Azt hinnéd, könnyen behatsz a berek szentélyébe, ha játszva konyítod
félre az ellenszegülő bokrokat: de egyszerre ott állasz merev falak
tövében s képzelni sem mered, hogy valaha megszálljad. De ha van szíved
akarni, nem szabad elveszteni bátorságodat. Íme a titok! Mindegyikébe a
sziklaváraknak, bármi jól legyen is megőrizve, egy titkos, kicsiny
_hátsó_ ajtó vezet, ezt kell fölfedezned; ha kopogtatsz – de halkan ám!
– örömest fog előtted kitárulni és bevonul a titokteljes szerelem,
halkan, csendesen, észrevétlenül…
I. (Emma.)
Emma oly név, mely a b…i egyetem hallgatói közt szájról-szájra jár. Emma
a marczona öreg Brummer, az egyetemi portás csodabájú tizenhét éves
leánya: az érdes sziklatönk oldalán nyilt kedves virág. Apja lánya ő,
ugyanabból a merev anyagból készült; bájoló szobor, rideg érczszívvel a
rideg érczkebelben. Mindazon deli ifjak közt, kik százával népesítik az
egyetemi épület komor folyosóit, nem volt eddig csak egy is, a ki avval
dicsekedhetik, hogy egyetlen nyájas sugarát fogta volna fel a sötét,
fekete szemnek; egy sem, a ki csak félénk köszöntéssel is mert volna
neki alkalmatlankodni.
Midőn a kis Széchi Mária – úgy nevezé őt az egyetemi polgárság magyar
része – a portáslakból a folyosóra lépett, a Muzsák vakmerő fiai
egyszerre félénken léptek vissza és élő sorfalat képeztek a leány előtt.
Ilyenkor pedig ő, sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást, oly
nyugodtan és csendesen haladt át a rá leselkedő szemek kereszttüzén,
mintha csak kívüle senki sem lett volna jelen. Képzelhetni fájdalmát
azon ifjú uraknak, kiknek mindegyike annyi hódításról tudott beszélni, a
hány győzelemről Napoleon öreg katonái.
Értetődik, hogy a körülmények ilyen szerencsétlen állásánál fogva
mindenki: a legmartialisabb körszakállú szintúgy, mint a legábrándosabb
szőke fürtű és csupasz állú fő, bűverejében való hitéről lemondani
kényszerült és hogy a kis Emma szivét bevehetetlen várnak tekintették,
melyhez a hódításnak gondolata sem férhet. Nem mintha nem lettek volna
egyes vakmerők, kik egy-egy félénk támadást mégis koczkáztattak. Az
egyetem legifjabb polgári, kik átjutván az érettségi vizsgálat szűk
kapuján, az «alma mater» emlőiből legelőször csak a nagyvárosi arszlán
büszke öntudatát szítták, ezek, mondom, sohasem hittek azon jelentés
hűségében, mely a kis «Széchi Máriát» illetőleg közszájon forgott és
gyakran határozták el, – nem tudom, a díj nagysága, vagy a győzelem
dicsősége által tüzelve – egy-egy merész rohamot intézni a kis Emma
szíve ellen. Kinálkozott is némi alkalom, a portás szép leányával
érintkezésbe jönni. Emma mogorva atyjával osztozkodott az egyetemi
hallgatókhoz érkező levelek kiadásának hivatalában. Ilyenkor egy-egy
kiváló áhítattal odalehelt: «Jó estét»-tel, egy-egy különös czélzattal
ejtett: «Nincs levelem»?-mel meg lehetne kisérteni a szerencsét. – De –
különös! – nem volt példa rá, hogy az ilyen vakmerő ugyanazon arczczal
hagyta volna el a portás szobáját, a melylyel belépett volt. A jövet
mindig kissé sápadt arcz, menet mindenkor gyanusan közeledék a karmazsin
piroshoz, s a jövet «eget kérő» orr, menet mélyen lenyult az ajak fölé,
rosszul palástolva azt a keserű vonást, mely ott a «lefőzést» hirdette.
S e symptomákat az egyetemi ifjak már oly jól értették, mint a sok
tengert látott hajós a tengeri betegséget. Hisz mindnyájan
tapasztalásból ismerték a keserves állapotot s vigasztalás volt másokon
látni, mit mások ismét rajtok nevettek.
[Illustration: Sem jobbra, sem balra nem vetvén egy pillantást.]
Ily módon már mindenki kikapta küzdelme díját: a karmazsin arczrózsát s
a keserű mosolyra szemérmesen lenyuló orrt – s egyszerre csak elismert
dolog lőn, hogy Emma kisasszony vagy épen nem nő, vagy ha az, akkor
boszorkány, a ki hétköznap lányfővel jár, de a szombati estéket a
Gellérthegy titkos soiréein tölti, hová Brummer úrnak hires seprőjén
szokott ellovagolni.
Pedig ezzel nagyon igaztalanok voltak a jó fiúk a szép Emma – és nagyon
elnézők önmaguk iránt. Mindnyájan zajos hirtelenséggel kopogtattak volt
a sziklavár nagy kapuján, nem vévén fáradságot arra, hogy a titkos hátsó
ajtót kikémleljék. Pedig az ő szivében is volt ily hátsó ajtó, mert Emma
bizony csak nő volt.
II. (Andaffy Béla joghallgató úrnak helyben.)
Az egyetemi templom tornyáról ledörmögé a rekedt óra a nyolczat. E
dörmögés estenként hű visszhangra szokott lelni a portás lakában.
Brummer úr szeretetreméltó szokásai közé tartozott, hogy a harang utolsó
ütését jóízű morgással kisérte, mely Emmának jelül szolgált arra, hogy
félre tegye kötését és elfoglalja az íróasztal mögötti helyet, mert
Brummer úr a korcsmába készül. Ezt pár perczczel később egy másik
hangosabb dörmögés szokta követni, mely majd hogy emberi szóhoz nem
hasonlított és mely Emmára nézve azt jelenté, hogy: «Szervusz, bakot ne
lőjj: a leveleket össze ne téveszd!» Végül zajosan csapta be maga után
az ajtót s ez megint jel volt; mert ilyenkor rögtön megnyilt a konyhára
vezető ajtó és besompolygott Zsuzsa, a vén szakácsné, gyertyavilággal,
melyet szótlanul letett az asztalra. Szintoly némán húzódott aztán a
szoba legsötétebb zugába s folytatta Emma kötését.
Sajátságos csend volt az, mely e szoba szűk birodalmán souverain gyanánt
uralkodott. Egy fiatal és egy öreg asszonyszemély, kiket az általános
felfogás a fecsegés fonalának soha ki nem fáradó párkái gyanánt tekint,
együtt van és hallgat. Még a légy is elült. Kerüli a nyugtalan ezt a
csendes szobát: nyilván elunná magát.
Egyszerre az öreg asszony fölegyenesedik összezsugorodott helyzetéből.
Emma mindig nyugalmas szemét az ajtó felé emeli. A folyosóról szokatlan
zajos léptek hallatszanak s fölrepül az ajtó, még mielőtt a heves
kopogtatásra «Szabad»-dal lehetett volna válaszolni.
– Jó estét! Kérem levelemet.
Emma csodálkozva és nem minden rosszalás nélkül tekint a
türelmetlenkedőre, azután nyugodtan az előtte fekvő levelekre és kérdi:
– Czíme?
– Andaffy Béla.
– Nem jött ily czímű levél.
– Lehetetlen! Óh, teljes lehetetlen.
Emma könyvet vett elő s azt az ifjú elé az asztalra téve, mondá:
– A lajstrom.
Az ifjú futó pillantást vetett a könyvön át a leányra, azután mohón
nyelte a lajstromot.
– Semmi! – szólt végre felindulással – semmi! De hisz ez nem lehet!
Ebben tévedésnek kell lenni. Óh, kérem, az egekre kérem, nézzen utána a
levelek közt. Talán mégis… De… bocsánat, visszaélek türelmével!
Emma öntudatlan pillantást vetett a hirtelenkedőre. Nem volt egyéb, mint
néma kinyilatkoztatása annak, hogy: «Uram, ön sokat késik itt és
szokatlanul sokat beszél». E futó pillantásnál nem kerülheté el Emma
szemét némi sajátság, mely Andaffy úr alakját feltünővé tette.
Hollófürtű, nagy izmos ifjú állt a leány előtt, sürű szakálla után
itélve, már huszonnyolcz éves lehetett, míg sajátságos kék szempárja
gyermekdeden mosolygó sugárral látszott meghazudtolni az arcz
komolyságát és érettségét. Ki csak szemeiből itél, tizenhat éves fiúnak
nézi. Az összbenyomás az volt, hogy bizony nem volt csúnya.
Nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy e pillanatban a kis Emma fejében
is ilyesmi fordult meg. Ő csak épen megnézte volt a fiatal embert, s
amúgy mellesleg emlékezetébe véste alakját. Többször jöhetett még
levélért és akkor elkerülhette azt az alkalmatlan kérdezgetést neve
után.
– Visszaélek türelmével! – volt az ifjú utolsó szava. Emma ily
udvariassági phrasisokra nem szokott felelni. Nem annyira a felizgatott
ifjú megnyugtatása végett, mint azért, hogy minden további
kérdezgetésnek elejét vegye, csak annyit mondott, hogy negyedóra mulva
érkezik az esti posta.
Az ifjú erre sem készült még visszavonulni.
– Ah, – mondá hévvel, – köszönöm, kisasszony! Ez reményt nyujt. Hisz nem
tart soká – bevárom.
Erre sajátságos szünet állott be. Emma hallgatott, kimeritettnek látván
a tárgyat; Andaffy pedig valamit várni látszott, de midőn e valami nem
akart megtörténni, bizonyos elfogultsággal kalapja után nyult és kiment.
Az utczára szolgáló ablakot nehéz cseppek verdesték; künn meglehetős
erővel eredt meg az eső. De eszeágában sem volt a kegyetlen lánynak,
hogy Andaffy urat a szobában várassa.
Itt benn ismét a régi csend vette át uralmát. Csak az ajtó előtt
hallatszottak egyarányos léptek, ez ifjúéi, ki eső és szél daczára ott
várakozott.
Emma akaratlan is hallgatózott e léptekre. – Fontos hirek lehetnek, –
mormogá. Az öreg Zsuzsi bámulatában elejtette kötését. Megesett az a
hallatlanság, hogy Emma magával beszélt!
Újból léptek, a levélhordó volt. Jól ismerte a ház rendjét, csak
fejbólintással köszöntött, aztán az asztalra tette a leveleket s a
könyvecskét, melyben az átvételt nyugtázni kellett.
Szokása ellenére ma Emma elmulasztá azt, mi máskor első teendője volt.
Nem számlálta meg a leveleket s a levélhordót várakoztatta.
– Itt van! – szóla egyszerre. – Ah, gyönyörű illat! – És gyönyörködve
hajolt le egy csinos, halavány-rózsaszín borítékú levélkére, melyre
finom, árnytalan betűkkel volt írva: «Andaffy Béla joghallgató úrnak
helyben». A pecsét helyét egy kicsi, ékes jegy foglalá el, melyen grófi
korona alatt «E» betű volt látható.
A boríték oly finom, átlátszó papirból volt, mintha igazán gyengéd
rózsalevelekből készült volna. Szerfölötti megerőltetés nélkül lehetett
volna kibetűzni a levél tartalmát.
A levélhordó még folyton várakozott. Emma kezében tartva a levelet, az
ajtóra nézett; de az ifjú nem jött még; nyilván a levélhordó távozását
várta.
Végre minden rendben volt. A postás átvette könyvecskéjét és távozott.
Ugyanazon pillanatban lépett be Andaffy úr.
– Nos?
– Itt van.
– Hála Istennek, – szólt az ifjú a legnagyobb elragadtatás hangján és a
levelet kiragadva a leány kezéből, ajkaihoz vitte.
Azután rögtön mintegy föleszmélve némi elfogultsággal tekintett a portás
lányára, kilesni elhamarkodása hatását s készen valamely ártatlan
körülménynyel magyarázni szerfölötti örömét. De Andaffy úr csalódott.
Emma nyilván nem vett észre semmit, legszorgosabban el lévén foglalva a
levelek rendezésével. Ez láthatóan megnyugtatá az ifjút. A legnagyobb
higgadtsággal tette tárczájába az áhított levelet s hideg köszöntéssel
távozott.
III. (Egy parfümirozott levél következményei.)
Ismert dolog, hogy az érzékek visszaemlékezése erősebb, mint az elvont
észé. Egy parányi kis nóta, egy sajátságos, röpke illat, egy régen
izlelt íz világosabban és sokkal több részlettel képes elénk varázsolni
a rég letünt napokat, mint az elvont emlékező tehetség leggondosabb
buvárkodása.
Mind ez nem annyira igaz, mint régi. Persze, hogy az. De nem is azért
áll itt e bevezetés, hogy szellemdús legyen, hanem hogy természetes
módon magyarázzon meg egy nagyon különös dolgot, mely nagyon különös
dolog pedig abban állott, hogy Emma kisasszony még a következő estén is
visszaemlékezett a tegnapi kis jelenetre. Mondom, ez különös volt; sőt
mondhatnám, hogy hallatlan volt, mert könnyebben történhetett, hogy
lúdtoll hagyjon nyomot a csiszolt üvegen, mint hogy egy földi anyagból
készült fiatal ember, akár egy negyedóra hosszat is, magára vonja a kis
Emma figyelmét. Ki merné állítani, hogy a 28 éves szakállú és 16 éves
szemű fiatal ember a vasnőre valami benyomást gyakorolt? Bizonyára
senki, a ki Emmát ismeré. És mégis e napon Emma folyton a rózsaszínű
levélre gondolt. Miért? Mert – – oly sajátságos illata volt.
Gyarlóság, a te neved orr! Szemünk, szájunk elzárhatjuk; kellemetlen
szavakat hallatlanul hagyhatunk elsuhanni fülünk mellett; de sohasem
gátolhatta meg halandó, hogy orra szárnyai egy váratlanul felpárolgó
szag előtt föl ne táruljanak. Emma el tudott haladni a legdelibb ifjak
gazdag során a nélkül, hogy csak egynek képe is visszasugárzott volna
fekete szeme camera obscurájából; a legnyájasabb szavakat hallgathatta a
nélkül, hogy hallotta volna; de nem akadályozhatta azt, hogy egy
parfümirozott levél édes illata orrába ne csempészsze magát s ott
naphosszat ne fészkelődjék.
Két nap mult el így s már is kezdett elpárologni a lenge illat a kis
szobából, midőn ismét a levélhordó nyitott a szobába. Ez alkalommal a
számlálás ugyan a régi rend szerint kezdődött, de nem ment egészen
végbe: itt volt ujra a kis levélke, itt újra az ismert parfum. Emma
öntudatlanul kivette a rózsaszinű borítékot társai közül és csak miután
ezt félre tette, végzé be a levélhordóval való teendőit.
Különös egy levélke volt biz az! Oly csinos, takaros, oly sima, illatos,
oly igazán csókolni való! S hisz az az ember valóban meg is csókolta.
Persze ő, t. i. Emma, nem akarta észrevétetni, hogy e csókot látta, mert
ő nem avatkozott soha más dolgaiba. – Levelet megcsókolni! Bolondság! Mi
kellemes is lehetett egy ilyen papirban?
Emma közelebbről nézte a levelet. Diszítésül inkább, mint zárul látszott
reá illesztve a pecsétjegy. Menthetetlen bűnnek tetszett Emma előtt, ily
csinos, kedves borítékot a postabélyeggel elidomtalanítni. Pedig épen
oly gyönyörű szép s karcsu «K» betű volt ez, mely a bélyeg kerületétől
ketté hasítva látszott ki, – a szó, mely oly arányosan és szépen, de
mégis bizonyos bizonytalansággal volt írva: «K–e–d–ve–sem!» Kedvesem!!
Emma gyorsan a többiekhez dobta a levelet, s ösztönszerűleg
visszafordult a vén Zsuzsa felé. Bolondos gondolat volt az öreg Zsuzsára
nézni. Ez csak kötögetett, szundikált és nem láthatta, hogy mit gondolt
a kis Emma!
E perczben kopogtatás hangzott s hevült arczczal lépett be Andaffy.
Még mielőtt kérhette volna levelét, Emma oda nyujtá azt.
– Köszönöm, kisasszony, – szólt Andaffy melegen, – nem is tudja, mily
boldoggá tesz.
Semmi válasz.
Az ifjú összeszedni látszék minden bátorságát; nyilván valami merényt
készült elkövetni.
– Kisasszony, egy kérelmet koczkáztatnék, ha nagyon terhére nem esnék.
Emma kérdőleg tekintett fel hozzá.
– E levél, – folytatá az ifjú felbátorodva, – nagyon-nagyon fontos
híreket hoz nekem. Engedje meg, hogy itt fussak végig rajta.
Emma hallgatva oda tette az ifjú elé a bal keze mellett álló gyertyát.
Andaffy felszakítá a levelet és a gyertyához hajolva, mohón falta a
betűket. A leány mindig hevesebben látta hullámozni keblét, mindig
ragyogóbban csillogni szemét; ekkor váratlanul átosont Andaffy tekintete
a papiron és Emmáéval találkozott. Későn fordult ez ismét az asztalra
vissza. Emma azt érzé, a mit eddig soha: hogy elpirult.
– Még egyszer köszönöm! – szólt az ifjú bucsuzván, – az én
boldogságomhoz csak az hiányzott, hogy ily áldott galambpostája legyen!
Emmát komolyan kezdék bosszantani a rózsaszín borítékok. Volt bennök
valami nyugtalanító gonoszság; illatukban nyilván valami bűvszer
rejlett, mi az embereket átvarázsolta, természetükből kiforgatta. Ki
látott ilyent? Beszélt-e vele egy deák valaha annyit egy levélről?
Nézett-e ő valaha annyi megérkező levél közt csak egyet is nagyobb
figyelemmel?
S mi gondja van egyáltalán idegen levelekre, ha még oly édesen
illatoznak is? Mi köze ahhoz, vajjon az a jogász örömmel veszi-e
levelét, vagy sem? Mit törődik ő ez idegennek családi viszonyaival? Mert
nyilván nővére vagy anyja volt, kitől a levelek jöttek. Ki más is
szólította volna őt «kedvesem»-nek?
Hogy nővére volt-e vagy anyja, – azt egyébiránt könnyen meg lehetne
tudni. Csak az első szót kellene olvasni a «kedves» után, hogy
«testvérem» vagy «fiam» áll ott. Olvasni? – Emma már másodszor is
elpirult s elhatározá, hogy ily bohóságokra többé nem gondol, és hogy a
rózsaszinű boritékot, ha még egyszer mutatkoznék, figyelmére sem
méltatja. Emma a vén Brummer lánya volt és ha valamit egyszer
elhatározott, az oly szilárdan állott, mint a szikla.
Rendesen két-két napi közökben érkezett meg a kis levél; rendesen minden
második estén eljött Andaffy és örömsugárzó arczczal vette a levelet.
Már megszokta azonnal megnyitni leveleit és Emma jelenlétében elolvasni.
De úgy látszott, hogy vigyázóbbá lett, mert gyakorta félbeszakítá az
olvasást, kilesendő, nem nyugszik-e rajta a leány kérdő szeme? – Pedig
nyugton lehetett; sohasem találkozott többé Emma tekintetével, mely
merev közönynyel függött az íróasztalon.
Idővel sajátságos fordulat állott be a különös levelezésben. Úgy
látszott, hogy a levelek mindig hosszabbakká lettek, mert gyakran egy
negyed óra is eltelt, míg az ifjú átolvasta.
Egyszersmind a hatás is egészen más kezdett lenni. Emma figyelmét nem
kerülhette ki, hogy Andaffy az olvasás után nem mutatta többé azon
örömet, mely eleinte annyira feltűnt. Sőt egy alkalommal úgy rémlett a
lánynak, mintha valamit elmorzsolna szempilláin. Már meg sem szokta
köszönni a leveleket, hanem néma bucsúval távozott. Emma nem akarta
feszegetni magában, hogy mind ez mit jelent, hisz elhatározta, hogy nem
gondol többé a levelekre.
Ekkor egy este megtörtént a történhető legszörnyűbb: nem volt rózsaszínű
boríték a levelek között. A levélhordó nagy csodálkozással látta, hogy
számlálgatja Emma a leveleket egyszer, kétszer, háromszor is, a nélkül,
hogy az átvételt megerősítette volna.
– Hiányzik tán egy? – kérdé aggódva.
– Igen! persze! – – azaz hogy… Jól van, egészen jól van, – tevé hozzá
gyorsan és megerősíté az átvételt.
A levélhordó fejcsóválva hagyta el a szobát.
Emma nagy nyugtalansággal tekingetett az ajtóra.
– Az Istenért, mit fog mondani? – mondá oly hangosan, hogy az öreg
Zsuzsi ámultában ujjába szúrta a kötőtűt. Emma is összerezzent, mert
épen most hallá az ismert lépteket. Érzé, hogy szíve összeszorul. Mit
fog mondani az a szomorú fiatal ember? Bárcsak ne is jönne, mert szörnyű
lesz őt látni.
Andaffy belépett; Emma régóta ma tekintett rá nagyobb figyelemmel. Az
ifjú nagyon megváltozott. Szakálla hosszabb, arcza halaványabb, szeme
oly mélán szomoru, oly felhőborús volt, mintha belőle minden perczben a
könyek zápora akarna megeredni.
– Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.
Emma nem mert reá tekinteni. Mintha nehéz álom nyomta volna, oly lassan,
fojtottan fakadt ajkáról a szó, midőn mereven az asztalra szegezve
szemeit – mondá:
– Andaffy úr! – először szólitá őt nevén – ma nem jött az ön számára
levél.
[Illustration: – Kérem, – mondá szenvedést eláruló hangon, – a levelet.]
Andaffy összerezzent; kalapja kiesett remegő kezéből. Görcsösen
megragadta Emma kezét és remegő ajakkal kérdé:
– Nem jött? Ma nem jött?
Emma annyira megijedt, hogy észre sem vette, hogy keze az övében
nyugszik, vagy inkább nyugtalankodik és remeg.
– Ma – nem – jött – ismétlé gépiesen.
Andaffy arcza rémítő kifejezést öltött.
– Jól megnézte-e a levelet? – kérdé esdekelve és mintha köny függne
szempilláin.
Emma nem igen látott sírni, főkép ily fiatal embert. Brummernek csak
akkor voltak könyei, ha a kapadohány fölötte sürűen füstölgött orrába; a
vén Zsuzsi csak olykor jött kipirult szemekkel a füstölgő konyhából.
Emma maga, sziklakemény szive s mindennapi, csendesen áradó életmódja
mellett sohasem érzé azt a bizonyos reszketést fekete szempilláiban.
Mindennek daczára vagyis inkább mindezek okáért sajátságos érzelmek
kezdték őt ostromolni az idegen könyük láttára: érzé, hogy remegő s
félhomályával minden tárgyat megremegtető fátyol ereszkedik szemére,
midőn nagy erőlködéssel ismétlé:
– Minden bizonynyal, ma nem jött levél.
Andaffy nem tudott érzelmeinek ura lenni.
– Tehát vége mindennek! Jó éjt! – és kirohant a viharos éjszakába.
Emma látta őt eltünni, kipirult arczczal és vadul lobogó fürtökkel.
Ijedve képzelé őt bolyongani a hólepte utczákon, fedetlen fővel a vihar…
– Oh, ég! Hisz kalapja még itt van a padlón!
Egy ugrással az ajtóban termett, és kisietett a kapu elé.
– Andaffy úr! – kiáltá a legmélyebb felindulás hangján. – Andaffy úr, a
kalapját! Ön itt feledte a kalapját! Megbetegszik, az istenért!
IV. (Egy nyugtalan éj.)
Az öreg Brummer nem kevéssé ámult, midőn tizenegy órakor hazatérve, még
kivilágítva látta ablakát.
– Mennydörgős adta lánya! – dörmögé, a zárba téve kulcsát, – csak nem
aludt el az égő gyertya mellett!
Csakugyan! Ott ült az asztalra borulva, fehér karja vánkosára hajtva
fejecskéjét és szunnyadt. Brummer úr legalább azt hitte, hogy szunnyad;
mert midőn belépett, a lány egészen kikelve fölriadt és szótlanul, mint
alvajáró, eltünt kamarájába.
A hajadon ágya olyan, mint egy földre ereszkedett pelyhes felhő, mely
angyalt visz el honába. Alig száll belé kedves gazdája, a dagadó pehely
lassan fölemelkedni kezd a föld zsibongása fölé. A tárgyak hátrább s
hátrább maradnak, bódító, édes semmibe folyva szét és lenn a mélységben
zavarodva sürögnek a nyugalom ellenségei, a gondolatok…
Emma álma mindig édes szokott lenni. Alig kötötte fejére a hófehér
fejkötőt, feje már fáradtan a lágy vánkos mélyébe, az összekulcsolt
kezek pedig csendesen a takaróra sülyedtek. Egy mély lélekzet és Emma
aludt, – álmak nélkül.
Ma ez máskép volt. A vánkos nem jól volt elrendezve. Az ágy kemény volt
és redős. És minden ránczból apró kis manók lebegtek ki, merész
tolakodók, kik az álmot elűzék, csupa rózsapapirt zörögtetve kezeik
között. S midőn végre bezárá szemeit és fáradt lelke föl akart emelkedni
az álom lenge honába, egy lázas kezet érze a magáén nyugodni és fülében
remegő hang susogá: «Nem jött?… Ma nem jött?»
Mért nem érkezett ma levél? Nem tudta a küldő, mi nagy fájdalmat okoz
ezzel Andaffynak?
Nem tudta, mi epedő vágygyal sóvárog ez a finom vonások után? Hisz már
oly régóta megszokta őket!
De micsoda levelek is lehettek, melyekre oly titokteljes
szabályszerűséggel vártak? Micsoda levelek lehettek, hogy ujjongó
örömhangokat s kétségbeeső könyeket sajtolhattak ki egy férfi szivéből?
Kitől eredtek? Nem olyanok voltak-e, mint egy felsőbb hatalom, melyről
az ifjú jó és balsorsa, öröme és fájdalma függött? Nem hasonlók voltak-e
a gondviseléshez, mely majd áldva, majd sujtva vezeti az ember sorsát?
Egy hatalmas tündér, istenség volt talán az, a ki írta?… És mi oka
lehetett, szegényt annyira sujtani, hogy ma nem írt neki? Nem volt-e
többé oly méltó kegyére, mint azelőtt? – Nem, ez ifjú nem lehetett
büntetésre érdemes. Szeme még most is oly hű, oly jámbor, mint valaha; –
ő jó ember. Annál gonoszabb az a gonosz tündér… Vajjon milyen lehetett?
Mindenesetre szép volt és ifjú, mint ő…
Mint ki?… Emma már nem volt egészen ébren s ha nem aludt is, de
álmodott, és nem volna szép, álmát kilesnünk.
Másnap este Emma szokott némaságával ült az asztal előtt. Nagyon
nyugtalannak látszott és több ízben tekintett az ajtó felé. Végre
megérkezett a levélhordó. Emma fölsóhajtott, mert az elmaradt
rózsalevélre gondolt. De ime! Nem a rég ismert illat volt-e az, mely a
levélhalomból elészivárgott! Ide vele! És egy heves mozdulattal
kiragadta a rózsaszinű borítékot a még föl nem bontott csomóból.
A levélhordó elámult. – No lám! – dörmögé – most föltépte a levelet.
Emma kiejté a levelet kezéből. – Az Istenért! Mit tegyek?
– Én nem vagyok oka, én leragasztva hoztam! Miért is ehült rá úgy erre a
hiábavalóságra?
– Csak… Semmi… Olyan nagyon jó illata van!
– No nyugodjék meg, hisz csak ragasztójegy van rajta s ennek nincs
csorbája. Könnyű lesz ismét beragasztani. Micsoda könnyelműség
becsületes levelet ily izével pecsételni be. Az a bolond divat! – És
dörmögve távozott.
Emma reszketett az indulattól. Andaffy, kit a levél elmaradása
bizonyosan nem hagyott nyugodni, minden perczben megjelenhetett. Mit
kelle gondolni felőle, ha fölszakítva találja a levelet? Gyorsan! Ezen
segíteni kell. Reszkető kézzel vevé elő a rózsaszínű borítékot, hogy
elhamarkodása nyomait egy gyors szorítással eltüntesse. Egyszerre, midőn
a pecsétjegyet megáztatandó a boríték felső részét fölemelé, megállott
és félbenhagyta munkáját.
Arcza égett, szemei mohó csillogással függtek a félig föltárt vonásokon,
melyek nyilakként látszottak keresztül-kasul szelni egymást.
Mi zavarta meg a leányt? Mért nézett oly aggodó szemmel majd az ajtóra,
majd a kötögető öreg asszonyra?
Görcsösen nyomá két kezét hullámzó keblére. A kis szoba oly csendes,
néma volt, hogy szivének heves, áruló dobogását hallani vélte.