szabatos és tisztességes volt. Látszott, hogy a nagyságos úr teljes
életében egy czélra törekedett, sohasem forgácsolta el erejét és idejét.
Ez az ember bizonyára nem szokott szerelmeskedni, se kártyázni, se
gírálni, se duellálni, különben negyven esztendős korában csak nem lenne
törvényszéki elnök és nőtlen. Zalabér egyike volt a magyar faj azon
ritka példányainak, melyeket a föltámadt Magyarország minden várakozás
ellenére itt-ott fölszínre vetett: értem a komoly és józan törekvőket.
Midőn huszonhárom éves korában bejutott az állami szolgálatba, tisztában
volt az iránt, hogy az új államszervezetnek nagy szüksége lesz munkabiró
és alapos emberekre, s hogy fajunk ily erőkben nem bővelkedik; hogy
tehát oly embernek, a ki kész is, képes is dolgozni és magát
összeszedni, lehetetlen carrièret nem csinálni. Zalabér tehát
összeszedte magát és dolgozott, s így tizenhét évi munka és törekvés
útján lassan, fáradságosan, de csalhatatlan bizonyossággal odakerült, a
hol most állott: az Y-i törvényszék elnöki székébe. A zarándoklás
dülőjén túl volt s föltehető, hogy Zalabér úr, midőn a magaslatot
elérte, egy perczre föllélekzett s így szólott magában: – Most már
kifúhatom magamat, pihenhetek és boldog lehetek. A boldogság pedig nem
állhat csupa carrièreből, sem a pihenésből. A boldogsághoz, úgy sejtem,
szerelem kell. Szeretni akarok; s hogy tisztességgel szerethessek, meg
kell házasodnom. Életösvényem meredek részét, a melyre nem jó málhát
vinni, bevégeztem. A mi hátra van, az valóságos séta, még pedig, ha
csinos feleséget találok s a feleséggel csinos hozomány jár, igen
kellemes séta.
Rendszeres ember így szokott gondolkozni, s így föltehetjük, hogy
Zalabér törvényszéki elnök úr is így gondolkozott, midőn a városi
kaszinóban kötött ismeretségeket a családi körökig folytatván, az
aljegyző úrral egyetemben, ki meghitt barátja volt s kit jó modora miatt
igen nagyra becsült, Y. városa hölgyeinek, anyáknak és leányzóknak
egyaránt magát bemutattatta.
Képzelhető, hogy az Y-i hölgyvilág különben oly csöndes pontytavában
mily élénk mozgalom támadt, midőn ez a két nevezetes agglegény-csuka
kezdett abban uszkálni. Állami alkalmazásban álló, rangos és fizetéses
kérő oly ritka dolog, hogy ha kettő egyszerre lép föl egy kis városban,
nincs oly anya és eladó leány, a ki izgalomba ne jönne. Tény, hogy Alter
és Kiss, valamint Monaszterly és Kuzmik soha sem szállítottak annyi
remekművet Y. városába, mint azon farsangon, mely a két új birósági
személy kinevezését követte; a mi mellesleg mondva, világosan bizonyítja
azon tétel igazságát, hogy a megbízható igazságszolgáltatás az ipar
emelkedésére is a legüdvösebb hatást gyakorolja.
Sajnálattal kell azonban kiemelnünk, hogy a divatárus üzletnek ezen
örvendetes lendülete nem bizonyult tartósnak, Y. városa csakhamar
meggyőződött arról, hogy a bárót (Lezsinszkyt szabadkozása ellenére csak
így czímezték) nem lehet komolyan venni, mert ő maga nem akarta magát
komolyan vétetni. Ő mindig csak az apákkal és az anyákkal foglalkozott,
a lányokkal mindig meg igyekezett értetni, hogy ő «passé», vagy «fâné»
vagy «raté», s folyton adta a jóakaró apai barátot. Mikor pedig a fiatal
hölgyvilág üde naivitásával ennek erélyesen ellenmondott, a báró úr más
módon iparkodott kitüntetni, hogy ő nem számbavehető ember; ugyanis
jóízű tréfálódzással, de kiállhatatlan következetességgel hánytorgatta
az ő 1200 forintos fizetését s nagyon is kétes előmenetelét, tekintettel
azon sajnos körülményre, hogy csak ideiglenesen van alkalmazva, s hogy
végleges kinevezése oly vizsga letételétől függ, melyre csak a jövő
évben készül – készülni. Az ily beszédek mind az Y-i hajadonokra, mind
az ő körültekintő tisztes anyáikra oly fagyasztó hatással voltak, hogy a
báró úr nemsokára elérte kivánt czélját, azt, hogy őt senki se tekintse
számbavehető kérőnek.
Zalabér úr viszont más, de még hathatósabb eszközt talált a legtöbb Y-i
anya és lány kijózanítására: _egy_ lánynak udvarolt. Ezzel a többiek
mindjárt tisztában voltak az iránt, hogy Zalabér úr nem komoly ember.
Ennél az egy lánynál azonban Zalabér úr aránylag rövid idő alatt annyira
volt, hogy megkérhette volna, ha… ha megkérhette volna. Egy nevezetes
akadály állotta az útját; prózai, közönséges akadály, de olyan embernek,
a milyen az elnök úr volt, igen lényeges és életbe vágó akadály. A lány
szép volt, jó családból való (igazi gentry vér), jó nevelésű, fiatal,
szelid, jókedvű, házias, ábrándos is – szóval megvolt minden kivánható
jó tulajdonsága; de nem tudódott, hogy mekkora a hozománya.
Hogy _lesz_ hozománya, az kétségen felül állott. Az egész megyében nem
volt fiatal ember, a ki Köpcsényi Annát fényes parthienak ne tartotta
volna. Atyja, Köpcsényi Fábián, földbirtokos volt; egy nagy pusztát
birt, kettőt még nagyobbat haszonbérben kezelt. Azonkívül nagymérvű
bortermelést űzött, s volt nagyszabású mintapinczéje, melyben saját
terményein kívül még speculatióra vett borokat is a legújabb rendszer
szerint kezeltetett. Az öreg Köpcsényi modern ember volt és azt
állította, hogy a gentry az ő régi állását csak az újkor eszközeivel
tarthatja fönn. Ő tehát a mezei gazdaságot iparral és kereskedéssel
egyesítette; búzát, gyapjút, bort nemcsak hogy eladni szokott, hanem
venni is. Volt pénztárosa meg könyvelője; – sőt azt is rebesgették, hogy
mindenféle részvény is hever a pénztárában, s hogy a pesti tőzsdén külön
ügynöke van.
Világos volt, hogy ilyen ember az ő egyetlen lányát (két fia volt még)
nem fogja bizonyos hozomány nélkül adni férjhez. De ez a «bizonyos», a
mely voltaképen bizonytalant jelent, nagy szeget ütött a törvényszéki
elnök fejébe. _Mennyi?_ Ez volt az a kérdés, mely örökké gyötörte. Mig
erre feleletet nem tudott, addig nem birta magát döntő lépésre
határozni.
Ezt a fölfogást önök, tisztelt uraim, kik e sorokat olvassák, s még
inkább önök, tisztelt hölgyeim, igen együgyűnek és mód nélkül
közönségesnek találják. Magam is. Azonban az ember sokra képes,
akarattal meg kitartással, a mint a kezükön járó és a lábujjaikkal varró
«művészek» bizonyítják; de odáig a legügyesebb kautsukember sem vitte,
hogy ki tudjon bújni a bőréből. Zalabérnak egyenesen más bőrbe kellett
volna bújnia, mint a melyben eddigi terhes és díszes pályáját
végigjárta, hogy az említett köznapi felfogástól szabadulhasson. Nem
volt poéta (a ki tudvalevőleg semmibe sem veszi a földi javakat, mikor
hőseinek megházasításáról van szó), de Harpagon sem volt, hanem
egyszerűen rendszeres ember. Sohasem volt két lába egyszerre a
levegőben, sohasem tett ugrást, mindig csak járt, a mi annyit jelent,
hogy nem bízott sohasem a bizonytalanban s tudnia kellett, hová vezeti a
legközelebbi lépés, mielőtt a fél lábát is fölemelte. Az ilyen ember, ha
nem vezeti is önző pénzvágy, nem képes vaktában házasodni;
rendszeressége és hívsága gátolja ebben, mert nem tudná magának
megbocsátani, ha kisülne, hogy bármit elmulasztott, a mit okos és
meggondolt ember nem szokott elmulasztani. Kétségtelen, hogy midőn a
házassági szándékot – elvben – megállapította, első sorban szerető szív
után vágyódott. De másrészt meg volt győződve, hogy sem neje őt, sem ő
nejét nem lesz képes boldogítani, ha nem lesznek oly helyzetben, hogy az
első három év költségvetését pontosan megállapíthassák, és tényleg meg
is valósítsák. A rendszeres ember ilyen. Ha az elnök úr bizonyossággal
tudhatta volna, hogy jövendőbelije, mondjuk: harminczezer forintnyi
vagyont hoz a háztartásba, akkor megcsinálta volna a kálkulust, hogy
ennek a kamatjából és az ő saját jövedelméből kitelik-e annyi, hogy két
gyermekkel tisztességesen megélhessenek, s ha a számítás jól összevág,
azt hiszem, a harminczezer forintos Köpcsényi Annát inkább elvette
volna, mint bármely milliomos lányt. Közönséges földbirtokos apával
szemben nem is lett volna ennyi aggodalma. De Köpcsényi Fábián
vállalkozó, spekuláns, szóval kiszámíthatatlan ember volt. Lehetett
millionárius, lehetett bankrótos. E kétségek örvényéből csak egy
határozott kérdés és egy ép oly határozott válasz ránthatta volna ki
Zalabér urat. A kérdés az lett volna, hogy: – _Mennyi?_ – A válasz az,
hogy – _Ennyi._ – De Zalabér úr sokkal finomabb ember volt, semhogy ily
kérdést tehetett volna, Köpcsényi úr pedig valószinüleg sokkal büszkébb,
semhogy ily kérdésre feleljen.
Ily körülmények között elkerülhetetlen volt, hogy Zalabér úrnak
érintkezésében a Köpcsényi családdal bizonyos tespedés ne álljon be. A
fontos ügy, mint Bismarck mondá, kezdett eliszaposodni. Ezt nemcsak a
szép Anna érezte meg, hanem atyja is kénytelen volt észrevenni. Egyik
este Zalabér úr bevégezvén látogatását, Köpcsényi papa odaült leánya
mellé és meggyóntatta. Kérdezősködésének veleje az volt, hogy Zalabér
mondott-e már neki valami lényeges dolgot?
Anna elpirult s kétségkivül, ha lett volna édes anyja, annak a keblébe
rejtette volna zavarát. De Köpcsényi úr özvegy ember volt s az özvegy
ember egyetlen leányában mindig van valami érettebb, meggondoltabb
vonás, a mely abból az érzésből ered, hogy neki az anya szerepét kell
elvállalni önmaga felett is. A szép Anna sokkal okosabb és becsületesebb
lány volt, semhogy édes atyjával ily komoly ügyben bujósdit játszék.
Tehát kereken kimondta, hogy Zalabér úr neki udvarolt, hévvel és
határozottsággal, bizonyos pontig; de hogy ezen a bizonyos ponton
egyszerre megállott, mint a czölöp, s onnan hetek óta nem mozdul, sem
előre, sem hátra.
Köpcsényi papa, a ki igen gyakorlati és szemfüles ember volt, erre
ümgetve járt föl s alá a szobában, aztán még néhány részlet után
tudakozódva, egyenesen megkérdezte lányát, hogy hát mit gondol ő a dolog
felől? Hogy mért állhatott meg az a vonat az állomáson kivül? Hogy
nincs-e tán oka Zalabérnak azt hinni, hogy a pálya «el van állva?» Hogy
ő, Anna nem adott-e valami tévedésből olyan jelt, a mit a másik
«megállj!»-ra magyarázhatott stb… S mikor Anna a maga szokott
egyenességével azt felelte, hogy a pálya szabad, hogy neki Zalabér igen
tetszik, s hogy mindig igen kellemesnek és vonzónak találta a vele való
érintkezést, Köpcsényi úr ismét gondolatokba merült, hogy hát akkor mi
az ördögért «bremzol» az az ember? újra föl és alá járt a szobában, míg
végre homlokára csapva megállott és fölkiáltott, hogy: – Megvan!
Meg is volt. Az oly gyakorlati ember, a milyen Köpcsényi úr volt, nem
maradhatott sokáig kétségben, hogy mi az oka Zalabér úr habozásának.
Csakhogy a gyakorlati ember egy pontban hasonlít az eszményi emberhez,
hogy ő is túlságba eshetik. Köpcsényi úr kitalálta, hogy a törvényszéki
elnök urat mi bántja; ennyiben igen gyakorlati volt. De az már nagyon is
gyakorlati volt, hogy lányának is megmondta a dolgot. – Látod fiam, –
mondá egész jókedvvel, – a dolog igen egyszerű. – Zalabér azért nem megy
előre, mert fenn akarja magának tartani az utat hátrafelé, a mig nem
tudja hogy «lehet». Édes lányom, nem kell őt megitélned, ha komoly ember
létére azt hiszi, hogy pénz nélkül nem lehet. Én részemről ezt rendén
valónak találom s mondhatom, hogy én épen ilyen vőt óhajtottam magamnak,
ilyen férjet neked. Ő tudni akarja, hogy mennyi a hozományod. A mai
világban ez lényeges, joga is van rá, mert mi is tudjuk – az országos
költségvetésből, – hogy neki mennyije van. Ez közös érdeketek;
haszonleső vagy korhely kérő beérte volna azzal, hogy közfelfogás
szerint jómódú ember vagyok és vakon megkért volna. Az ilyen embernek
elég annyi, hogy van «pénz» hogy mennyi van, s hogy számszerint mennyi
lesz belőle az övé, azzal nem gondol, mert sem számolni, sem gazdálkodni
nem akar, csak arra számit, hogy bármennyit költsön, itt lesz az
ipamuram, az ő gondja, nem az enyim. Zalabér nem így tesz. Hogy nem
házasodik, a mig nem tudja, hogy megélhettek-e együtt, az becsületes
dolog, hogy nem kérdezősködik, az gyöngédségre vall. Most a mi dolgunk –
az én dolgom, ép oly gyöngéd, diszkrét módot találni arra, hogy tudassam
vele, a mit tudnia kell. Hisz, hála istennek, eléggé örvendetes a
helyzet s nincs okom a titkolózásra.
E szavakkal Köpcsényi úr az ő csinos lányát térdére ültette, megcsókolta
és elmondotta neki ügyei állását. Hozzátette, hogy boldognak érzi magát,
hogy őt jómódúvá, sőt gazdaggá teheti; hogy százezer forintot rendelt
neki hozományul, s hogy végrendeletében legalább ugyanannyit, ha többet
nem, remél rája hagyhatni. Ezzel, ha megtudja, Zalabér úr igen meg lehet
elégedve. Évi 5000 frt ráadással úgymond, s egy törvényszéki elnök
jövedelmével elég csinos háztartást lehet alapítani, kivált mikor még
ugyanannyira van kilátás… Ezzel egy báró is beérhetné… Ad vocem báró!
Pompás! Tudod, mit gondoltam? Elmondom a dolgot, csak úgy odavetve,
Lezsinszkynek. Az jó barátja az elnöknek és visszamondja neki, ha nem
bizom is meg vele. Kétségkívül ez a legdiszkrétebb útja… Ha eljön a
báró, küldd be hozzám egy pipa dohányra. Ezzel Köpcsényi úr még egyszer
homlokon csókolta szép leányát és visszavonult a maga szobájába.
Anna pedig, a ki ma hallotta először, hogy ő milyen gazdag lány,
szótlanul és mozdulatlanul ült ott és hiába próbált örülni.
Gondolkozott, gondolkozott, de semmi okos és világos dolgot nem tudott
kigondolni; csak a fejét rázta, folyton azt súgva: – Mennyi?
Igazán megkedvelte volt a törvényszéki elnököt. Szépen termett, jó
magyar arczú és igen okosan beszélő ember volt, s azonfelül törvényszéki
elnök. Nagy dolog az egy vidéki lány szemében – de még a nagyvárosi lány
sem szokta megvetni, ebben a mai, férfiszegény világban. Anna nemcsak
hogy Zalabérhoz vonzódott, hanem valljuk meg, egy kicsit büszke is volt
a törvényszéki elnökre. Nem volt az csupa hiúság; a szivének is jól
esett, mint valami hálaérzet fogta el az, hogy a kitünő férfiú a város
és megye valamennyi szépei közül őt tüntette ki figyelmével, még pedig
őt egyedül, kaczérkodás és tapogatózás nélkül, az első naptól fogva, a
mióta megismerkedtek. E különböző érzések – egy tiszta, fiatal szivben
találkozva, a hajadon lány ifjú képzeletének hevénél összeszűrve, –
bizonyára kitesznek egy érzelmet, melyet a lány szerelemnek mondhat.
Anna hitte, hogy szereti Zalabért, tudta, hogy büszke rá. S íme, öt
percz óta ezt a szerelmet hűlni, ezt a büszkeséget lohadni érezte.
«Mennyi? Mennyi?» ez zsibongott a fülében. Okos lány volt, húszéves
volt, apja lánya volt, de azért nem birta azt a kérdő számszót ez
esetben annyira természetesnek találni, mint a hogy édes atyja tette. Az
meg sehogysem fért a fejébe, hogy Zalabér úr e kérdésen oly nagyon
fönnakadt, hogy «sem előre, sem hátra». Úgy érezte, hogy ha még oly
fontos lenne is a kérdés, férfinak egy kedves lányért mernie is kell
valamit; s hogy az, a ki nem mer, nyerni sem érdemes. Igazságtalanságnak
tünt fel előtte, hogy Zalabér ily körülmények közt nyerhesse el őt, meg
azt is, a mi – vele járt. E gondolatnál Anna a tükörbe nézett s
önkéntelenül szebbnek találta magát, mint félórával azelőtt. Talán
bizony gazdagabbnak is?
Lezsinszky bárót jelentette a szobalány. Anna tudhatta, hogy el fog
jönni, mert megbeszélték, hogy ma hozza el Blaháné legújabb nótáit s
hogy ő fogja Annát kisérni a zongorán. Mégis meg volt lepve a lány, hogy
épen ma jön Lezsinszky. Elpirult láttára, mert eszébe jutott, hogy édes
atyja általa akar Zalabér elhatározására hatni; e gondolatra szeretett
volna a föld alá sülyedni – szerette volna a törvényszéki elnök urat
arczúl ütni. Hát lehetséges, hogy annak az embernek oly közönséges, oly
aljas gondolkozásmódja legyen? Nem lehetett valami más oka
tartózkodásának? Hátha féltékeny? De ugyan kire? Talán bizony
Lezsinszkyre? Nevetséges. Lezsinszky sokat járt a házhoz, de sohasem
udvarolt; alighogy beszélt Annával; csak a zongorán kisérgette nótáit.
Aztán Lezsinszky egyáltalán nem «komoly ember». Hát mi más oka lehetett
Zalabér kételyeinek? Ezt kéne kitudni, még mielőtt a papa azt a végzetes
és döntő «felvilágosítást» megadja. Mert arról bizonyos volt a lány,
hogy ha Zalabér az ő készpénz értéke tudatában kéri meg őt, akkor
mindennek vége, és Köpcsényi Annából sohasem lesz az életben
törvényszéki elnökné.
Ez járt a fejében még mindig, mikor Lezsinszky már régen a zongora
mellett ült és ő maga is már elénekelte volt gépiesen az első nóta jó
részét.
A báró egyszerre abba hagyta a játékot és fölnézett a szép éneklőhöz. –
Magácskának valami baja van, – mondta az ő szokott magnásos és
protektoros fölényével. – Talán abbahagynók?
– Igenis, barátom, hagyjuk abba. Tele van a fejem.
– Akkor magára hagyom. Minek untassam?
– Nem untat engem, – ellenkezőleg. Nagy szolgálatot tehetne.
– Én? – mondá Lezsinszky nagy csodálkozással. – Ez már nagy dolog; hogy
én szolgálatot tehessek valakinek – azt nem igen reméltem megérni. Hát
még magának!
Anna komolyan, majdnem bánatosan nézett rá. – Édes báró, – mondá végre
reszkető hangon, – igen nagy és nehéz kérésem volna önhöz, olyan, a
mihez igazán – nagy bizodalom kell.
Lezsinszky elejtette a már kezében levő kalapot. Folyton mosolygó arcza
mély komolyságot öltött; gavalléros fejhajtással mondá: – Beszéljen,
kisasszony és mutasson bátran annyi bizodalmat, a mennyire szükség van,
többet, mint a mennyit megérdemelni látszom. Lump vagyok ugyan, de csak
a magam kontójára. Barátaim ügyében egészen tisztességes ember vagyok.
Anna csodálkozva nézett rá, de sokkal jobban foglalták el saját
gondolatai, semhogy eszébe jutott volna, a kellő udvariassággal
ellentmondani. A pamlaghoz vezette látogatóját és akadozó
szégyenkezéssel így szólította meg:
– Kedves báró, ítéljen rólam elnézőleg, ha olyant találok mondani, a mi
– nem illik egészen fiatal lány szájába. Igen sajátságos és súlyos
helyzetben vagyok… Mindenekelőtt tudja meg, hogy atyám várja önt
szobájában, egy pipa dohányra, mint mondá. Úgy tudom, hogy a pipa dohány
csak ürügy. Igazi szándéka az, – meg ne ítéljen, kérem! – hogy önt
felhasználja – az én érdekemben. Meg akar engem házasítani.
Lezsinszky zavarba jött. – Hogy érti ezt, kisasszony?
Anna erőt vett magán és folytatta:
– Édes atyám azt hiszi… azt képzeli, hogy az ön barátja, Zalabér úr,
érdeklődik irántam…
– Helyesen képzeli, – vágott közbe Lezsinszky. – Csak nem kételkedik
benne, hogy így van?
A lány vállat vont. – Meglehet. De nem ez a fődolog. Atyám szívesen
látná, ha én – Zalabérné lehetnék; de úgy hiszi, hogy az elnök úrnak…
tájékozásul némi felvilágosítással tartozik az ő… anyagi körülményeiről.
– Óh! – kiáltá Lezsinszky tiltakozó mozdulattal. – Csak nem hiszi, hogy
Zalabér…
– Én semmit sem hiszek, mondá Anna, – s bizonyos lehet benne, hogy nem
szólanék önnek e dologról, ha igen kényes és kényszerítő okaim nem
volnának. Szóval, atyám, úgy tudom, az ön révén akar Zalabér úr
tudomására juttatni bizonyos adatokat, melyekről azt hiszi, – ő, nem én,
– hogy Zalabér úr elhatározásaira döntő befolyással lesznek.
– Kisasszony! Atyja igaztalan az én barátom iránt. Szavamat adhatom,
hogy –
Anna, a ki örömmel hallgatta ezt a tiltakozást, mégis közbe vágott;
félt, hogy Lezsinszky szavai őt meg találják ingatni eltökélt
szándékában.
– Hallgasson végig, báró úr, – mondá némi hévvel. – Nem arról van most
szó, hogy én milyen véleményen vagyok az ön barátjáról, hanem arról, a
mi előttem sokkal fontosabb, hogy neki ne legyen oka rólam táplálni
lenéző, sőt megvető véleményt. Atyám beszélni fog önnek az ő vagyoni
körülményeiről. Kérem, legyen meggyőződve, hogy édes atyám derék,
nemeslelkű ember, de legyen elkészülve egy dologra, arra ugyanis, hogy
az én kedvemért, mikor azt hiszi, hogy az én boldogságomról van szó,
mindenre képes, még – hazugságra is.
Lezsinszky elbámult. – Nem értem, – mondá némi elfogultsággal.
Anna, nekibátorodva, mind élénkebben folytatá:
– Édes atyámnak egyátalán valami beteges hajlama van – nagy, kerek
számok csoportosítására. Az a szerencsétlen vállalkozási szenvedélye
okozta ezt. Tartsa, kérem, ezt eszében, mikor vele beszél: ezt és
irántam való vak szeretetét. Atyám fog önnek beszélni az ő nagy tőkéiről
s a nekem szánt hozományról és örökségről. Lelki békém érdekében s az ön
barátjának érdekében, melyet én is szivemen viselek, arra kérem önt,
hogy hallgassa meg azt, mit atyám önnek mondani fog, látszólagos
jóhiszemmel, de – _ne vegye komolyan_ és… ne mondja vissza Zalabér
úrnak… fáj, hogy így kell önnek beszélnem, de helyzetem kényszerít s
reménylem, hogy nem fog érte elítélni. És… én azt hiszem… hogy atyám
vagyona, az is, a mit tán nekem szánt, szerencsétlen, túlzott
vállalkozások által nagyon meg van terhelve s hogy nekem voltaképen
semmi, – de _semmi vagyonom sincs_. Ezt – ezt az egyet szeretném Zalabér
úrral tudatni, és önt arra kérném, – ha igazán számíthatok barátságára,
– hogy barátjának ezt bizalmasan megmondja. Megigéri?
Lezsinszky e vallomást növekedő bámulattal hallgatta. Oly nagy volt
csodálata, hogy nem bírt ülve maradni. Mikor a lány befejezte szavait és
kérdő tekintettel fordult hozzá, a báró meghatottan állt előtte és
kérdésére kérdéssel felelt:
– Szereti ön Zalabért?
Anna is fölkelt székéről. – Hogy szeretem-e? Az – a mostani körülmények
között igen meddő kérdés. Tudassa vele a dolgok valódi állását; ez az
első, a leglényegesebb, a mit megnyugtatásomra tehet. Én most nem érzek
egyebet, mint aggodalmat; hogy szeretem-e Zalabér urat, azt – majd
meglátom. Most pedig igérje meg, hogy megteszi, a mire kértem. Megteszi?
– Meg.
– Köszönöm. Most pedig, kérem, menjen be atyámhoz.
Lezsinszky hosszú, bámulatteljes pillantást vetett a szép leányra, aztán
oda nyujtotta kezét. Úgy érezte, hogy meg kell ezt a kis kezet
csókolnia, de meggondolta magát, mély tisztelettel hajtotta meg fejét és
bement az öreg Köpcsényihez.
Másnap Anna erős szívdobogást érzett, különösen estefelé. Mégsem hitte
volna, hogy ennyire szeresse Zalabért. Eddig megmondhatta neki
Lezsinszky, hogy ő neki semmije sincs. Vajjon hát eljön-e mégis a
szokott órában? Ha igen, akkor ez nagy diadal: akkor aztán csakugyan
dicsekedhetik az ő elnökével mind a vetélytársakkal, mind édes atyjával
szemben. De ha nem jön? Akkor – no akkor is jól van. Akkor világos, hogy
Zalabér őt sohasem szerette, s akkor ugyancsak könnyű lesz róla
lemondani. Könnyű-e? Hát mért dobog úgy a szive? Pedig bizonyos, hogy
nem jön. Már hat óra. Csak igaza volt a papának. Mind ilyen a férfi…
Hallga! Ni! Léptek, kopogtatás. Csakugyan – ő.
Anna kipirultan, sugárzó szemekkel ment eléje. Sohasem érzett iránta ily
mély, ily őszinte vonzalmat. Keze reszketett, mikor odanyujtotta. Az
elnöké is; csakhogy más okból. A lány előzékenysége mintha zavarná,
mintha visszariasztaná. Elfogultnak, szórakozottnak látszik. Hát miért
jött el?
Lidércznyomás alatt nyög az olyan beszélgetés, a melynél senki sem szól
arról, a mi szivén fekszik. Zalabér is, Anna is mint igazi mentőangyalt
üdvözölték az egy órával később érkező Lezsinszkyt. Ő is kissé
elfogultnak látszott, de a világfi elfogultságában is el tudja kerülni
az ügyetlenséget. Lezsinszkynél az elfogódás nem akadozásban, hanem
abban nyilatkozott, hogy megeredt a nyelve. Tréfált, csevegett,
zongorázott és mindenképen «lendíteni» igyekezett a hangulaton; sőt
egy-két ízben úgy rémlett a lány előtt, hogy majd bátorító, majd
méltatlankodó jelekkel sarkalni iparkodik valamire a ritkaszavú elnök
urat. Anna nem értette a helyzetet; végre, hogy némi felvilágosítást
nyerjen, a zongorához szólította a bárót. – Énekeljünk egyet.
Lezsinszky követte a lányt a zongorához, és mialatt együtt keresgéltek a
kotta között, Anna súgva kérdezé: – Megmondta? – Meg, – felelé
Lezsinszky. – Nos?… – kérdé a lány feszülten. – Nos – itt van. Kell
ennél több? Látja, hogy gentleman.