a helyzetet. Lezsinszky a beszélgetést ravaszul azon kezdte, hogy
szereti-e a lányt? Az elnök határozottan mondta hogy igen. Csak ezután
állott elő a báró a többivel, híven referálva mind Köpcsényi papa
százezreiről, mind a lány zérusairól. S mikor Lezsinszky azon végezte,
hogy – «Angyal ez, barátom, a milyen nem születik minden nap. Érdemeden
felül is boldog lehetsz vele. Hogy szerethet, hogy atyját így beárulja
neked!» – akkor az elnök úr kénytelen volt azt felelni, hogy – bizony
ritka teremtés. – S mikor a szokott látogatás órája ütött, eljött, mint
rendesen, de inkább kénytelenségből, mint szabad akaratból, inkább
szeméremből, mint szerelemből.
És így eljárt a házhoz még jó darabig – beszélgetni, társalogni, de nem
nyilatkozni. Anna már megszokta így; barátságosan fogadta, de nem várt
tőle semmit és inkább Lezsinszkyvel beszélgetett. Hanem az öreg
Köpcsényi nem tudott beleszokni ebbe a kétes helyzetbe; napról-napra
jobban csodálkozott, míg végre elhatározta, hogy törik, szakad,
valahogyan dülőre viszi a dolgot. Egy este látogatóba küldötte Annát és
maga várta be Zalabért. Lezsinszkyre fordította a szót s azt kérdezte az
elnöktől, hogy mi a véleménye e mágnás hivatalnok jelleméről? Zalabér
azt felelte, hogy könnyelmű – volt, de szorgalmas hivatalnok s kiválóan
becsületes ember. – Hát föltétlenül megbízik minden szavában? – kérdé a
földbirtokos. – Föltétlenül, – volt a felelet.
Köpcsényi úr a füle botját vakarta. Már bizonyos, hogy ha a báró
visszamondta, a mit tőle hallott, akkor Zalabér hitelt is adott neki. De
hát ha nem mondotta?… Itt új gyanú támadt az öreg úrban és félig tréfás
hangon folytatá:
– Hát nem tartaná őt arra képesnek, hogy egy kis ártatlan csínnal
kifogjon rajta? Példának okáért, hogy valami gazdag parthie kedvéért,
melylyel báróságát felfrissíthetné, egy kicsit elárulja barátját? Tegyük
fel, hogy Lezsinszky megtudná, hogy van egy lány, a ki ön iránt
érdeklődik, s hogy a lányra jócska vagyon néz, mondjuk egy negyed
millió, lehetetlennek tartja, hogy a báró úr ezt ön előtt eltitkolja,
vagy valami zavart csináljon, hogy ő foghassa el az aranyhalacskát?
Zalabér eleinte nagy érdeklődéssel hallgatta az öreget. Eszébe jutott,
hogy Anna az utóbbi hetekben igen bizalmasan és nyájasan társalkodott
Lezsinszkyvel és hogy ebből ő nem egyszer azt a reményt merítette, hogy
hátha a báró vállalja magára a csomó megoldását, hátha ő veszi el azt a
derék, szegény leánykát? De mikor Köpcsényi uram a negyedmillióra tért,
akkor a törvényszéki elnökben megszakadt a türelem fonala, szánakozva
nézett az öreg úrra és elhatározta, hogy véget vet mindennek. Köpcsényi
úr állítólagos szélhámossága megszüntette minden további tépelődését. –
Hogy nincs semmije, – gondolta magában, – azt elnézhetném; de
svihákoskodik is. Svihák legyen az ipam? Ments isten!
Másnap nem jött el, harmadnap sem. Anna nem csodálkozott elmaradásán; de
Lezsinszky magán kívül volt.
A következő délelőttön a törvényszéki pandurok nagyon csodálkoztak, hogy
mily szokatlan zaj van az elnök úr irodájában. Lezsinszky volt nála és a
beszélgetés oly hangon folyt, mintha a két úr meg akarná egymást
fojtani. – Egyszersmindenkorra mondom, – így hangzott az elnök kemény
szava, – hogy nem lehet. – Én meg azt mondom, – dörgé a báró hangja, –
hogy ha van benned becsületérzés… – Ezentúl csönd lett, de öt perczczel
utóbb Lezsinszky kijött és sietve otthagyta a hivatalt.
Egyenesen Köpcsényiékhez ment és bejelentette magát Anna kisasszonynál.
– Búcsúzni jöttem, – e szavakkal üdvözlé az elhalványodó leányt.
– Elmegy? – kérdé az, egy székhez kapaszkodva.
– El. Elhagyom ezt a várost, a megyét, a hivatalt.
– És miért?
– Azért, mert nem szolgálok Zalabérral.
– S miért? Megsértette?
– Nem, mert megsértett; hanem mert nem gentleman.
Anna könnyebben lélekzett; kitalálta, hogy Zalabér levetette végkép az
álarczot és most ő is szabadabban nézett Lezsinszky szemébe. Elmondatta
vele, hogy mi történt, aztán szeliden, sőt némi vidámsággal mondá:
– Nem kell hamarkodni. Ön túlságos szigorral ítél barátja felett.
Mindenekelőtt tudja meg, hogy Zalabér úr nekem soha sem mondta, hogy
szeret, tehát semmit sem vethetek szemére, ha elhatározásaiban szabadnak
érzi magát. Aztán – beszéljünk őszintén, nincs-e igaza, ha nem mer egy
majdnem vagyontalan lányt elvenni? Csak térjen magába és mondja, hogy ön
is nem úgy tenne-e az ő helyzetében?
– Az ő helyzetében – _én?_ – kérdé Lezsinszky csodálkozva. – Ha nem
volnék elkallott existentia, ha tanulmányom, biztos hivatalom és
kenyerem volna, a melyből a feleségem is megélhetne – és _ilyen_
feleségem!… De hogy’ képzeljem magamat ilyen helyzetbe?
– Ne térjen ki a kérdésem elől, – felelé a lány. – Úgy a hogy itt áll, a
maga helyzetében is, a mely még sokkal közelebb áll az enyimhez,
elvenne-e?
E szavakat oly kedvesen, oly édes pirulással, mégis oly pajkosan, sőt
némi gúnyolódással mondotta, hogy a báró fejéhez kapott, nem tudva, jól
érti-e vagy sem? Megfogta a lány kezét; a kéz reszketett, a piruló arcz
elfordult, – már most tudta, hogy megértette.
– Isten és emberek előtt, – mondá dobogó szívvel, de határozott és
ünnepélyes hangon, – szegényen és gazdagon, mint napszámos, vagy mint
herczeg: mindenképen ellenkezőjét tenném annak, a mit Zalabér tett, ha
ön – engem szeretne.
– Pedig _szeretem_, – mondá a lány, egyenesen nézve szeme közé – régóta
szeretem és neje akarok lenni, noha azt mondja, hogy lump. De az majd
elválik. Akar-e atyámhoz jönni? Én fogom megkérni tőle az ön kezét.
Lezsinszky keblére ölelte a könyek közt mosolygó lányt és háládatos, hő
imádattal nézett harmatos szemeibe. Aztán összeszedve minden bátorságát
– mert félt az öreg úr regényes százezreitől – begombolta kabátját és
bekopogtatott Köpcsényi úrhoz.
Bámult az öreg és majdnem a föld alá nézte a váratlan kérőt, mikor Anna
előállott a dologgal. Köpcsényi Fábián meg volt győződve, hogy az ő
negyed milliója zavarta meg a báró fejét és lesujtó, majdnem sértő
tekinteteket vetett Lezsinszkyre. – A báró úr, – mondá végre, – nagyon
megbecsül tisztességes szándékával; de félek, hogy nem vagyunk
összevalók. Én nem báróságot óhajtok a lányom számára, hanem _férfiút_,
a kinek viszonyai körülbelül megegyeznek –. De itt Anna félbeszakította
Fábián úr szónoklatát: – Édes apám, – mondá, – ne beszéljen ezekről. Mi
csak áldását kérjük, egyéb semmit. Valahogy csak megélünk. Lezsinszky
tudja, hogy nincsen semmim s hogy nem is lesz…
– Mi–i–it? – dörgé az öreg kidülledt szemekkel. – Nincs semmid? És nem
is lesz? Tudja? Tudja ám, hogy van is, lesz is, jobban mint magad. És
tőlem tudja! Különben nem is állna itt mint kérő.
Lezsinszky nagy zavarban állott ott s kissé elszorult a szive, hogy
milyen megátalkodott szédelgő az ő leendő ipja… De azután ránézett
mosolygó kis menyasszonyára és az ő biztató szeméből erőt merített ennek
a kínos jelenetnek az elviselésére. Köpcsényi Fábián e közben egy kicsit
meggondolta magát; egy kicsit haragudott arra a tökfilkó törvényszéki
elnökre, a ki így lóvá tétette magát, egy kicsit örült is, hogy nagy
kópé az a báró, egy kicsit meg megindult a szíve a lánya kérésén:
szóval, belenyugodott a dologba és elhatároztatott, hogy másnapra
közhírré teszik az eljegyzést.
Lezsinszky nagyon boldog volt ezen a nevezetes napon: de mégis bántotta,
hogy este felé az öreg úr behívta szobájába és egy álló óráig magyarázta
neki – a negyed milliót. Örült, hogy szabadult tőle. – Szentül hiszem, –
mondá magában, mikor haza felé ment, – hogy nem csaló, hanem félbolond.
Maga is azt hiszi, hogy gazdag ember…
Zalabér volt az első, a ki szerencsét kivánni jött s ez alkalommal
kibékült a báróval, tudatva vele, hogy alapos reménye van, végleges
kinevezését, melylyel nagyobb fizetés is jár, felsőbb helyen
kieszközölni… Az egész város pedig tele volt a Lezsinszky szerencséjével
– némi boszuságára a bárónak, a ki tudta, hogy nem a menyasszonyát
irigylik, hanem a hozományt, mely pedig – nincsen.
Az esküvő előtt három nappal azonban egy kis kellemetlen jelenet történt
a jegyesek közt. Megérkezett ugyanis az Anna kelengyéje Budapestről. Az
öreg úr dicsekedve mutatta meg vejének, – a vő ellenben igen nyugtalan
pillantásokat vetett a menyasszonyra, a ki majd megpukkadt nevettében.
Végre Lezsinszky félrevonta jegyesét a mellékszobába és komolyan kezdett
tiltakozni a kelengye ellen, hogy ez comtessenek vagy bankárlánynak való
kelengye, nem egy jegyzőné asszonyságnak s hogy ő nem veheti a lelkére
az ily adósságra szerzett pompával kezdeni háztartását… Anna elpirult,
aztán fülébe súgott valamit – a mire a vőlegény roppant ostoba képet
vágott és kissé elhalványodott… Nem merném mondani, hogy nem örült, de
azt sem lehet tagadni, hogy szörnyen elszégyelte magát.
Ugyanis Zalabér jutott eszébe, s hogy mily színben fog ő feltünni az
elnök előtt, ha kisül, hogy… Szaladt is nyomban az ő nagyságos főnökéhez
és elmondta neki az egész dolgot, töviről-hegyire, főkép azt, hogy Anna
Zalabér ellen fordította cselét, de őt is megejtette vele. – Most már,
barátom, – így végzé, – vagy bocsáss meg, vagy verekedjünk meg. Hanem
őszintén szólva, jobb szeretném, ha megbocsátanál, mert nem szeretek
lőni, mikor nincs igazam.
Zalabér úr sem kivánt lőni; nyilván ugyanazon oknál fogva.
FIFINE BOSZÚJA
A Rue de la Paixbeli Cercle des Courses verandáján…
Ön csodálkozik, bájos olvasónő és kérdi, hogy mi a kő ütött a szerzőbe s
hogy magyar ember létemre és mágnás nemlétemre mi az ördögöt keresek
Párisban a Sportsmenek klubjában? Nos, beismerem, hogy a mit itt
elmesélek, az ép úgy történhetett áldott hazánkban, mint a sokat
átkozott franczia Babylonban. Hősömet szintúgy nevezhetném Mindszenty
grófnak, mint a hogy valósággal Comte Gaston de Tourain-nek hívják. A
Cercle helyébe nagysád bátran képzelheti a hatvani-utczai Nemzeti
Kaszinót. De én magam ezt nem tehetem, mert bajban volnék, hogy tán
kitalálja történetem személyeit. Ellenben nagysádnak nem baj az, ha az
egész históriát Francziaországba helyezem. A francziáknál úgy is divattá
lett egy idő óta, hogy regényeikben azt, a mi képtelen, Magyarországon
játszatják. Nagylelkű boszút veszek rajtuk. Mert először is az én
novellámat nem fogják francziára fordítani, tehát a párisiak nem fognak
rajta boszankodni; másodszor pedig ez az én történetem, ámbár eléggé
csodálatos dolog, de korántsem oly képtelen, hogy valósággal meg ne
történhetett volna. Nem is mondom én, hogy meg nem történt. Lehet, hogy
épen azért teszem át szinhelyét idegen földre, _mert_ valósággal
megtörtént. Ki tudja? Tőlem nem fogja azt megtudni senki – de senki.
Tehát a Cercle des Courses verandáján egy szép tavaszi estén ott ült
Olivier de Cuny és az esti lapokat böngészte. Unatkozott, de nem azért,
mert az esti lapokat olvasta. Inkább megfordítva állt a dolog. Azért
olvasta az esti lapokat, mivel unatkozott. A club üres volt, mert szépen
sütött a nap és pünkösd szép ünnepe a küszöbön állott. Cuny Olivér a
pompás étteremben egymagában végezte el ebédjét. Semmi sem gátolta, hogy
a Champs Elysées egyik kávéháza előtt jobb levegőben és víg társaságban
ne élvezze siestáját: ott a leghiresebb viveurök közt szíhatta volna
czigarettejét, ihatta volna cognacos kávéját és nézhette volna a Bois de
Boulogneból hazaözönlő fogatokat, melyeknek mindegyikéről egy-egy kis
regényt tudott vagy költött az arszlánvilág. De Cuny nem érzett kedvet e
társaságot fölkeresni, mert ő ott nem tudott volna kedvére unatkozni.
Pedig van óra, van nap, vannak hetek, midőn csupa unalomból nem is
akarunk egyebet, mint unalmat: a hogy példáúl egy fájó fogat megpiszkál,
megszivogat, megnyomogat és megkopogtat az ember, hogy az
elkerűlhetetlen fájást szándékos fájdalommal tetézze. Cuny Olivér tehát
_akart_ unatkozni. Elégedetlen volt, nem sorsával, de önmagával. Gazdag
volt, tűrhetőn csinos és fiatal (Párisban a férfi 40 éves korában kezd
fiatal lenni) és hozzá még tehetséges is. Sokat olvasott, meglehetősen
festett s még meglehetősebben irt. A club számára irt bohózatos revueje
még irodalmi körökben is feltűnt és literátor hirébe hozta. Ez sarkalta
becsvágyát s ő elhatározta, hogy most már magasabbra tör. Darabot akart
irni, formális, teljes színművet; égett a vágytól, hogy kipróbálja
tehetségét; gondolkozott, tervezgetett, készült: de irni, ahhoz lusta
volt. Tárgynak s anyagnak nem volt híjával; száz terv közül
választhatott. Csakhogy ezek a tervek, melyek már évek óta vonzották,
épen olyanok voltak, mint némely asszony. Első tekintetre megragadók,
vonzók, eredetiek; de ha az ember megismerkedik velük, közönségesek,
laposak s a mellett kiszámíthatatlanok.
Az esti lapok is unalmasak voltak s Olivér épen a szőnyegre akarta
ejteni az utolsót, mikor a szinházi rovatban egy kis közlemény
megragadta figyelmét. Elolvasta és mosolyogva rázta fejét. – Ejnye! Ki
hitte volna!
A közlemény így szólott:
«A Bouffes de l’Elysée szinházat érzékeny veszteség sújtja. Mademoiselle
Adolphine Orsay, kit a közönség inkább Fifine kisasszony néven ismer,
kijelentette az igazgatónak, hogy visszavonul a színpadtól. Hogy hova és
meddig, senki sem tudja. Fifine az ő kedves kis lakásából – s úgy
látszik Párisból – egyszerűen eltűnt, szó nélkül, nyomtalanúl. Hogy
boldog vagy boldogtalan szerelem-e az, a mi a szinpadot e bájos
művésznőtől megfosztja, egyelőre el nem dönthető kérdés. De hogy
szerelem van a dologban, kétségtelen; mert Fifine kisasszonyt évek óta
nem látták imádó kiséretében. Már pedig az oly művésznő, a kinek nincsen
imádója, okvetetlenül szerelmes. E hitünkben nem fog semmi sem
megingatni, még az sem, ha maholnap ki talál sülni, hogy a szép hölgy
klastromba vonúlt. Sőt ebben új bizonyságot fogunk látni a mi
föltevésünk mellett.»
– Lám, lám! – mondá Olivér, a findzsa szélén lehorzsolva czigaretteje
hamvát. – Ki hitte volna! Gaston négy napos házas, Fifine eltűnt. Hát
mégis van igazi szerelem? Csak nem lett öngyilkos? Eh! A ki az élettől
készül megválni, az nem ir előbb a szinházigazgatónak. De utolsó levele
Gastonhoz! Hogy szólt csak?
«Ön tehát házasodik s velem egyszerűen tudatja, hogy vége mindennek.
Pedig nincs? Csak házasodjék meg és legyen boldog, ha tud. Nem fogom
megakadályozni, bár tehetném; nem akarok nevetséges lenni és hasznát sem
tudnám venni az oly szeretőnek, a kit erővel küzdöttem vissza magamnak.
De _boszút_ fogok állani, _példátlan, hallatlan boszút_. Megmondom
előre, hogy el legyen rá készülve. S ha majd azt mondhatja, hogy tud
példát rá, hogy nő _így_ boszúlta meg magát hűtlen kedvesén, akkor nem
bánom, ha azt is mondja, hogy megérdemeltem hűtlenségét.»
Így szólt körűlbelől a Fifine levele. Szegény Gaston félt tőle, én meg
betüről betüre kimutattam neki, hogy vak töltés: az igazi boszút nem
szokták előre hirdetni. De hogy a lány így eltűnik, az mégis csak szeget
üt a fejembe. Hallatlan boszú? Hát valóban újat találna? Kiváncsi
volnék, hogy van-e leleményessége, hogy talál-e valami igazán eredetit?
Olyant, a mi se nem vitriol, se nem méreg, se nem pisztoly, sem
öngyilkosság az esketés alatt, sem elkeseredettségből kötött házasság,
sem hirlapi botrány, sem névtelen levél az anyóshoz vagy a
menyasszonyhoz… De mi hát? Ha újat találna – akkor igazán kedvem volna,
vele megismerkedni és őt munkatársul szerződtetni új darabomhoz… Új
darabomhoz! Milyen tökkel ütött csacsi vagyok! Van is nekem darabom! Jut
is valami eszembe!… Mi baj, George?
George a klub komornyikja, nagy ezüst tálczával állt ott, melyet mély
tisztelettel odanyújtott az önmagával társalgó Olivér orra alá… «Távirat
de Cluny úrnak. Az inas utána hozta, mert rajta áll, hogy sürgős.»
Olivér átvette a sürgönyt, nagy szemeket meresztett, mikor elolvasta. –
Gastontól. Négy napi házasság után. Hihetetlen.
A távirat így szólott:
«Jer azonnal Tourainba. Iszonyú helyzet. Állomásfőnöknek telegrafirozz,
hogy mely vonattal érkezel. Titoktartás szükséges. Incognitó jőjj,
kastélyba nem szállhatsz. Tragédia vagy bohózat: tőled várom a
megoldást. Gaston.»
Olivér előkérte a vasuti menetrendet; rövid lapozgatás után a touraini
állomásfőnöknek ezt sürgönyözte: «Reggeli ötkor érkezem. Cuny.»
Aztán haza hajtott – pakkolni.
*
Reggeli ötkor a Pomme d’or-hoz czimezett touraini szálló legszebb
szobájában együtt ült a két jó barát.
– Fránya színben vagy, Gaston. Csak nincs komoly baj? – kérdé Olivér.
– A legnevetségesebb dolog a világon. De nekem elég komoly arra, hogy
öngyilkosságba kergessen, ha nem tudsz kigázolást.
– Na, na! Halljuk csak.
– Azon kezdem, a mit különben úgy is tudsz, hogy Geneviève, az én kis
feleségem, most lesz tizennyolcz éves. Mikor először beszéltem neki a
szerelmemről, mindjárt e szavakkal szakított félbe: Gaston úr, mielőtt
tovább beszélne, feleljen egy dologra – de becsületére: mondta-e már
azt, a mit nekem mondani készül, más lánynak is?
– Sapristi. Erős dolog. Azt mondtad persze, hogy soha!
– Természetes. Geneviève elragadó volt. Elszánt komolysága, mosolygó
ajka, könybe lábadó szeme oly hatással voltak rám, hogy a szentségre is
megesküdtem volna. Bizony a legnagyobb szentségtörés az lett volna, az ő
szent hitét megingatni. Tehát becsületemre mondtam, hogy soha.
Mondhattam is, mert igazán azt, mit iránta éreztem, még soha más nővel
szemben nem éreztem volt. Ha pedig nem éreztem, hát nem is mondhattam.
Nem igaz?
– Igaznak tán igaz, de logikának roppant illogikus. Tovább. Ebből a kis
sophismából csak nem eredhetett valami komoly baj?
– Nem ám – ha ezzel beérte volna. De ő mind inkább beleszeretett ebbe a
gondolatba, tán jobban, mint belém. A leggyöngédebb odaadás a
legrajongóbb szerelem perczeiben mindig erre tér vissza. Minden
reményét, szerelmét, büszkeségét és bizalmát, szóval egész élete
boldogságát erre az egy rögeszmére alapította, melyet meg nem szűnt
fejtegetni és részletezni, melyet mind nyakasabban igyekezett fixirozni:
az én – az én – hogy is mondjam – az én érintetlen tisztaságom
eszméjére. Nem irtóztató ez?
– Hüm… Persze… De ha hisz benne…
– Hisz. Szörnyen hisz. Én csak lassan kezdtem őt egészen érteni.
Anyjának az a szerencsétlen gondolata volt, hogy őt az ellenkezőre
készítse elő. A derék asszony jót akart és másforma leánynyal szemben ez
egészen gyakorlati s okos eljárás is lett volna. De Genevièvere
rettenetes hatása volt a dolognak. Magánkívül volt, mikor anyja hosszas
kerülgetés után meg akarta vele értetni, hogy a férfiak általában, azaz
legtöbben közülök… s a t., hiszen értesz. A lány meg volt rettenve s oly
természetességgel, s oly meggyőződötten kérdé: hogy, úgy-e bár, az ilyen
férfiak nem szoktak megházasodni?, hogy édes anyjának nem volt
bátorsága, a megkezdett leczkéből kivonni az erkölcsi (vagy mondjuk: az
erkölcstelen) tanulságot. Meg volt győződve, hogy Geneviève, ha csak
legcsekélyebb gyanúja támadhatna, hogy én is ama «legtöbb férfi»
osztályba tartozom, legyőzhetetlen undorral fogna tőlem elfordulni.
Anyósom tehát meghagyta lányát ama boldog hitében hogy én valami Cherub
vagyok, s nekem az a szép s nehéz szerep jutott, hogy menyasszonyomat e
hitében megszilárdítsam. Mentségemre hozzátehetem, hogy szentűl
megfogadtam magamban, hogy a kegyes hazugságot igazzá teszem és a
jövőben valósággal az leszek, a minek a multra nézve látszanom kellett.
– Nagyszerű. Igen szépen volt mondva. Nos – tovább?
– Kérlek, ne tréfálj. El fog múlni a tréfáló kedved. Szándékomat azzal
kezdtem foganatba venni, hogy Fifinenek kiadtam az utját.
– Ad vocem Fifine. Tudod-e, hogy eltűnt Párisból?
Gaston nagyot sóhajtott.
– Hát ki tudná, ha én nem? Itt van.
– Itt! Tourainban?
– Itt. Kastélyomban.
– Nálad! Négy nappal esküvőd után?
– Nálam? Nem. A feleségemnél. Nem négy nappal esküvőm után, hanem
_esküvőm napja óta_. Háznépemhez tartozik.
– Az lehetetlen! – kiáltá Olivér. – Tourain Gaston gróf, neje Tourain
Geneviève, született Sayès bárónő és Orsai Fifine, a Bouffes de l’Elysée
énekesnője együtt töltik a mézesheteket Tourain kastélyban! Ilyent még
nem gondolt ki regényköltő.
– Bizony, Olivér, – bajos elképzelni az én helyzetemet. Megérkezünk a
menyegző napján – boldogságban úszva, ebbe a magányos révbe. Az
állomáson diadalkapu, a park határán rózsakoszorús, fehér lányok,
tarczkdurrogás, szónoklatok; – a kastély ajtajában reszketeg örömmel
fogad Madeleine, az öreg kulcsárnő és bevezet bennünket őseim lakába.
Megcsókolom kis nőmet, a ki reszket a boldogságtól és az izgalomtól s
öltöző szobájába kísérem. A mint onnan visszafordulok, hogy magam is
szobámba vonúljak, ott látom Madeleinet, a ki bátorítólag nógat egy
másik személyt, hogy csak álljon idébb. Amaz nagyon félénk teremtésnek
látszik, mert a biztatás daczára az ajtósark félhomályában áll meg. Az
öreg Madeleine mentegeti, hogy a gróf úr megbocsát, de szegény lelke úgy
látszik megijedt a gróftól. A grófnő új komornája. Hiszen
megtelegrafiroztam gróf úrnak, hogy Jeannette, az a szobalány, kit Sayès
bárónő előre küldött, hirtelen elment; láza lett és semmi áron sem
akarta magát falun gyógyíttatni. Szerencsére volt egy ismerőse Párisban,
a kinek épen nem volt állomása, s a kit jó lélekkel ajánlhatott.
Telegrafiroztunk s épen ma jött meg, elég jókor. Neve Suzette, Lafleur
Suzette, papirosai rendben vannak. Megengedi, gróf úr, hogy bemutassam?
No, álljon hát errébb, bolondos leány! A gróf úr nem fogja megharapni…
Erre a kis Suzette közelebb jő. Az inas behozza a lámpást. Odanézek. Kit
látok, a mint mély bókkal bemutatja magát? Ő az! _Fifine_, Orsay Fifine,
mint _feleségem szobalánya_!
– Hatalmas!
– Kővé merevedtem. Egy hang sem fért ki torkomon. Még mielőtt magamhoz
térhettem volna, Fifine befejezte alázatos bókolását, egész nagyságában
fölemelkedett és egy elszánt, megvető s kihivó pillantást vetve rám, szó
nélkül benyitott feleségem lakosztályába, hogy az átöltözésnél segítse.
– Borzasztó helyzet! Szegény Gaston! És mit akart? Mit akar még?
– Ezt kérdeztem magamtól, ezt kellett tőle is kérdeznem. Okvetetlenűl
szólanom kellett vele, úgy éreztem, még az nap, négy szem között. Ki
kellett tudnom, hogy mi szándékkal jött és minden áron kivinni, hogy
pusztuljon el innen. De hogy lehessen vele egyedül szólni – feltünés
nélkül? Facsartam az agyvelőmet, hogy módot találjak, és el voltam
keseredve a sors keserű iróniáján, mely azt hozta magával, hogy esküvőm
napján nem volt egyelőre forróbb óhajtásom, mint az, hogy légyottom
legyen Orsay Fifine-nel, a komédiás nővel.
– Bizony szép boszú! – mondá Olivér őszinte bámulattal. – Rettenetes
leány! Nagyszerű leány!
Gaston folytatá:
– Végre találtam módot. Behívattam Madeleinet és azt mondtam neki, hogy
mégis megfontolandó dolognak tartom, oly cselédet venni föl házunkba, a
kit egyikünk sem ismer; hogy szükségesnek látom, a szobaleányt és
papirosait valamivel jobban megtekinteni; küldje hozzám az új komornát
bizonyítványaival együtt, még ebéd előtt. Madeleine kissé furcsán
nézett; de tiz percz mulva magunkra voltunk Fifine-nel.
– Roppantul érdekel a dolog. Hát mit mondott?