csapta és keserves zokogásra fakadt.
Nem tudom, meddig néztem őt némán, meghatottan, meddig álltam ott
mozdulatlan és tehetetlen, meddig voltam rémült tanúja e szilaj, forró
fájdalomnak, a milyent csak egy ostorozott test vonaglásai, egy
meggyötört angyal sóhajai bírnak kifejezni. Mindent megértettem, s el
voltam telve bánattal és csodálattal. Ez oly nő vezeklése volt, a ki
elég tiszta arra, hogy bukottnak nézze magát, mert szavával vétkezett.
De hát így volt-e? Nem túlságos bűnbánat ez egy szóval ejtett bűn miatt?
Nem kellett valami nagyobbnak, valami tettleges botlásnak lappangni
alatta? Halkan megszólítottam s szeliden lebontottam kezeit könnyben
úszó arczáiról. Mint a síró gyermeknek, megsimogattam puha haját, míg
búbánata apadni kezdett.
– Igaza van, barátom, – mondá végre, – gyermek vagyok s a szerint kell
velem bánnia. Üljön le és hallgasson meg. Azt akarom, hogy ne higyjen
egy szót sem abból, a mit tegnap beszéltem. Elérem-e? Képes leszek-e, s
ön – képes lesz-e eltörölni annak minden nyomát? Őszintén, igazán!
Mondja, képes lesz-e?
– Én mindent hiszek, a mit ön mond, a hogyan és a mikor mondja. Tegnap
is hittem önnek, ma is hiszek. A színlelés nem az ön kenyere.
– Igaza van, – mondá méla mosolygással, – de tegnap kivétel történt. Ön
hitt nekem, jól éreztem. Nem is volt puszta színlelés. Hiszen, Istenem,
én nem is tudok hazudni. De mégis hazugság volt – hazugság, mert oly
dolgokról beszéltem, a melyeket nem ismertem – helyesebben: a melyeket
nem ismerek. _Ezt_ elhiheti. Kérem, ezt az _egyet_ higyje el. A
szerelemről úgy beszéltem önnek, a hogy a kegyeskedő az égi lényről
beszél, a kit sohasem látott. Csak az éj sötétében jutott eszembe, hogy
ön szavaim után hihetné, hogy a szerint _éltem_, a hogy beszélek. Ez nem
igaz. Az örök szerelemre mondom, _nem igaz!_ Soha férfit nem szerettem –
ez előtt. Cselekedhetném úgy, a hogy szólottam – de nem tettem. Elhiszi?
El! Köszönöm! Köszönöm! – Most pedig – az ég szerelmére – hagyjon el!
Könyörgő tekintetének engednem kellett. Helyéről felszökve,
összekulcsolt kezeivel az ajtó felé mutatott. Hallgatagon ott hagytam a
szobát, noha minden ízem marasztalt, és a nélkül, hogy tudtam volna
miként, az erdei kanyarodón találtam magamat – hazamenőben.
Hangos nevetés zavart föl merengésemből. A _másik_ állott előttem.
Széles karimájú parasztos szalmakalapja elragadóan furcsa keretül
szolgált a kedves arcznak. Csókolni való volt, s hogy ezt neki meg nem
mondtam, az legjobban bizonyította, hogy mily hatást tett rám Carmela.
Komoly hangon kértem, engedje meg, hogy egy darabig elkisérhessem. Mély
bókkal felelte, hogy ez neki nagy megtiszteltetés; s hogy tudom-e már
végre, melyik az _igazi?_ Tudom, mondám, s megkértem, mondjon el
mindent, a mit barátnője felől még tud. Erre már komolyabban nézett;
elfogadta karomat s fölszólított, hogy csak kérdezgessek, ő majd
megfelel, a mennyire csak lehet.
Mindenelőtt azt kivántam tudni, hogy Spadaro Carmela honnan ismer engem?
– Nem ismertem be, – felelé a Kék sajátságos mosolylyal, – hogy az én
barátném az ön Carmelája. De tegyük föl, hogy ő az, akkor igen jól el
tudom képzelni, hogy önt ismerheti. A herczeg úr ott lakott az ő
házukban. Hogy ön nem láthatta őt, abból korán sem következik, hogy ő
önt ne látta légyen. Gyermek volt s a gyermek kiváncsi. Talán – nem
mondom, hogy így volt-e, de így lehetett – talán a padlás-szobából, a
hová atyja őt eldugta, ki-kitekintgetett a veszélyes emberre, talán
mindenféle gondolatra jutott unalmas számüzetésében… Talán nemcsak az ön
külső megjelenése – mely iránt fogadja teljes elismerésemet – hanem
előkelő rangja is foglalkoztatta lányias képzelődését… Homályosan
emlékszem, hogy egy vén asszony kártyából azt jövendölte neki, hogy egy
Principe felesége lesz. Herczeg, szép ember, incognitó, jövendölés:
kőből kellene annak a lánynak lenni, a ki ezek iránt érzéketlen maradna.
A kék szemű ezen szavaknál ismét csintalanul nézett, mintha kifigurázna;
de azért megmaradt a benyomásom, hogy Carmela szerelmi vallomását hallom
– másodkézből. Minden derengeni és világosodni kezdett előttem. A lány
már Capriban érdeklődött irántam s Oszkár annyival inkább féltette
terveimtől. Most, hogy megjavultnak talált, maga ejtette módját, hogy
Carmela közelébe férjek. Oszkár most mint egy Mágusz állt előttem. Majd
hogy kalapot nem emeltem, midőn a kedves kék szeműhez lehetőleg könnyed
és elfogulatlan hangon azt a kérdést intéztem, hogy hát Partos Oszkár
mije Carmelának? – _Mindene_, – mondá a kicsi ünnepélyesen; – de önnek
mégsem áll útjában.
Ezzel ott hagyott s ismét homályban maradtam. Csak az világos előttem,
hogy Oszkár tanácsa és segítsége nélkül a tömkelegben tovább nem
haladhatok. Azért írtam neki – s holnap reggel kezében lehet a levél –
holnapután itt lehet ő maga…
Mily új érzés; inkább izgatottság, mint öröm, több borzongás, mint vágy.
De ez érthető. Nem kaland előtt állok – vőlegénynek érzem magamat –
vakon belenyúlni a jövő titkába, – e szép rejtélyt feleségül venni –
hogy ne lenne szédítő érzés? E papiron, mely őszinteséget követel, nem
is merem boldogságnak nevezni, a mit most érzek. Mégis ezt az elfogult
félelmet nem adnám a gyönyör minden viharos rázkódásaiért, melyeken
keresztül mentem. Egy Magdolna, ki tisztának találná magát – csak ő
érezhetne olyant, mint most én, midőn egy érzelem szűziességét fedezem
föl magamban. Tudja Isten, azt hiszem, nem is úgy szeretek, mint férfiú,
hanem azzal a felső óhajtással, melylyel e leány gondol az ismeretlenre;
mintha – menyasszony volnék…
Szeretném látni őt, – mindjárt, ez új, szokatlan érzés világában – őt,
ki enyém, s kit mégsem akarnék magamévá tenni imádság, gyónás, eskü
nélkül. Borzalmas szép lehet, ezt a holdvilágos tavaszi éjt ablaka alatt
tölteni és közelvalóságát érezni. Nem birok ellenállani. – Megyek!
– Április 2. 5 óra reggel.
– – – Áldalak Carméla! Imádkozom hozzád, édes, magasztos bűntársam! – –
–
Meg kellene halnom. Boldogabb embert még nem temettek a földbe.
Van hát odaadás, mely szentebb minden lemondásnál. Van boldogság, mely
imádkozni tanít, hogy: köszönöm, teremtőm, hogy létrehoztál!
Carmela _nőm_. Annak tekintem, bármi történjék. Háza előtt találtam őt,
épen mintha összebeszéltünk volna, hogy éjjel találkozunk. Hallgatagon,
megbeszélés nélkül jöttünk le a tenger szélére. Egy gazdátlan csónakba
szálltunk. A teli hold világított az esküvőhöz, a derengő oczeán, a
távoli hegyek voltak tanúink. Nőm, nem kedvesem. Ő az első, az egyetlen,
a kit nem nézek bukottnak, mert enyém lett. Ily odaadón, ily önfeledten,
ily kéretlen, egyszerűn, óhajtás és megbánás nélkül még asszony nem
szeretett senkit… Enyém, bármi történjék. Oszkárt türelmetlenül várom.
Szükségem nincs rája, de diadallal állhatok eléje, mert igazam lett.
Sejtelmem jósszerű volt. Carmela az lett, a minek képzeltem: megváltóm.
A nap jelentkezik. Csaknem fáj a hajnal. Hát ha fordulatot hoz? Ez
éjszaka bár örökké tartana.
De holnap is lesz éjszaka…
– Ápril 2-dikán, este.
Ott voltam; Carmela nem volt látható. A hölgyek Fiuméba rándultak.
Különös. A cselédség nem tudja, mikor jönnek meg.
Furcsa. Nyugtalan vagyok s úgy érzem, hogy utánuk kellett volna mennem.
Mégis itt ülök és mélázom. Minek is sietnék. Oszkár eljön s nélküle úgy
sem teszek döntő lépést. Miért nem? Nem elég erős-e érzésem arra, hogy a
maga törvénye legyen? Mit mondhat ő olyant, a mi elhatározásomat
gyengíthetné vagy megszilárdíthatná?
Elhatározásomat! Hát el vagyok csakugyan határozva? Carmela nem kivánt
elhatározást. De úgy érzem, hogy nem láthatom őt viszont máskép, mint e
szóval: Légy nőm!
S hát kell-e, hogy viszont lássam?…
… Minő gondolatok ezek!… Utálat!…
… Az utálat nem dönt. Meg kell magamat ismernem. Ha azon gondolatnál,
hogy ő mindörökre az enyém lesz, egyebet érezhetek a legmélyebb
boldogságnál, akkor őt csak boldogtalanná tehetném… S ha egyáltalán
lehetséges volna, hogy valaha ráunjak, akkor jobb lenne és férfiasabb,
az első ölelés után megfutamodni, mint bevárni – az utolsót.
Futás. Gyáva szó. De bizony futás lenne – még pedig rögtöni. Szökés –
Oszkár elől. Szemébe bírnám-e mondani, hogy mégis neki volt igaza?
De hát akarok-e én futni? Nem vágyódom-e e nő után? Nem szeretem-e őt?
Vágyódom utána, szeretem őt, nem féltem, hogy értékéből valaha
veszítsen. De féltem magamat… Azt hiszem, akkor szeretném őt _örökké_,
ha többé nem látnám soha.
Minő pokoli kétségekkel gyötrődöm? Sohsem ingadoztam, mikor szakítani
kellett. Csak akkor volnék ingadozó, mikor kötni kell magamat?
Megváltozott a jellemem?
Nem. Szívemben nincs habozás – csak a fejemben. A megrögzött szokás,
mely utolsót vonaglik.
Mindegy – e napom meg van keserítve. Mért kellett elmennie? Ha most elém
jönne, váratlanul, egész szépségével és szerelmével – egy pillanat alatt
tisztában volnék…
– Portenstein Carmela – … illik ez így?…
XIII. (Kiderül.)
A herczeget félbeszakították. Táviratot hoztak: Oszkár jelentette, hogy
reggelre itt lesz.
Erik herczeg nem tudott hova lenni ámulatában, haragjában. Megtiltja,
hogy Carmelát lássa! Fegyvert hoz! Ez már sok volt a protectióból.
Világos, Oszkár jogot tart e nőre. De minő jogot? Nem lehetett a férje –
a herczeg meg volt győződve, hogy nem… Föl kellett e rejtélyt derítenie.
Partos csak másnap érkezhetett. A herczeg el volt tökélve, hogy nem
várja meg, hanem még az nap menekül Carmelával. Most már nem ismert
habozást és kétséget. Most már tudta, hogy szereti és hogy nem hagyja.
Fölsietett a Torlics-lakba. A «másik» fogadta. Kivánságára, hogy Mélával
szeretne szólni, azt a különös választ nyerte, hogy rosszul van és
_senkit_ sem fogadhat. Hiába volt minden kérlelés. A kis kék szemű
komolyabban nézett, mint máskor, s nyomatékkal kérte, hogy álljon el
kivánságától. A herczeg erre csak azt kérte, hogy néhány sort írhasson s
várhasson a feleletre. Hamarosan megírta, a mi mondani valója volt, a
borítékba beletette Oszkár táviratát is és várakozott. Tíz percz mulva
kijött a kék szemű s egy kis papirt adott neki; csak annyi állott rajta:
– Nem láthatom. Holnap hírt kap tőlem. – Dúlt szemmel nézett Erik a szép
asszonyra. Ez nem tudott magyarázatot. Csak annyit mondott szomorúan: –
Nagyon megbánthatta Mélát. Sokat sír. – Aztán jó’szakát kivánt.
Mennie kellett. Ő sem töltött sokkal jobb éjt, mint Partos Oszkár. – –
Reggeli kilencz órakor szemben állott egymással a két férfiú.
– Partos úr, – mondá a herczeg, magát feszesen meghajtva, megkaptam az
ön táviratát. – Szabad-e mindenekelőtt kérdeznem, milyen jogon meri
megtiltani, hogy az illető hölgyet láthassam?
Partosnak erőfeszítésbe került a szólás. A gúnyt nagyon is arczátlannak
találta. Véresre harapta nyelvét, mielőtt rekedt halksággal mondá: –
Herczegségednek tréfálni méltóztatik. Spadaro Carmela az én nőm.
A herczeg szeme villámlott. – Áruló! – kiáltá. Aztán elcsodálkozva
nézett Oszkárra. – De nem lehet. Nem igaz… S ha úgy volna is, akkor
alapos kifogásom alá esnék e házasság.
– S mi lenne e kifogás!
– Az, hogy – nehéz ezt elmondani… Az, – hogy e házasság – – érvénytelen.
Most már Oszkáron volt a sor csodálkozni.
– Nem értem herczegségedet, – mondá. – Nem hittem volna, hogy az
elégtétel elől, melylyel nekem tartozik, ily feleseléssel akarjon
kibujni. Végezzünk. Kérdezze meg jelenlétemben magától e nőtől, hogy
kinek a nevét viseli – illetőleg viselte.
– Je ne demande pas mieux, – felelé a herczeg. – Menjünk el hozzá
azonnal.
A két úr szótlanul ment le a fogadó lépcsőjén s egymás mellett haladtak
föl a Torlics-nyaraló felé. Partosnak összefacsaradott a szíve, mikor
meggondolta, hogy a herczeg vezeti őt, hogy ő maga nem tudja az utat
azon házhoz, hol a neje lakik… Szó nélkül haladtak egymás mellett,
egyenlő nyugodt lépéssel, dobogó szívvel. Midőn a nyaralóhoz értek,
élénk sürgést-forgást láttak a ház körül. Egy kocsi állott a kapu előtt;
a kertész a cselédekkel málhát rakatott föl a bakra.
– Óh! Itt van! – kiáltott föl Partos, a kapufélfához kapaszkodva.
Felesége e perczben jött ki a küszöbre, útra öltözve, rövidke fátyollal
kalapján. Mindez, az üde reggeli levegővel elragadó széppé tette a
kedves nőt. Oszkárt felismerve, nagyot sikoltott örömében. – Oszkár!
Hála Istennek! – S oda sietett keblére.
Oszkárt e hang megremegeté az örömtől; mégis félretolta karjával a szép
asszonyt és a bámuló herczeghez fordult:
– Herczegséged még szükségesnek látja a kérdezősködést?
– Nem értem, uram. E hölgy –
– Az én nőm.
– Akkor csak szerencsét kivánhatok. De ő nem Spadaro Carmela.
– Igenis az. Inkább az, mint Partosné. Szóljon maga, asszonyom!
Carmela nagyot kaczagott. Visszaveté fátylát, hogy még jobban
nevethessen férje ura szeme közé.
– Nem tagadhatom, – mondá mély bókkal a herczeg felé, – hogy én vagyok
Spadaro Carmela. De én ezen udvarias gavallér Carmelája vagyok, a ki
épen most lökött el magától. Van azonban másik Carmela is, a ki, úgy
látszik, a herczegséged Carmelája. Fájdalom – nincs többé jelen. Ma
éjjel szökött el mellőlem, nem hagyva hátra mást, mint számomra öt szót
és herczegséged számára egy levelet, melyet most akartam arra menet a
fogadóba felküldeni. Égek a vágytól, megtudni, hogy miért tünt el oly
hirtelen. Nekem csak ezt írta: – Isten hozzád. El kell mennem. – De tán
bemehetnénk a házba? Szabad a karját kérnem, tanár úr? De ne taszigáljon
ám!
Oszkár félénken és bámulattal nézett kis feleségére. Ugy találta, hogy
nagyot változott az asszony; de még nagyobb változást önmagában fedezett
föl. Tudta, hogy nagyot vétett neje ellen s mégis a helyett, hogy
restelné, boldog volt. Gépiesen nyujtotta karját. Azt sem tudta, hogyan
érkeztek a szalonba s pár percz mulva oly helyzetben látta magát, a
milyenben sohasem volt életében: ott térdelt a gyönyörű teremtés előtt,
szép kezeit csókolgatta és mint a megvert gyermek, sírt: – Óh, lelkem,
Carmela – mennyit szenvedtem!
Carmela pedig oly végtelen boldognak érezte magát protectori állásában:
hogy ő fent ül, a férje meg térdel, hogy ő bolondozott, s a férje kér
bocsánatot – mindez oly új és mulatságos volt, hogy könnyei közt is
nevetett. – Óh te szegény, szegény bűnös! – És kedvére csókolgatta
Partos égő homlokát.
A herczeg ezalatt a verandára ment és fojtott lélekzettel olvasta az
eltünt nő bucsúszavait. Sokáig olvasta, nedves pillákkal: pedig nem is
lehetett oly hosszú az a levél, hogy oly soká kelljen olvasnia. Végre
kihívta magához Oszkárt. – Ő nagysága, – mondá Carmela felé némi
zavarral, – meg fog bocsátani, hogy…
– Jól van, jól, – felelé az asszonyka. – Nem hittem volna, hogy
herczegséged csakugyan megszomorítja azokat, a kik jó szívvel vannak
hozzá. Ön az oka, hogy kedves barátnénk elmenekült. Nem tudom, mivel
bántotta meg. De nagy dolog lehetett. Tegye jóvá, mert szeretném
herczegségedet szeretni.
Ezzel félre vonult. A herczeg odaadta Partosnak a levelet. – Remélem, –
mondá izgatott hangon, – hogy most ismét jó barátok lehetünk. Több
megbocsátani valóm van, mint neked, fiatal ember. Capriban megóvtál egy
betöréstől – de csak azért, hogy magad lophass… Ne szabódjál, ne
méltatlankodjál, nem – adok ezekre semmit s te sem vagy jobb a Deákné
vásznánál. De a dolog rosszabbra is fordulhatott volna. Ha a te
feleségedbe találok bolondulni – pedig ördöngös nő s egészen arra való –
akkor egyikünk ma nagyon boldogtalan lenne, sőt valószinűleg mindhárman.
A végzet okosabb volt. Boldog vagy – de az én boldogságom is a te
kezedben van. Mondd meg tisztára, _ki az a leány, ki ezt a levelet
írta?_ Hol kell őt keresnem? Tudnod kell róla, mert megérkezésed hírére
szökött meg és te rád hivatkozik. Olvasd!
A levél így szólt:
«Isten hozzád, Erik, te régi vágyam, kései szerelmem, egyetlen álmom,
egyetlen valóságom! Megérkezik az az ember, a kitől meg fogod tudni,
hogy nem vagyok érdemes birtokodra: neki elhiheted. De _nekem_ is higyj,
mikor azt mondom, hogy megérdemeltem a rövid boldogságot, melyet tőled
nyertem. Évekkel ezelőtt bele akartam tolakodni életedbe – nyomorult,
nőhöz nem illő módon. _Ezt_ a vétkemet bocsásd meg a _másik_ kedveért, a
mely a _nő_ vétke volt. Bebizonyítottam, hogy van szivem. De e másik
vétkem, melylyel az elsőt jóvá tettem, egyszersmind száműz mellőled –
futnom kell, mert hiányzik bennem a gyalázat bátorsága. Futok, mert
rossz vagyok arra, hogy feleséged, de nem vagyok elég rossz arra, hogy
csak kedvesed legyek.
Óh mért nem maradtam jobb, vagy mért nem lettem rosszabb!
Nem tudlak kiérdemelni! A nő, kit karjaidba zártál, ha úgy élt is mint
egy Diána, de úgy gondolkozott, mint egy Bacchansnő. Gazdagság,
becsvágy, tétlenség és zabolátlan képzelet – szövetkezve oly
olvasmánynyal, mely a valóság örve alatt eltörölné az erkölcs nemességét
– mindez megmérgezé eszmevilágát, letarolta szemérmetességét – s így
eszével vétkezett, a nélkül, hogy a bűnt ismerte volna. Partos
megmondhatja, mennyire meg volt ő rémülve a női természet torzképe
által, melyet bennem fölfedezett. De ő nem tudja, mi volt a főoka e
fásultságnak; nem sejti, hogy szerencsétlen voltam, mert a magam
becsülését elvesztettem oly botlás által, melyet _veled_ szemben
követtem el. Ő megmondhatja, hogy az a nő, ki olyanokat beszélt és
cselekedett, mint én, nem lehet a te nőd. De azt nem tudja ő, hogy oly
nő, ki mindezeket még azzal tetézi, hogy a szeretett férfiút csellel
magához vonja, azért még nem elég silány arra, hogy becsülés nélküli
szerelemben boldogságot találjon. Megaláztam magamat, jó Erik, hogy
fölemelkedjem. S íme, nem lelek magamban erőt az emelkedésre. A
szemérem, melyet holtnak hittem, akkor ébred föl bennem, mikor el akarom
temetni. Rémült tekintettel néz rám, mint a kísértet és fülembe súgja:
Még élek! Ne temesd el az élőt! – S ez űz el mellőled!
Ne kövess! Áldjon meg a sors! Kövesd férfiasságod fényes csillagát! Légy
boldog! Légy nyugodt! Ugy emlékezzél rám, hogy általad nem rosszabbá,
csak jobbá lettem. Isten veled! Isten veled!
_Mela_.»
Oszkár fejcsóválva adta vissza a levelet.
– Mindig ilyennek ítéltem, – mondá, – mégsem tudok kiokosodni belőle.
A festő bámulattal vette észre az aggódó tekintetet, melylyel a herczeg
szeme rajta csüggött.
– Ki az a nő? – ismétlé… – Szeretted?
Partos meg nem állta, hogy ne mosolyogjon. – Féltékeny! A herczeg! Ez új
dolog. Nem. Nem szerettem, sem ő engem. Hogy a _botlás_ alatt mit ért,
arról semmi képzetem… de hiszen azt mondja, hogy a herczeggel szemben
követte el. A legrosszabb, a mit róla tudok, az, hogy frivol beszédekben
leledzett és a szerelemről furcsa fogalmai voltak – körülbelül olyanok,
mint herczegségednek. De különös is az, Erik herczeg. Először találja
meg herczegséged egész tökélyben, a mit keres; egy ragyogó szép nőt, a
ki szereti, de nem akarja lekötni, sőt maga szántából valósítja meg a
«soha többé!» elméletét – és herczegséged ezzel sincs megelégedve. Azt
hinném, hagyná menni ez üstököst a maga pályáján. Vagy komolyan
menekülni kiván, akkor hasztalan üldözné! vagy csak színleli a futást,
akkor visszajön magától.
A herczeg az asztalra csapott az öklével, hogy indulatán könnyítsen.
– Ember! Hát nem értesz? Szeretem őt! Meg kell őt találnom. Meg fogom
találni. De az a botlás! Miféle botlásról beszél?
Oszkár gondolkozott. – Talán házasságát érti, – mondá kételkedve.
– Házasságát! – kiáltá a herczeg. – Hát csakugyan férjes nő!
– Nem tudom, miért nem bír herczegséged e gondolathoz hozzá szokni.
Férjnél volt. Önt szeretve, egy majdnem gyámoltalan aggastyánnak,
Montelione herczegnek, karjai közé vetette magát, csakhogy herczegnő
legyen; mert annyit tudok, hogy nem aristokrata vérből való; valami
dúsgazdag német gyárosnak a leánya.
A herczeg újra bele nézett a levélbe. Apró lidérczek czikáztak
emlékezetében. Minél jobban nézte az írást, annál ismerősbnek tetszett
előtte. Végül az aláíráson akadt meg a szeme. Mela! Most is folytatja az
alakoskodást? Igazán Carmelának hívták-e őt is? – Partos e kérdésre azt
felelte, hogy Mela csak megrövidítése a _Melitta_ névnek, s hogy látott
névjegyet, melyen Montelione herczegnő egyszerűen Montelione Melának
nevezte magát.
A Melitta névre a herczeg homlokára csapott. Ő az! Wuertz Melitta! mondá
mosolyogva. A _másik!_…
A verandára sietett, mintha ki kellene integetnie a tengerre, hogy
visszahívja a szökevényt. Merengve dűlt a hintaszékbe, a melyen Melitta
ülni szokott. Lelkében, mint viharos éjjel, nagy hullámokat vetett a
visszaemlékezés. Ott látta magát berlini szobájában, élete legborúsabb
óráján: előtte a becstelenség, mögötte a meghunyászkodás, kezében a
töltött pisztoly, melytől egy perczig a lét ostoba rébuszának együgyű
megoldását várta. Aztán látta a visszatérő ügynököt, a hogy párolgott az
izgatottságtól – és látta a hideg, számító bankárleány alakját, a ki
apja halottas ágya mellől pénzutalványt küld neki, egy jól fogalmazott,
okosan gondolt levélke kiséretében. S most – az volt az a hőkeblű lény,
ő, a forró, odaadó, önmegtagadó, jóságos, szégyenkező szökevény!
Szíve egyszerre tágult és elszorult valami fájó melegségtől. Részvét
fogta el, fájdalmas könyörület e nagy, e nyugtalan és mégis oly
állhatatos szerelem iránt. És büszke is volt rá, hogy így meg volt
szeretve… S most égett a vágytól, megjutalmazni és viszonozni e
szerelmet, boldogítani és megnyugasztani azt az izzó, gyötrődő
asszonyszívet s mint édes vánkoson rajta pihentetni meg jövendő életét…
Honvágyat érzett utána és végre megnyílott előtte a legédesb szerelem
titka: az a szerelem, mely isteni is meg emberi, az a szerelem, melylyel
_boldogítunk_…
Boldogan, majdnem derülten tért vissza Partoshoz, hogy többet tudjon meg
Melittáról és eddigi életéről. Partos nem igen tudott újat mondani,
kivéve azt, hogy a Montelione-parkban is közel voltak egymáshoz. Erik
ebben új bizonyságát látta azon végzetszerű hűségnek, melylyel ez
asszony lelke folyton körülte lebegett.
Carmela, kit Oszkár segítségül hívott, már többet tudott mondani. Ő
ismerte a Melitta történetét és kárörvendve leplezte le a cselt is,
melyet a két asszony idejövet kiforralt, de melyet ő, Carmela, a maga
feje szerint módosított a kivitelben. A herczegnő ugyanis nem akart
eleinte egyebet, mint alkalmat arra, hogy Portensteint lássa és vele
megismerkedjék; Melitta maga a társalgóné álarcza alá akart rejtőzni.
Hogy ő is Carmela legyen, nem jutott eszébe. – Ez az én eszmém volt, –
mondá büszkén Carmela és nagy fölénynyel mosolygott az ura felé. – De
tegnap óta, – folytatá, – Melittának nyilván komoly oka volt megbánni a
tréfát. Fiuméba bizonyosan már szökés szándékával ment, mert ott
meglátogatott egy Florio-féle gőzöst, mely Genuába készült s melynek ma
reggel kellett indulnia. Aztán haza jöttünk, s leszállás közben valami
parancsot adott a kocsisnak. Éjszaka illant el és most kétségkívül úton
van Corfú felé s onnét haza megy Palermóba…
– – Másnap Portenstein herczeg is elindult Sicilia felé…
*
Partos tanár úr szép nejével már jó ideje elhagyták währingi magányukat
és Bécs kellő közepében laknak, vígan lubiczkolva a bécsi víg élet
árjában. Carmela asszony nagyban aratja a hódításokat, de csak egy
udvarlójára büszke, olyanra, a kit minden nap újra akar meghódítani s ez
az ő férje. Mióta kis Erik fiuk született, a szép asszony még inkább
szépül s a tanár úr néha furcsa komolysággal kérdi, hogy mi vége lesz
már ennek? De a szép asszony még komolyabban felel, hogy a tanár úr
nyugodt lehet, mert ő bizony megöregszik, mire csak félig is oly szép
lesz, mint Portenstein herczegnő.
A herczeg levelei Palermóból oly boldog békét tükröznek vissza, hogy
Oszkár mosolyogni kénytelen rajtuk. De azért nagyon jól esnek neki. A
jámbor hazugság jó véget ért. Hanem Partos sohasem felejté el azt a
vasúton töltött végtelen éjszakát s megfogadta magában, hogy a
gondviselést ezután a sorsra bízza, vagyis a jó Istenre, a kinek megvan
az ilyenhez való bölcsesége, meg – némi gyakorlata is.
KIS MURÁNYVÁR
Diáktörténet
(1866)