volt, soha sem ment aludni, úgy, hogy
hazatérő ura reggeli 1 meg 2 óra felé is ébren vagy – a szőnyegen
szundikálva találta szerető párját. Erre aztán komolyan megharagudott.
Ödönt, a kedves, jólelkű, szelíd embert, haragban látni, sőt kemény
szavakat hallani tőle: ezt meg nem birta a szerelmes feleség. Létre jött
a béke, a következő alapon: Az asszony megigéri, hogy tíz órakor,
legfölebb fél tizenegy felé, ágyba fekszik és elaluszik. Ödön viszont
arra kötelezi magát, hogy ezentúl mentül korábban, semmi esetre sem
éjfél után, keresi föl a házi boldogság csöndes fészkét. Ezért viszont
engedélyt nyert, hogy elvihesse magával a lakás egyik kulcsát, nehogy
csöngetésével kénytelen legyen az asszonyt első álmából fölverni. – Ma
becsületére igérte, hogy 11 órára otthon lesz. Az asszonyka mégis
nyugtalankodott. Az a kártyázó szenvedély természetellenes dolognak
tetszett előtte s néha meg nem állta, hogy más valamit ne sejtsen, a
minek a kártya csak lepleül szolgál. Nem egy ízben, mikor haza jövet a
harmadik emeletbeli német szinésznővel találkoztak, föltünt Feledynének,
hogy ama hölgyecske oly különös tekintetet vetett a képviselőre; igaz,
hogy Feledy nem viszonozta a pillantást, de a gondos menyecske mégis
csak gyanakodott. Ez este is a harmadik emeletre tévedtek gondolatai és
felmerült sejtelmes lelkében a törvényes ajtó mellett lábujjhegyen
elsuhanó férj látománya, a ki lépteit egy törvénytelen hölgy kiséretében
a harmadik emelet felé irányozza… Megváltás volt tehát neki, mikor a
Zsuzsi tíz óra felé jelentette, hogy a komédiásné ma feltünő korán jött
haza, csak most fogja elütni a tizet. Már tíz óra! A képviselőnének
eszébe jutott, hogy ilyenkor le kell feküdnie. Kötelességszerűleg
ásított egyet s fölkereste ágyát, azon eltökélt szándékkal, hogy
mindjárt elalszik, de egyszersmind azon halk reménynyel, hogy 11 órakor
férje egy csókkal fogja felkölteni. Hanem a remény rossz altató;
Feledyné oly nyomatékkal várta a kellemes felköltést, hogy el sem tudott
aludni.
Pár perczczel múlt el éjfél, midőn a Dunasor két ellenkező irányából két
izzó szivarvég tartott egymás felé, míg a kapu alatt találkoztak. Ismét
egymásra ismertek, némi bosszankodással, a képviselő és a doktor. A
képviselőnek eszébe jutott, hogy ő az orvos füle hallatára szavát adta,
hogy 11 órakor otthon lesz. A doktor, ki a fölvetett kérdést, hogy
patiensre talált-e vagy szeretőre, a harmadik pohár bor felett akkép
döntötte el, hogy lehetne bizony mindkettő egyszerre, igen
alkalmatlannak találta a honatya elkésett hazajövetelét. Mialatt azonban
a házmester azon gondolkozott, hogy nem a ballábára húzta-e föl a jobbik
papucsát, az uraknak tisztességből mégis kellett egy pár szót váltaniok;
Feledy tehát, ut aliquid dixisse videatur, odavetette, hogy a doktor úr
szivara ég, tehát, úgy látszik, van már gyufája? – Ördögöt van! – felelé
a másik, nagyot ütve homlokára, – rittig elfelejtettem venni! – Sebaj, –
mondá Feledy kedélyesen, – itt van az enyim, vegyen belőle! Ezzel a
hálás doktornak oda nyujtotta dobozát, melyből az sietett a maga
skatulyáját megtölteni. Ezalatt végre megnyilt a kapu és a két úr a
házmesteri gyertya elhaló fénye mellett fölment az első emeletre. Feledy
kihúzta a kulcsát, az elkésett férj gyöngéd óvatosságával csendesen
megnyitotta az ajtót és jó’szakát mondott, a sötétben hagyva a doktort.
Körényi nem mervén kopogtatni, míg a képviselő le nem feküdt, színből
feljebb akart menni és, hogy ezt láthatóvá tegye, mindjárt az
ajándékgyufához folyamodott. Tüntetőleg dörzsölte az elsőt a tuladoboz
érdes oldalához. Nem fogott. Másikat próbált, az sem fogott. Mi a f…?
Talán csak nem svéd gyujtó? Persze hogy az! Nem gyulad meg az a
tuladoboztól, ha kivilágos virradtig találja is dörzsölgetni. No, de se
baj, úgy is csak színre akart egy grádicscsal feljebb menni. Most hát
csak csöndesen vár, míg Feledy a hálószoba szentélyébe ér, aztán majd
halkan kopogtat Zsuzsinak, akkor lesz világosság is, meg meleg is… Ott
áll tehát a sötétben azzal a szívdobogással, melyet a sötétben való
várakozás mindig okoz, ha nem nagy dolgot várunk is.
Feledy eközben mindent rendben talált: t. i. csöndesen és sötéten, a
hogy kivánta. Az asszony tehát alszik. E fölötti megelégedésében (no,
meg mert két nagy slemmet is csinált a klubban) meg nem állta, hogy
halkan ne fütyörészszen, mi alatt kabátját levetve, zsebeit kiüríti és
tárczáját, szivartáskáját, kulcsait, aprópénzét az asztalra teszi.
Azután gyufadobozába nyúl, hogy világot gyújtson, de csöndesen
elkáromkodja magát. Az a szerencsétlen doktor egyetlen gyújtót sem
hagyott benne. A képviselő úr tapogatva éri el a szomszéd szoba ajtaját;
ott az iró asztalon a nagy gyufatartó áll. A mint oda ér, a gyujtó után
nyulva, valami nedves hűvösséget érez ujjain. A fekete pokolra! A tintás
edénybe nyult, annak szakasztott az a formája van, mint a gyufatartónak.
Visszatapogatózik az ebédlő felé, a melynek ablaka előtt gázláng szokott
égni, s fölhúzza a roulettet, hogy egy kis világosság jőjjön a szobába.
Az előszobához szolgáló ajtó is nyitva maradt, légáramlatot érez. A mint
be akarja tenni ezt az ajtót, a bejáró felől halk kopogtatás üti meg
fülét. Csodálkozva siet oda, kinyitja az ajtót és kérdi: – Ki az? Mi az?
Körényi majd felfordúl meglepetésében, de hamar föltalálja magát. –
Bocsánat képviselő úr, azt hittem, hogy még nem alszik. – Nem is alszom,
vagy tán azt hiszi, hogy álmomban járok? – Dehogy hiszem, dehogy! Hanem,
pardon, az a gyujtó, a mit adott… – Igenis, a gyujtó, – vág közbe
dühösen az ingujjban didergő honatya – mind elvitte, a mi volt. Talán
nem elég? – Sok is, kevés is, mert nem ég. Nyilván svéd gyufa, az én
skatulyámon nem fog. Talán ha… Körényi ezeket mind hangosabban mondotta,
hogy a szobalánynyal megértesse gazdája jelenlétét, nehogy rosszkor
találjon megjelenni. De ezt meg a képviselő nem szerette. – Az ég
szerelmére, beszéljen halkabban, mert a feleségem föl talál ébredni és
észre veszi, hogy ily későn jöttem haza! Hát mit akar voltaképen? – Arra
akartam kérni, hogy – adja ide a skatulyát is, a mely ehhez az átkozott
gyufához való. – Jó, hát isten neki, oda adom a skatulyát is. Nekem úgy
se használ s így legalább magam is csinálhatok világot. – Ezzel Feledy
visszasiet a szobába, hamarosan leveti czipőjét és lehető nesztelen
léptekkel kihozza a skatulyát. – Itt van ni, dörzsölje, dörzsölje. De
siessen, mert az ajtó nyitva van és bolond légvonatot érzek. Ez alatt
fél kézzel nyitva tartotta az ajtót, várva, hogy «legyen világosság».
Körényi azonban a gyufákat a maguk édes anyai skatulyáján is hiába
dörzsölgette, nem akart világosság lenni. – Nem megy, nyögé panaszosan,
mintha nedves volna a skatulya. – Nedves? hogy a kénes mennykő üssön
belé! Persze, hogy nedves: a tintától! A tintás ujjammal fogtam meg.
Adja csak ide! Ezzel átveszi balkezével a dobozt és a tulsó, szintén
præparált oldalához dörzsöli a gyufát. Óh gyönyör! A gyufa ezúttal
fogott, nyájas láng lobog fel serczegve, de – hah! – egyúttal hatalmas
durranás is hallatszik… A folyosóra menő főajtót becsapta a léghuzam, a
kilincs bezárult. Most ott áll a két úri ember és szép világosság
mellett bámulja az ajtót, akár az új kaput. Feledy néma őrjöngéssel oda
rohan az ajtóhoz és rázogatja, bár tudja, hogy hiába: mert az a kilincs
csak olyan szerencsétlen ámító szerszám, nem mozdul az, se lakatosnak,
se varázsigének; az ajtót csak kulcscsal lehet kinyitni, a kulcs pedig
benn fekszik az ebédlő asztalán. – Az a gyufa, – kiáltja Feledy
rekedten, – az az ön isten verte gyufája! Mondtam, hogy vegyen! – Erre
Körényi is dühbe jött, kivált mert ezalatt a kezében lobbanó masina a
körmére égett. – Itt van! – kiáltá, oda dobva a még meglevő pár gyujtót,
– itt van a maga drágalátos gyufája! Szép szerszám, mondhatom, hogy enné
meg az az Öxenstierna! – Feledy tajtékzott a dühtől. – Még ön veti a
szememre az én gyufámat, a mi van; holott én azért didergek itt
sötétben, hidegben, hajlékomból kizárva, mert önnek nincs! Erről
számolunk… De addig is mit csináljunk? Hová dobta a többi gyufát? Ebben
a sötétben még farkasszemet se nézhetünk. – Ezzel a szerencsétlen
képviselő és házasember leguggolt és a folyosó kövein keresgélé az
eldobott gyufát, a miben a doktor, érezve bűnös voltát, telhetőleg
segítette. Találtak is egy-kettőt, meg is gyujtották, hogy megvilágítsák
a helyzetet, csakhogy a helyzet nem akart világosodni. – Mit csináljak!
Mit csináljak? – dörmögé egyre-másra a tanácstalan törvényhozó. – Hát
csöngessen! – mondá az orvos; – igen egyszerű dolog. – Egyszerű ám
önnek! De ha nőm felébred, ha kijön, és ingujjban, harisnyában lát engem
a folyosón! Teremtő istenem, csak én tőlem kérjen még valaki gyujtót
ebben az életben! De hát mondjon már valami okosat, tanácsoljon,
rendeljen, maga boldogtalan doktor!
Már most Körényi tudott volna ám rendelni, csak hogy nem akart. Kétszeri
halk kopogásra megnyilt volna az ajtó, de ez árulás lett volna, melyet a
szívdobogós szobaleány meg nem bocsáthatott. Az jutott tehát eszébe,
hogy jőjjön fel a képviselő az ő harmademeleti lakásába, talán az ő
különféle kulcsai között találkozik véletlenül olyan, mely az első
emeleti zárba illik. Feledy elfogadta az indítványt, s a két úr a
szerencsétlen svéd gyufa fénye mellett felkapaszkodott a harmadik
emeletre.
Oda lenn, az «országgyűlési szálláson» ez alatt két női szív lázas
dobogásnak eredt. A szobacziczus hallott valami párbeszédet a gyufáról,
örült a doktor leleményességének s azt hitte, hogy a képviselő
bosszúságában belülről csapta be az ajtót. Szívdobogása erősebben jött
rá mint bármikor, de elhatározta, hogy még egy darabig vár a kúra
megkezdésével, míg gazdája lefeküdt és álomba merült. A szép Feledyné
viszont, a ki félébren várta volt ura hazatérését, a zajra behunyta
szemét, hogy férje azt higyje, hogy igéretéhez híven elaludt. De percz
perczre múlt, s a várt hűtelen még sem akart a Hymen szentélyébe lépni.
A honanya nyugtalan lett, fölkelt, gyertyát gyujtott, papucsába bujtatta
reszkető kis lábait és kinézett az ebédlőbe. Az ablak nyitva, a
képviselő kabátja és czipője, órája, erszénye ott van, ő maga sehol.
Szegény asszonyka halálra ijedt; már azt hitte, hogy ura kiugrott az
ablakon, mikor kívülről suttogást hall és a folyosón meglátja a gyenge
világosságot. Oda siet, ki akar nézni a kulcslyukon, de már akkor a
világosság fölfelé távozik s a folyosó elsötétedik. De minél sötétebb a
folyosó, annál világosabban látja benne a hölgy az ő boldogtalanságát.
«A harmadik emelet! A német szinésznő!» Ez villan meg fájó lelkében, s
mint a villámra a mennykő, úgy következett benne az első fájdalomra a
bosszúállás eltökélése. «Utána! Rajta kell érnem!» Visszasietett
szobáiba, hamarosan valami ruhába bújt, aztán kiosont, halkan betéve
maga után az ajtót, nehogy férje észrevegye, hogy nyomában van. De a
sietős öltözés is időbe került; mire az asszony a lépcső első fokát
elérte, már a felső emelet is elsötétült s csak fenn egy ajtó nyilása és
bezárulása hallatszott. – A nyomorult! – sohajtá a féltékeny nő, a
lépcsőn tovább tapogatózva. – Várták, várta az a drágalátos színésznő.
De én is várni fogom, kedvese ajtaja előtt várom, akár virradtig. – Ez
elhatározással ért föl végre a harmadik emeletre és kétségbeesésében
egyik ablakfülkében húzta meg magát, mert nem tudta, hogy melyik a
színésznő lakása.