varázsillatú papirban rejlenie. Mint egy álomban látta le-letünni a
rózsaszinű leplet a fehér tartalomról; le-le, lassan, majdnem
észrevétlenül – s íme a boríték az asztalra hullott s a levél Emma
kezében volt.
Emma összerázkódott: «Ha most találna jönni!»
És szörnyű félelmének engedve gyorsan keblébe rejté a levelet.
Ha Andaffy e perczben találna jönni, Emmára nézve nem maradt más
kigázolás, mint – hazudni, s azt mondani, hogy nem érkezett levél. Emma,
a sziklaerős, nyugodt lelkű Emma, megszegte a levéltitkot; ő, kinek
közönyös kezén bizton és sértetlenül ment át sok ezer levél; ő, ki oly
féltékenyen őrzé az érintkezés határait és egy bizalmas szócskát sem
viselt el: most tolakodva hatolt be egy idegen viszonyaiba és nem átallá
kikémlelni magán élete titkait!
E változás egy éj műve volt: Emma a mult éjjel először nem aludt volt.
V. (A levél.)
Lepergett egy félóra. Andaffy nem jött. Lassan-lassan eltünt a lázas
hév. Emma arczáról lassan-lassan lelohadt a vihar. Csak szemei
csillogtak még mélyebben és tüzesebben és keblét bűvös lánggal égette a
levél titka.
Emma az öreg nő után nézett. Ez elszundikált volt, miután a harisnyát
elkészíté. Most egyedül volt Emma magával. Elővevé a levelet és olvasá:
«Oh kedvesem! Mit véthettem ön ellen, hogy ma nem jött el? Készen vártam
a leczkére és alig valék képes palástolni lázas várakozásomat. Pedig
mellettem ült anyám, rám szegezve azt a szörnyű kémlő tekintetet, melyet
egy idő óta rémülve vettünk rajta észre.
S ön, kiért szenvedék és aggódám, ön nem jött. Nem jött, épen e napon,
melynek oly iszonyúnak kellett reánk nézve lennie, s melynek rémülését
egyedül kelle tűrnöm.
Vagy már sejté ön a rettenetest, a mi történt? Már megsúgta tán szive,
hogy minek kelle bekövetkeznie?
Igen, Bélám, a mitől rég rettegtünk, s a mit kimondani még sem mertünk:
megtörtént. Béla! Szivem megszakad e gondolat szörnyű súlya alatt Béla –
el vagyunk árulva!
Szerelem! Rettenetes édes titok! Megmérhetlen kínos gyönyör! Mért adtak
téged nekünk az istenek, ha nem tudnak adni erőt, tégedet elrejthetni,
megőrizhetni.
Bélám! Kedves, szegény Bélám! Mily remegve féltettük a kincset! Mint
szenvedtünk és tűrtünk érette! Mint ültünk szemközt egymással égő
ajakkal s nem mertünk szólani, kéz-kéz mellett, s nem mertünk
érintkezni! Csak egymás szemeiben mertünk olvasni; csak pillantásaink
voltak érzelmünk félő, titkos hirnökei. Oh átok reátok, ti csalárd
hirnökök, – ti voltatok árulóink.
Nem írtam önnek tegnap; nem is írhattam, mert őrszemek kisértek.
Ma, midőn oly nehezen vártam jöttét és a várakozásom arczomra írta
türelmetlenül kérdő szavát: «Hol maradt ő!» anyám e szavakkal szólított
meg:
– Grófnő! Úgy látszik, rosszul érzi magát. Ez a zongorajáték önt
szerfölött hevíti.
– Oh nem, kedves anyám! – felelék ijedten, – egyáltalán nem!
– De igen, édes gyermekem, s én elhatározám egészsége érdekében a
leczkét egyelőre felfüggeszteni. Monsieur Andaffy nagyon is szenvedélyes
zenész, magával ragadja önt is szenvedélye rohamába, pedig az ön alkata
nagyon gyönge. Jövőben ön két kézre fog zongorázni. Meg fogom ezt
mondani Andaffy úrnak.
Oly hangon mondotta ő ezt, melynek fagyos éle elvágta minden további
ellenvetésemet. Ott ültem, érezve, mint dúlta a vihar belsőmet és mégis
erőszakosan kelle fékeznem keblem hullámzását, hogy kínom ki ne áradjon.
Végre, midőn ön nem jött, szobámba mehettem és kínom ezredrészét
könyzáporba önthettem ki.
Oh, Andaffy, Andaffy! Mivé tett ön engem! Miért kelle nem sejtő, ifjú
életemnek az ön szeméhez füzetnie, mért minden gondolatomnak és
vágyamnak önnel egybefolynia, hogy önön kivül élni, létezni megszünjem?
Rang- és kortársaim ezrei oly boldogúl élnek, örömet lelve apró
csecse-becsén és gyermekes tréfákon, boldogok ruhájuk pompája, büszkék
hiuságuk által, míg én…
Oh nem! nem! Bocsáss meg, oh bocsáss meg, kedves ifjú, egy gyenge
boldogtalan lénynek! Bocsáss meg nekem, ki nem vagyok méltó büszke
lelkedre, de bocsáss meg általad szentelt fájdalmamnak! Óh rút
hálátlanság, mely egy perczig uralkodtál rajtam! Nem! Nem szabad
szemrehányásokat tennem neked, mert te valál ébresztőm egy halvány
színleges életből a valódi létre.
Mi a leány, mielőtt szeretni tanul? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény!
Emberi lény, mely előtt zárva minden, mi az istenség képmásává tehetné!
Beszéde hiú s hallgatása álméltóságban pompáz, mely a semmis,
tartalmatlan belsőt szemfényvesztő palásttal takarja. Boldogtalanok, kik
nem fogadták be keblök merev földébe a szerelem csiráját! Életük a
derült egű, de virágtalan pusztához hasonlít. Örökké felhőtlen felettök
a menny, örökké nyugodt s vihartalan a lég; de siket-némákként járják
pályájukat és virág nem nyílik derült egük alatt.
Itt fekszem térdeimen én, a dúsgazdag grófi gyermek, jajgató, tört
keblemmel és fohászkodom a szeretet atyjához és hálát adok neki ez
összezúzott szivért; hálát neki, hogy megáldott legszentebb érzelmével
általad, éltem mennyei harmatja te! És hálát adok neked is, kedves
Bélám, hálát, hogy felemeltél a csillogó arany porból szived trónjára,
fölnyitád előttem azon varázsvilágot, hol a szeretet templomában te vagy
a király és áldozár, azon bűvös világot, melynek fénye oly igézőleg
sütött reám, lángoló szemedből. Oh Béla, Béla, ne hagyj el, mert örökre
tied vagyok!
Örökre! Mert most sem fognak tőled elragadhatni. El vagyok határozva,
merészelni a legmerészebbet, daczolni világot hódított balitéletekkel,
daczolni a rossz világgal, érted, ki jobb világom vagy!
Van egy hű anyai barátnőm, ki gyermekségem boldog éveit őrizé és
boldogságomért most is mindent megtenni kész. Őt szabad olykor
meglátogatnom. Reá fogom bízni titkunkat; ő lehetővé teendi, hogy
gyakrabban találkozzunk.
Isten hozzád, Bélám, élj addig boldogul és bízd szerelmem erős szárnyára
lankadó reményedet. Viszontlátásig, élj boldogul!
Még egyet! Ervin bátyám egyetemi barátod, tarts tőle, mert őt tartom
árulónknak!
A sírig
_Evelinád_.»
VI. (Stadiumok.)
Közel tizenegy óra volt, midőn Emma fölkereste ágyát. Szemei izzó
fényben égtek az apadhatlan könyek fátyolán keresztül. A levelet újra és
újra átolvasta volt és minden olvasás után úgy érzé, mintha egy-egy
ürömcsepp hullana szive fenekére.
«Mi a lány, mielőtt szeretni tud? Korlátolt, jelentéktelen teremtmény!»
Könnyű papirra lehelt röpke szavak voltak ezek és mégis az ő szivét
nyomták, sebezték s úgy érzé, mintha izzó betűk vésettek volna keblébe,
mélyen, fájóan, eltörülhetetlenül! Igen, ő jelentéktelen, korlátolt
teremtmény volt e szép tündöklő grófi leány mellett, ki boldognak érzé
magát, leszállhatni rangja polczáról, le a nemes ifjú szivéig! Oh! Mi
volt ő hiú, üres elzárkózottságával, merev, érzéktelen, száraz
kőszivével, nevetséges negélyével, nagyralátó mindennapiasságával amaz
eszményi lényhez képest, ki tudta mi az: szeretni; – ki oly odaadó, oly
lángoló, oly szép volt! Oh igen, szépnek kelle lennie, szépnek, mint a
rózsa, mely a győztes lovag sisakját diszíti. Oh, bizonnyal, ő igéző
szép volt!
És Emma izzó arczát a vánkosba nyomta és keservesen zokogott.
Sokáig sírt így, nem tudván eltelni a soha nem ismert könyekkel! Enyhe
vigaszt talált ő a könyek végtelen ömlésében. Lassan-lassan szálltak le
az álom szánakozó istenei, lelki szárnyaikkal hűsítvén a forró szép
homlokot, édes bódító csókban szíván fel a fájdalom harmatját. Emma
pillái lezáródtak.
Irigyelték őt, a bájos jó gyermeket! Tudtán kívül, álmában, e poros
világból az édenbe viszik őt mosolygó angyalok: földön szunnyadt el, s
ha majd fölébred – szeretni fog.
Rózsaszemű tündérrel álmodott, oly széppel, dicsővel, mint a júliusi nap
hajnala.
Remegve lépett a tündérhez, oda terült lábai elé és csókkal illeté
ruhája illatos szegélyét.
– Könyörület, dicső lény, könyörület a koldúsnak, ki megelégszik
boldogságod hulladékaival! Tied ő, egyedül a tied! Ő tégedet szeret! De
engem ne hagyj elsülyedni jelentéktelenül, érzéktelenül: hagyd őt
szeretnem!
Ekkor csengő, hangos kaczajra fakadt a rózsaszemű tündér, karjait
szétterjeszté és szétfolyt párolgó ködbe. S midőn a köd eloszlott, a
tündér helyén nem volt semmi, mint egy rakás rózsaszín levél. S ezek
susogni, zörögni, oszlani kezdének s előlépett egy ifjú, ragyogó, de
szelid s tavaszi mennyként mosolygó szemekkel s föltárá karjait és – ő
volt, és Emma boldogan nyugodott karjai közt.
… Andaffy nagyon csodálkozott, midőn másnap megjelenvén, nem csak
levelet, hanem nyájas megszólítást is kapott.
– Látja, Andaffy úr, – mondá Emma nyugodt bensőséggel, bár szemét más
felé fordítá, – látja, már tegnap jöhetett volna. A levél már egy napja
várja önt.
Andaffy hévvel ragadta meg kis kezét, melyet ő szeliden visszavont.
– Oh, mily jó ön! Ön aggódott egészségemen! Ön tegnap visszahítt! Ön
részvevőnek mutatkozott irántam. Hogy érdemlem meg ezt? Én szerencsétlen
elhagyatott ember vagyok, ki jóságát semmikép meg nem hálálhatom. De ön
épp oly angyali jó, mint angyali szép!
Emma gyorsan elfordult. Vérét lázadva érzé szivébe tolulni.
– Hisz… ön… el sem olvassa a levelet! – remegé elfogultan.
Andaffy felszakasztá a borítékot.
– E levél könyek nyomát viseli – szóla megdöbbenve és pillantása
kémlőleg függött a leány arczán.
– Talán… sírt a levél írója, midőn – megírta?
– Úgy van, ő sírt. Oh, e drága könyek! – szóla Andaffy hévvel – s el sem
olvasva a levelet megragadta és hevesen megszorította a leány kezét, és
ismétlé: «Ő sírt.»
Emma nem mert föltekinteni, gyorsan valami dolgot keresett a levelek
körül. Midőn megint fölnézett, Andaffy már nem volt a szobában.
Hetek folytak el és Emma ezalatt titkos részese volt egy boldogságnak,
mely nem volt az övé. A levelek mind oly könnyen voltak beragasztva,
hogy egyszerű kiváncsiság, nem pedig lángban égő titkos szerelem kell
vala ahhoz, hogy fölbontásukra csábítsa a tizenhat éves leányt. Emma
tolvaja lőn a rózsaszinű levelek titkának. Aggódó lelkiismeretét azon
gondolattal szeretné csitítgatni, hogy ez oly orzás volt, mely csak őt
boldogítá, a nélkül, hogy a mások boldogságát megzavarta volna, valamint
olykor tán egy elrejtve virágzó ibolya ugyanazon napsugárban fürdik,
mely teljes arany áldását a ragyogó tulipán kelyhébe önti.
S ő fürdött a napsugárban, szeme derült sugarában, s csak az volt
sajátságos tulajdona e napnak, hogy csak napnyugat után tünt fel a kis
Emma láthatárán. Mert szabályszerűleg, mint eddig, minden második estén
vendége volt Andaffy a kis szobának. Mintha nem is a levelekért járt
volna el, gyakran leült Emma mellé s csak félórai beszélgetés után vitte
el az előbb oly epedve várt kincset.
Emma nem is tudta, miért tesz ő kivételt éppen ezen ifjú irányában, míg
a többiekkel csak éppen oly idegenszerűen bánt, mint azelőtt. Nem is
vetett számot magával: azt érzé csupán szive mélyében, hogy az ő élete
csak most kezdődött. Mily üres volt eddig minden vágya és gondolata!
Most volt egész nap mire gondolnia. Nyugtalan kis fejéből, mint az erdei
forrásból bugyogtak a csillogó, villogó eszmék, melyek egymást űzék,
mint hullám a hullámot, előre csak egy czél felé, s a czél Ő volt. S ő
oly jó, oly nyájas volt! A homályos kis szoba napfényt nyert mosolyától,
s Emma szivében a boldogság s megelégedés űztek vidor gyermekjátékot.
Ez első állomása volt Emma szerelmi történetének; a szerelem boldog
gyermek-napjai, midőn ez nem akar mást csak szeretni; midőn távolból
szeretünk, igény nélkül, óhaj nélkül, azt sem kivánva, hogy azon
istenség, kinek áldozunk, hódolatunkról csak tudjon is. De ez
megváltozék. Idővel a kis Emma, valahányszor egy-egy levélből tudomást
vett a szeretők leendő találkozásáról, metsző fájdalmat érze szivében.
Ily estvéken aztán nem volt képes, sem a szokott nyájassággal az ifjú
szemébe nézni, sem közönséges elfogulatlanságával folytatni a
beszélgetést. Nem felelt az ifjú szavára még akkor sem, midőn az
részvevőleg tudakozódék szomorúságának oka után. És mégis, midőn elment,
nagyon fájt neki. Ez volt a féltékenység korszaka.
Még a harmadik, a legnehezebb stadiumon kelle Emmának keresztül mennie;
azon phasison, midőn a lánggal égő szerelem szenvedélye hatalmával
leküzdi azt, mi erősebb az egész világnál, azaz: önmagát. E végső
harczot sem kerülheti ki a kis Murányvár. Nagy vala a kis «Széchi Mária»
bűne Amor ellen: ezért meg kell töretnie merev kis szivének, hogy
fölvegye magába a szerelem dús vetőmagvát. Kisérjük a kedves gyermeket
még e próbára is; ez lesz az utolsó.
VII. (A katasztrófa.)
Egyike volt azon estéknek, melyeken rózsaszínű levél nem szokott jönni.
Azon végzetteljes napot kivéve, melyen Emma az idegen levél pecsétjével
együtt önnön szívét is fölbontá, szakadatlan rendben minden második
estén érkeztek volt a levelek. Ma már azért sem jöhetett, mert küldő és
vevő – a mint Emma azt a tegnapi levélből megtudta volt, – ma a szokott
helyen találkoztak pártfogójuk oltalma alatt.
Emma elzárkozék, s mélázva ült az asztal előtt, kezére támasztva fejét.
– A boldog grófi lány! Titkon az éj fátyla alatt láthatta őt s nem kelle
annyiszor elfordítania kipirult arczát. Óh, ha ő is így találkozhatnék
vele, csak egyszer! Tán kimondhatná azt, mi úgy égette szívét, mire oly
büszke volt s mit mégis kimondani szégyelt – – tán kimondhatná.
Nem! Azért sem! Soha soha! Inkább hamuvá égni titkos lángtól, mintsem
koldulni annak hulladékiért, mit Andaffy oly pazarul vetett oda egy más
leánynak. Nem, ezt nem teszi soha!
No várj, kis Széchi Mária! Murányvárt már körülállják Amor király nyilas
őrei. El nem osonsz! Föllázadni ő felsége tekintélye ellen? Várj csak!
Megadod az árát!
Megérkeztek a levelek. Emma bámulva látta, hogy az ismeretes rózsaszínű
boríték is ott volt közöttük. Ma is? Mért ma is? Hisz egy óra mulva
találkozniok kellene!
Remegő kézzel nyitá meg a borítékot. A levél csak kevés sorból állott,
de ezek nehéz tartalmúak lehettek, mert Emma mihelyest átolvasta,
sikoltva dőlt a székre és kezével takarta el arczát.
A levél tartalma a következő:
«Kedvesem! E sorokat éltem veszélyeztetésével irom.
Bátyám megtudta titkunkat. Tudja a helyet, az órát és magán kívül van.
Megtiltotta elhagynom a házat. Magához vette pisztolyait. Csak egyikét
tölté meg. Véres elégtételről szólott.
Béla! Bátyám aristocrata!
Nem tudom, mi ád erőt az írásra, ha nem a kétségbeesés ereje az, mely
belőlem szól: Béla! kerüld e találkozást. A kétségbeesés őrjöngése az,
mely azon reménynyel biztat, hogy e sorok még jókor fognak kezedhez
jutni.
Jókor! Óh mennyei hatalmak! Bennetek bízom! Engedjétek e levelet, melyen
Béla élete függ, egyik jó angyaltok által kezéhez jutni. Imádkozok és
reménylek.
_Eveline_.»
VIII. («Kis Murányvár» megvétele.)
A külváros mohos temploma előtti nagy tér csendes volt s csak a sűrűn
ültetett gesztenyefák árnyai népesíték meg a nappal oly látogatott
sétányt. A teli hold olykor biztatólag mosolygott le, mintha azt akarta
volna mondani: «Ne féljetek! Itt vagyok én!» De ekkor felhő foszlányok
lebegtek boszantón agg szemei elé, s elkomorodott a jó öreg az izetlen
tréfán.
Tizet kongott a torony órája, midőn a városból kiszolgáló járdán két nő
alak közeledék. Minél kisebb lett azon köz, mely az elsőt a sétány
teréről elválasztá, annál nagyobb lett az, melyben társnéja őt követte.
Végre mintegy futva ére el az első a tér közepére, s a második csak nagy
lihegve jött utána.
Tíz óra! Itt a hely, a tizenhatodik fa mellett. Ő nincs itt! Óh, ha nem
jönne! Mily boldog volnék!
– Hah!
A meglepetés e hangját azon körülmény okozta, hogy azon fa árnyéka, mely
mellett a nők állottak, egyszerre hosszabbra nyult s egy férfiúi alak
vált ki belőle.
– Ne ijedj meg, kedvesem. Én vagyok.
– Ön!
– Ön! Mi hideg e nyári est; édes, meleg szavadat jéggé olvasztja! – Ön.
Óh, add kis kezedet, hadd melegedjék forró ajkamon! s az ifjú hévvel
ragadta meg a leány kezét.
Ez egy perczig szótalan maradt: egyszerre, mintha hirtelen gondolat
villant volna föl agyában, megrázkódva súgá: – Ime kezem; de csak azon
föltétel alatt, hogy általa engedi magát vezéreltetni.
– Hová?
– El innen.
– El? Miért!
– El. Rögtön el. A többit azután.
– Rögtön el? De miért el? Én szeretem e helyet, s neked ez rémületes! És
«_Önnek_» szólítasz? Te nem szeretsz!
– Andaffy! Az Istenért, jőjjön velem! Bizzék bennem!
– Én nem bízom benned. Nem vagy őszinte irántam. Nem követlek, míg meg
nem tudom e különczködés okát!
– Okát! Hallja tehát! Én… Nem, nem! most nem mondhatom meg! Andaffy!
Kérem, esedezem, kövessen! Óh, minden perczben… Andaffy, kövessen, ha…
szeret!
– Ah! – felelt Andaffy elragadtatva, – a varázsszó ellenében tehetetlen
vagyok. Vezess, angyalom!
A leány hévvel ragadta meg Andaffy karját és majdnem futva vezette őt
magával. Gyakran tekintett maga körül, mintha valamitől félne. Teste
remegett, keble hullámzott, mint a tengerár, melyet a teli hold bűvös
fénye vonz.
Lassan-lassan lecsendesedett viharos izgatottsága. Minél közelebb
jutottak a belvároshoz, annál lassabb lőn járása, annál csendesebben
vert szíve.
Mindkettő szótalan volt. A leány mélyen látszott valamiről gondolkozni;
az ifjú a leány szavát várta.
Egyszerre, midőn a belváros tekervényes utczahálózatába értek, egy
szeglet mellett a leány elbocsájtotta az ifjú karját és maga után vonva
kisérőnőjét, eltünt a jobbja mellett kezdődő utczába.
Két ugrással utána termett az ifjú és kezén ragadta a szökevényt.
– Andaffy! kérem önt, bocsásson! Én nem vagyok az, kinek ön tart.
Bocsásson!
– Tehát, ki vagy! – kérdé az ifjú, és az ellenszegülőt a közelben
pislogó lámpa felé fordítá.
– Én vagyok!… Emma!
– Emma, igen, Emma. S ki másnak tartottam volna önt?
– Annak, kit ön a templomtéren várt. Óh, ön nemes ifjú; elnyomja
bámulatát, hogy meg ne sértsen. De kiméljen tovább is, bocsásson! Nekem
haza kell mennem!
– Haza? Igen! De engedje meg, hogy a kedves tisztet, melyet a szerencsés
véletlen rám bízott, szent kötelesség gyanánt teljesítsem. Fogadja el
karomat és hadd kisérjem kegyedet.
Emma habozott, de végre elfogadta az ifjú karját. Néhány perczig ismét
szótlanul haladtak egymás mellett, midőn Emma egyszerre megállott és
újból kiragadta karját az ifjúéból.
– Nem lehet! Ezt nem birom tovább; ön valamit gondol, mondja ki!
Andaffy mosolyogva közeledett a leány felé és lehajolva piruló arczára,
mélyen tekintett tündöklő szemébe.
– Kimondjam, mit gondolok? Jó! De csak az ön felszólítására. S ez jusson
eszébe, ha az a kis daczos szív zokon találná venni, mit a fülnek súgok.
Én azt gondolom, hogy mi fölötte boldog lehet az, kinek kedvéért ön ma e
szokatlan sétát tette.
– Ön… _még_ valamit gondol.
– Hogyan?
– Ön nem kérdi: ki az?
– Mert tudom.
– Nem tudhatja. Az égre esküszöm, hogy nem is fogja tudni.
– Neve…
– Ne mondja ki! Kérem, ne mondja ki! Ha már kell, hogy kimondassék,
legyek én az, a ki mondja. Uram, én bűnt követtem el, s magam akarom
magamat megbüntetni s azért magam vallom be; én önt megcsaltam!
– Lehetetlen, szép Emma!
– Én tilos módon hatoltam be leveleinek titkába!
– Lehetetlen, szép Emma!
– De megnyugtat az, hogy a bűnöm félig gondviselés műve volt, mert ez
mentette meg az ön életét.
– Lehetetlen, szép Emma!
– Lehetetlen, szép Emma! Óh ne ejtsen kétségbe e nyugalmával. Ön
gúnyolja vallomásomat – ezzel büntetésemet kiállottam. Vegye e levelet,
mely ma jött az ön számára. Ezt felbontottam s ez meg fog mindent önnek
magyarázni. Ön megvethet, de ezzel tartozásom le van róva. Isten önnel!
Emma e szavait a visszafojtott zokogás szakítá félbe! elfordult és
indulni készült, de az ifjú gyengéd erőszakkal tartá vissza.
– Emma! Hallgasson meg! Hallott-e valaha ajkamról szót, mely a gúnynak
csak árnyékával is bírt?
– Nem, de ma…
– Ma?
– Ma ön egészen megváltozott. Ön máskor szomorú volt, ma víg, máskor
beszédes, ma szótalan, ma nyájas hozzám, ma oly… oly lenéző nyájas, oly
szánalmasan leereszkedő!
– Óh, Emma! Ez élesen látó szép szem is megcsalhatta önt! Ön félreért
engem; nyugodtabb vagyok önnél, mert önt tévedésben látom, míg én
világosan látok mindent. Tévedését sajnálom s ön leereszkedőnek tart. Ön
azt vallá, hogy engem megcsalt. Én azt felelém: lehetetlen, szép Emma.
Hogy ön Emma, azt ön maga bevallotta; hogy szép, azt sem fogja
tagadhatni.
– Andaffy úr, ön ismét gúnyol.
– Az égre! Nincs nagyobb gúny, mintha az ajak önmagát akarja
meghazudtolni! De tovább. A gúnyt e szerint csak abban találhatta, hogy
azt mondtam: Lehetetlen. Pedig igazam volt. Lehetetlen volt, hogy ön e
levél olvasása által megcsaljon, mert e levél nem nekem volt szánva…
– Nem önnek? De hát…
– Nem nekem, sem Evelinának, a ki _nem létezik_, hanem önnek.
– Nekem? Hogyan? Andaffy úr, én szegény leány vagyok, védtelen ön
ellenében. Ne faggasson talányokkal! Ne játszék velem!
– Emma! Ön látott engem gyakran, ön beszélgetett velem, ön szemembe
nézett. Mondja ki nyiltan: hiszi-e valóban, hogy önnel játékot űzhetnék?
Hiszi-e? Emma! Szóljon!
– Óh… nem!
– De tudja-e, hogy ki űzött játékot önnel? Ön maga! Ön elámítá önmagát!
Ön e kis szív dobogását, mely hivatva volt, egy életboldogság ütere
lenni, egy szélkelep üres kelepelésére akarta hangolni. Emma, nézzen
szemem közé! Nem játék volt-e ez? Ön élni akart és nem szeretni. Nem
játék volt-e ez! Én csak ámítást győztem le ámítással! E levelet
szétszakítom és eloszlatom vele az álomképet, mely lelkedet fogva tartá!
Te letettél az ámításról; te lemondtál önmagadról, hogy megmentsed
veszélyben vélt életemet! Ez erős szivedhez szintoly méltó volt, mint
az, hogy csalásomat – most megbocsátod! Emma! Nem csalatkozom benned!
Nemde, megbocsátasz?
Emma egy ideig szótalan maradt, míg Andaffy csókokkal halmozá el kezét.
«Kis Murányvár» meg volt véve. De a kis Széchi Mária most is erős volt
és érzelmének urává levén, e szavakkal búcsúzott:
– Andaffy! Evelina holnap írni fog. Jőjjön el a levélért.
E szavakkal elsuhant.
Andaffy másnap is levelet vitt a portás szobájából. Mik voltak a
levélben, ezt, kedves olvasó, a legjobb akarat mellett sem mondhatom el,
mert ezek – már való dolgok voltak.
MENNYI?
X vármegye Y. városa fölött beborult az ég. Bele is ütött a mennydörgős
ménkő a legmagasabb épületbe, a törvényszék házába. Az elnök urat
agyonütötte, a jegyzőt csak súrolta. Más szóval: a törvényszéki elnök
bűnügyi vizsgálat alá került, a jegyzőt felfüggesztették. Az igazságügyi
miniszter pedig, a ki mindig készletben szokott tartogatni jó és
megbizható tisztviselőket, de bölcs takarékossággal nem pazarolja őket,
csak mikor a rosszakat kikóstolgatta, – a miniszter úr, mondom, egy
újdonatúj törvényszéki elnökkel és egy egészen jó karban levő
aljegyzővel ajándékozta meg a megye székvárosát.
Az új törvényszéki elnököt Zalabérnak hívták s körülbelül 40 éves
lehetett; a jó karban levő aljegyző neve Lezsinszky volt, kora nem
egészen harmincz. Zalabér negyven esztendős létére újdonatújnak volt
nevezhető, míg a huszonnyolcz-huszonkilencz esztendős aljegyzőnek
amolyan viseltes szine volt. A jegyző úr ugyanis eddigelé «élt», az
elnök ellenben csak hivataloskodott. Ez szembeötlő dolog volt még azokra
nézve is, a kik véletlenül nem tudták azt a nyilvánvaló dolgot (az
utolsó főrendi vita tette nyilvánvalóvá), hogy Lezsinszky úr voltaképen
Lezsinszky báró volt s csakis családi okokból – azaz szegénységére való
tekintetből – nem élt a méltóságos titulussal. Mily jól és mily gyorsan
élhetett, hogy előbb kopott ki a Lezsinszkyék vagyonából, mint
gesztenyeszin hajából! S mi mindent követhetett el, a mig annyira
jutott, hogy az évi 1200 forintos fizetéssel járó aljegyzői állással
beérje! Lezsinszky úrnak csakugyan – ruganyos alakja és kellemes arcza
daczára (mert hiába, a kék vér nem tagadja meg magát) – valami
hajótörött, menekült, maradék formája volt. Kivágott topánja, tarka, de
elmosódott harisnyája, jól kikefélt kalapja, kissé görnyedt, de azért
öntudatos tartása, viseltes keztyűje, mely nélkül sohase lépett ki az
utczára, rövid pálczája, melyet nem a kezében, hanem mindig a bal hóna
alatt hordott, rácsoló «r»-je és gáncstalan udvariassága, melyből mindig
valami eltitkolt fölény rítt ki: mindez afféle Robinsonnak tüntette fel
őt, a kit a fővárosból a vidéki élet szigetére vetett ki az élet vihara,
s a ki most már csak elnyűvi utolsó emberi ruháit, mielőtt véglegesen
hasonló állati bundába bujnék, a milyent a többi vidéki állat visel.