őrizték. Testvérnénje, hír szerint ép oly szép, ha nem szebb még, mint ő
maga, egy franczia művész ledérségének áldozata lett. A szégyen, a testi
és lelki szenvedés korai halálba sodorták. Anyja, ki özvegy állapotában
egy szegényes szállót tartott, e szörnyű eset után megfogadta, hogy
második lányának jobb gondját viseli s már el volt tökélve, házát eladni
és biztos keresetéről lemondani, csakhogy idegennel ne kelljen többé
érintkeznie. E szándéka egy ott élő német embernek értésére esett, ki
már egy-két éve a kis fogadóban élt s ki e pompás levegőben talált volt
gyógyulást súlyos bajából. Kiszolgált porosz altiszt volt, a kinek
orvosa déli éghajlatot rendelt, Caprit jelölve meg neki oly pontúl, a
hol kevésből eléldegélhet. Ez ember otthoni kis földjét eladván, úgy
találta, hogy az anacaprii kis fészekben, mint jómódú magánzó,
kamatjaiból megélhet. A korcsmárosné visszavonulási szándéka mint
Damokles kardja függött szerény jóléte fölött. Végre ajánlkozott, hogy
megveszi a fogadót s az alkudozásnak az lett a vége, hogy a fogadósnét
is elvette. Férfioltalom alatt a szegény asszony kevésbbé féltette
kisebbik lányát s így a fogadónak német gazdája, Carmelának német atyja
lett.
Rüdeke úr e kettős hivatalát egy porosz királyi őrmester egész
tekintélyével és alaposságával teljesíté. A fogadót jó karban, a leányt,
a kit gyöngéden szeretett, szoros őrizet alatt tartotta. Ritkán engedte
idegenekkel érintkezni, soha sem olyanokkal, kik gyanúra okot adhattak.
Szeretete és szigora fokozódtak, mikor felesége meghalt s a leány
egészen reá volt utalva. Legszivesebben fogadta házába a német festőket,
kivált ha szegényesen léptek föl. Mostohalányát alaposan megtanította
német szóra, s a hir azt beszélte, hogy német festőhöz remélte nőül adni
– a minthogy pl. a Capribeli híres fogadós is, az öreg Pagano, a
nagynevü párisi festőhöz, Hennerhez adta lányát, ki most évenként a
leggyönyörűbb freszkókkal ékesíti ipja vendéglátó hajlékát.
A hir, mely a fiatal Carmela páratlan szépségét és szemérmetességét
emlegette, untalan körülzsibongta fülemet, mikor pár hét óta Capriban
mulattam. Több ízben fölsétáltam Anacapriba, s azon a czímen, hogy
földije vagyok, de meg nem nevezve magamat, egy-egy pohárkára betértem
Rüdeke bácsihoz. Reményem, hogy a szép lány elémbe kerül, mindannyiszor
dugába dőlt. Elhatároztam, hogy nehány napra egészen odaköltözöm.
Ecsetet, vásznat és festéket hurczoltam magammal, remélvén, hogy
Cerberus hazámfia majd tehetséges festőt lát bennem s így tán nyilik
alkalmam, a féltett lánykával találkozni. Küstner, a kit magammal
kivántam vinni, a «betörés»-ben semmi áron sem akart részt venni.
Egyedül költöztem tehát oda s festő szerepemet, úgy hittem, meglehetős
szabatossággal játsztam. Rüdeke tiszteletteljes, de nem igen nyájas
gazda volt. Részemről nagy odaadással és szorgalommal vázoltam,
rajzoltam és festettem, s azt hittem, már teljesen meg van nyugodva s
kezdtem mostoha lányát szóba hozni; hogy annyit hallottam kedvességéről
és tisztességéről s hogy boldog volnék, ha csak egyszer is mintául ülne
– természetesen, apja jelenlétében. A bácsi fejét rázta, azt mondván,
hogy az ő leánya még nem ült senkinek és hogy nem is fog; megigérte
anyjának, hogy meg nem engedi. Tréfára fogtam a dolgot s azt mondtam,
hogy mégis csak veszedelmes, a fiatal leányt még a férfi látásától is
félteni; hisz tudja, hogy német leányaink, a kiknek teljes szabadságuk
van, meglehetősen erényesek, – s hogy az elkülönítés a lányokat rosszabb
gondolatokra viszi, mint a jól mérsékelt szabadság. Hát hogy valóban nem
lehetne-e a szép gyermeket egész tisztességgel megnézni és
tökéletességeiben gyönyörködni? Hisz a festő elvégre nem
boszorkánymester, a ki mindjárt megbűvölné?
[Illustration: Festő szerepemet meglehetős szabatossággal játsztam.]
Rüdeke vállat vont. – A festő, – mondá – még nem ördög. De egy
festőruhába bujt _herczeg_ nem lányomnak való társaság. – Ezzel
alázatosan levette süvegét s ott hagyott.
Le voltam tehát leplezve s ezen az uton tovább nem haladhattam. Nagyon
bosszantott és bántott a dolog. E láthatatlan lány szépsége mind
sűrűbben kóválygott képzeletemben. E mellett gyötört az is, hogy a
lányról csak lelki képzetet bírtam magamnak alakítni: látható kép nem
akart bennem létrejönni, sőt féltem, hogy képzeletem szegényesnek és
köznapinak talál bizonyulni, ha magasztalt szépségéről fogalmat alkotok.
Ellenben jellemét világosan elgondoltam. Úgy képzelém, hogy ábrándos és
gyermekded egyúttal; hogy kifejlett nőiesség duzzad benne, körülborongva
az ártatlanság ködétől, mely inkább a vallásosság, mint a vele született
jellem eredménye lehetett; hozzá erős, mélyen érző szívet, mely a
legnagyobb szenvedélyre és a legnagyobb odaadásra képes: szóval
Margitot, olasz vérrel. Elképzeltem, hogy e lélekkel szembeszállok;
kifestettem, hogy mily édes volna e szívet föltárni önmaga előtt.
Belehevűltem azon sejtelembe, hogy ő az a lény, mely nekem a keresett
nyugpontot megadhatja, a ki a tünékeny diadalon túlragadna odáig, a hol
lekötném magamat és a szerelem vándoréveit befejezhetném. Elhatároztam,
hogy nem engedek, mig őt meg nem láttam. Első kisérletem megbukott –
tisztára. A féltékeny őrt mindenekelőtt biztonságba kelle ringatnom s e
czélra legjobb volt, tisztesség okáért még egy hétig ott maradni s aztán
visszavonulni. Ezt meg is tettem s bucsúzásomkor láthattam, mily jól
esett a fogadósnak, hogy a gyanús vendégtől szabadul.
Capriba visszaérve, fiatal barátomnak számot adtam az expediczió
sikertelenségéről. Úgy találta, hogy jól van ez így s hogy a sors
megóvott egy nagy bűntettől. Ez alkalmat adott azon régi vita alapos
megújítására, melyből ön az imént egy mutatványt kapott. Kifejtettem
neki, hogy nem vagyok kéjencz, hogy látnom kell azt a lányt: talán
mindkettőnk szerencséjére. Oszkár ép oly hitetlen volt, mint most ön.
Azt mondta, ha mennybéli angyal volna is a lány, nyomorúltan ott hagynám
a porban, mihelyt megtépegettem volna szárnyait. Egyébaránt bizonyosan
szó sincs róla, hogy angyal s ne hitegessem azzal sem őt, sem magamat,
hogy épen egy anacapribeli pórleány legyen hivatva a földönfutó
gyönyörvadászt patriarchává varázsolni. Aztán hihetőleg sem szépsége,
sem lelki kitünősége nem lesz oly egetverő, mint a hogy elképzelem.
Ezt nyilván fölcsigázott képzelődésem lelohasztása végett mondotta. De
én szaván fogtam, hogy megnyerjem kigondolt tervemnek.
– Hisz ebben, – mondám, – igaza is lehet s őszintén szólva, jobban is
szeretném, ha így lenne. Az ön kezében van, hogy bizonyosságot
szerezzek. – S mikor csodálkozva nézett rám, előálltam javaslatommal.
Azt mondtam, hogy a Rüdeke gyanúja elől, melyet eljárásommal
fölkeltettem, még ma Nápolyba megyek, még pedig mindenestül, mintha
végleg elutaznám. Szerencse, hogy ő – Oszkár – arra a kivánságomra, hogy
velem jöjjön Anacapriba, rá nem állott. Most egészen véletlenül, a
nélkül, hogy a derék Rüdeke gyanúját felköltse, ott cseppenhet. Neki,
csöndes és higgadt magaviselete mellett, bizonyára sikerülni fog, a
lánynyal találkozni és szólhatni. Bolondság tőlem, beismerem; de ennek a
bolondságnak, mondám, nem lehet máskép véget vetni, mintha azt a csodás
lényt meglátom és megismerhetem, ha másként nem, egy elfogulatlan és
megbizható barátom szemei által.
– Mondta, hogy «barátom»? – kérdé Tessen báró. – Igen? Nos, az jó volt,
de szükséges is; mert mint szegény és herczegségedtől függő embert
sajátszerűen érinthette az efféle ajánlat.
– Hüm, – dörmögött a herczeg, ajkába harapva. – Tehát ön is! – – De
legyünk igazságosak, kedves báró. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy ő ez
időben már egy cseppet sem függött tőlem. Több mint három év múlt el,
mióta találkoztunk. Művészi egyénisége ez idő alatt kifejlett és
megállapodott; festményei jól keltek, persze csak külföldön, a nélkül,
hogy otthon is hírt szereztek volna neki; ehhez az is járult, hogy egy
nagynénjétől újabban kis vagyont örökölt. Hisz tényleg nem sokkal ezen
epizód után vissza is küldte egyszerre mind azt, a mit évek alatt reá
költöttem. Tehát függő állásról szó sem lehetett. De ha másként lett
volna is, nem úgy bántam-e vele mindig, mint barátommal? Vonzalmamért és
bizalmamért nem tartozott-e többel, mint hálával, nem tartozott-e
barátságával? Hát folyton arra kellett volna gondolnom, hogy én herczeg
vagyok, ő meg roturier? Nem kivánhattam-e inkább én, hogy ő felejtse el
a köztünk létező különbséget és hogy a szolgálatot, melyet tőle kértem s
melyet csakis jó baráttól lehet kérni, baráti szolgálatnak tekintse?
Tehettem én arról, hogy herczeg voltam, ő meg festő s hogy nem volt más
barátom? Csak igazságosak legyünk! Legyünk igazságosak!
Elhallgatott és némi elfogultsággal várta a Tessen válaszát. De ez, úgy
látszott, nem igen kivánt itéletet mondani.
– Tehát megtagadta? – kérdé kitérve.
– Nem. Ráállott, de kiérthettem volna szavából, hogy kutya van a
kertben. Egy órával később visszatértem a tárgyra, oly hangon, mely
meggyőzhette, hogy kérésemet nem könnyelműségből, se nem kicsinylésből
intéztem éppen ő hozzá, hanem ellenkezőleg azért, mert nagyon becsültem
a jellemét. Én, mikor kicsit elmélyedek érzelmeimben, inkább
szenvedélyes, sőt, tartok tőle, sentimentalis ember vagyok. Megvallom –
nevetséges ugyan, de úgy volt – majdnem könnyeztem, midőn bocsánatot
kértem tőle, ha kérésem tán megbántotta volna. Megmagyaráztam neki, hogy
az ő közbenjárása kezeskedik mellette, hogy a titokszerű Carmelához azon
erkölcsi komolysággal fogok közeledni, mely az ő itéletét megilleti –
mert ő rajta, Oszkáron, lesz az itélethozás. Csak ha ő is azt hinné,
hogy e leány képes egy magamszőrű bűnöst megtéríteni, fognék hozzá
közeledni. Ebben csak megnyugodhatott?
– És mit felelt?
– Meglehetős ridegen szólott. Képzelődésem láza, mondá, oly fokot ért
el, hogy nem fogok engedni és tágítani, mig a lányt meg nem láttam. –
Nos, – folytatá, – ha ez így van és herczegséged el van tökélve, e
szerencsétlen gyermek nyomát követni, akkor nem árthat, sőt csak
használhat, hogy én előbb ismerjem őt! Lehet, sőt valószinű, hogy sem
szépsége, sem lelki magva nem éri fel ezt az emésztő tüzet.
– Nos, – mondá Tessen, – hisz így megegyeztek?
– Meg, – felelé a herczeg, – s én meg is voltam nyugodva. Csak időt
kért. Megállapodtunk, hogy addig maradok Nápolyban, míg ő ír vagy maga
jön át érettem. Elmentem és két hétig hir nélkül maradtam. Irtam, hogy
nincs-e semmi közölni valója? Semmi válasz. Telegrafiroztam. Semmi. A
harmadik hét végén már szakadt a türelmem fonala, Capriba mentem
mindenekelőtt, a régi fogadóba. Azt mondták, hogy Küstner elhagyta a
szigetet s levelet hagyott számomra. E levél arra kért, hogy feledjem el
őt mint egy háládatlant; hogy visszafizeti, a mit rája költöttem, nem
mivel ezzel leróni vélné tartozását, hanem mert módjában van s mert igen
jól tudja, hogy festő-tanulmányaim csak jótéteményeimnek ürügyei voltak.
Ezeket szivéből köszöni s mindig tisztelni fog, mint jó és nemesszívü
embert stb… Jellememnek azt a sötét oldalát, folytatá, mely nem
jóságosnak, sőt gonosznak és kegyetlennek tetszik, nem itélheti el
egészen, mert végre is azon belátáshoz jutott, hogy az (képzelje csak,
báró!) _részbeli elmezavarból_ ered. Ez okból a rábízott ügyben úgy
viselkedett velem szemben, mint egy őrülttel szokás. Tévútra vitt.
Rüdeke házába azzal a szándékkal lépett, hogy a leányt, ha beteges
vágyaimnak tápot nyújt, tőlem és terveimtől megmentse. Ezt megtette, a
lány biztonságban van – s én (már Oszkár véleménye szerint)
megmenekedtem egy bűntény, a lány a szerencsétlenség elől. Jól tudja,
hogy ez nekem rosszúl fog esni; nem is fogom őt viszontlátni soha. Végül
biztositott, hogy megbocsáthatok neki, mert ő is megbocsát; s hozzáfűzte
– elég impertinensül – azt a tanácsot, hogy ha jövőre találkoznék, a kit
barátságommal ki fogok tüntetni, sohse bízzam meg oly szereppel, a
milyent ő neki szántam.
A levelet széttéptem s szótlanul ott hagytam a fogadót. Útközben eszembe
jutott Rüdeke után tudakozódni, azon ürügyön, hogy Anacapriban lakást
akarnék rendelni egy ismerősöm számára. Erre megtudtam, hogy Rüdeke
elköltözött a szigetről, lányostul. Örökölt, mondák, s szállóját eladta.
Nem maradt hátra más, mint ott hagynom a helyet, hol a képzelt
szerelemért elvesztettem a barátomat.
Ez a Carmela és Oszkár története. Voltakép nincs rajta semmi s önt hiába
untattam egy óra hosszat. Partagosz úr festménye az oka. Szeretném látni
ezt a művészt. Hol is lakik?
– A városon kivül, valahol Nussdorf felé. Külön házban él szép
feleségével, a kit nem mutat be sehol. Ő sem igen fogad. Tanár az
akadémián s ott találni őt műhelyében. Ha holnap délben meg akarja
látogatni, előre bejelentem neki herczegségedet. Valószinűleg egy szép
hölgyet is fog ott találni, a ki érdekelhetné: Montelione herczegnőt.
– Palermóból?
– Ismeri?
– Őt magát nem, hanem gyönyörű nyaralóját. Ott voltam öt évvel ezelőtt.
Hogy kerül Bécsbe ez az asszony?
– Fest; Partos tanítja. Sokat fecsegnek róla, mert a hölgy nem mutatta
be magát a társaságban s minden délelőtt ott ül az érdekes magyar
műhelyében.
– Szép?
– Gyöngy. De hisz látni fogja. Hát bejelentsem?
– Kérem. De – most jut eszembe, hogy holnap nem lehet. Lord Avendalehoz,
ki ma este érkezik, reggelire igérkeztem. Tehát holnaputánra, ha szíves
lenne…
– Tehát holnapután.
Ezzel Tessen báró elbúcsúzott, mélyen meghajtva magát új ismerőse előtt.
– Érdekes bolond, – mormogá, mikor kiért az utczára.
VII. (Ledér asszony.)
A festő-akadémia szellős, de mogorva termeinek egyikében ütötte fel
Partos tanár úr művészi tanyáját. Ott állt ma is, mint minden nap,
vászna előtt, talán még szótlanabbul, mint máskor. Mint hetek óta, ma is
ott ült vele szemben érdekes fiatal tanítványa, özvegy Montelione
herczegnő, csöndesen dolgozgatva. Néha-néha oda pillantott a mesterre, a
kinek mindene, kivéve szemét és kezét, aludni látszott. A herczegnő
szépsége megkapó volt már az első tekintetre is. Sudar, tán túlságosan
magas termete, parancsoló, halvány arcza, kissé gúnyos, de üde ajkai,
ébenfekete hajzata, mely fénylő simára volt fésülve, a szépség oly
részletei voltak, melyeket csak utólag méltányolt a néző, miután az
_egész_ kábító hatásától magához térhetett. Ilyenkor aztán észrevehette,
hogy ez előkelő, szép és fiatal asszony arczán valami unottság és
szeszélyesség uralkodik, valami perczenként ellebbenő homály, mint az
őszi napfényben derengő vidéken, melyen a szél kergette felhők árnyai
mutatkoznak. E szempár néha fényes, néha sötét volt, vidám sohasem.
– Mester, – mondá vagy tíz percznyi hallgatás után, – maga ma
unalmasabb, mint rendesen.
A mester próbált mosolyogni, mi elég rosszul sikerűlt, és – hallgatott.
– Mester, – folytatá a herczegnő, – maga nem csak unalmas, hanem goromba
is.
– Hogy-hogy?
– Hallgatásával nem csak beismeri, hogy maga unalmas, hanem még hozzá
teszi, hogy én is unalmas vagyok.
– De herczegséged – hiszen…
– Persze, herczegséged! Egyebet nem tud mondani. Pedig maga nem ostoba.
Tudja, mi nekem a herczegség? Sifli!… Ich pfeif’ drauf!
Partos ámulva tekintett föl s méltatlankodott.
– Már honnan vette megint ezt a kifejezést?
– Jó bécsi kifejezés. Szeretem. Az Orpheumban pompás couplet-t énekelnek
ezzel a végsorral: Ich pfeif’ auf All’s in der Welt, besonders auf’s
Geld. Szörnyű schneidig.
S ezzel elfütyölte a nótát is.
– Tehát az Orpheumba jár? – kérdé szemrehányólag a művész. – Ön, mívelt
és előkelő hölgy létére, valóban élvezetet talál a Sängerei-ok alantas
mókáiban?
– Hogy ne találnék? Hát min mulassak? Talán a bécsi felsőbb társaságba
járjak? Elle m’a rudement embêtée, a római, a párisi, a londoni magas
aristokratia. Szent Isten! S ebbe a társaságba vágyódtam én,
gyermekkoromtól fogva! Ennek a becsvágynak a kedveért mindennemű
alacsonyságot követtem el, sőt férjhez is ezért mentem. Az úgynevezett
gondviselés elmés volt. Azzal büntetett, hogy megtette kivánságomat.
Brr! Pedig azt mondják, hogy a bécsi társaság még rátartóbb és butább,
mint a Faubourg St. Germain-é. Nem kérek belőle. Éljen a Sängerei. Ich
pfeif’ auf Ihre Aristokratie.
S ujra elfujta a nótát.
– Mit rázogatja bölcs fejét? – folytatá bosszankodva. – A népénekesek
nótáiban gyakran ugyanannyi bölcsesség rejlik, mint a legmagasztosabb
művészetben, mindenesetre pedig több elmésség van bennök, mint a divatos
vigjátékokban. Azt hiszi tán, mert Montelione herczegnőnek hivnak, csak
jambusokban mulathatok? Hisz ezt is megteszem, de csak néha. Tegnap
«Faust»-ban olvasgattam. Fenséges. De az értelme ugyanaz maradna, ha így
átkozná el a világot:
Wenn aus dem schreklichen Gewühle
Ein süss bekannter Ton mich zog,
Den Rest von kindlichem Gefühle
Mit Anklang froher Zeit betrog,
So pfeif’ ich Allem –
– Az égre! – rimánkodott a festő.
A herczegnő csak folytatta:
So pfeif’ ich Allem, was die Seele
Mit Lock- und Gaukelwerk umspannt –
– Ich pfeife auf den Saft der Trauben,
Ich pfeife auf die Liebeshuld,
Ich pfeif’ auf Hoffnung, pfeif’ auf Glauben
Und pfeif’ vor Allem auf – Geduld!
[Illustration: – Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.]
Igy travestálva a Göthe megrendítő sorait, a különös asszony földhöz
vágta ecsetjét, nagyot kaczagott a Partos szörnyűködésén és czigarettát
kért.
A festő szánakozó csodálattal nézte kipirult szép arczát.
– Mit gondol most? – kérdé a hölgy, rágyujtva. – A tisztelt tanár úr
bizonyosan úgy találja, hogy igen kommunis vagyok? – S ezzel a zsámolyt
odatette szorosan a Partos székéhez, leült és kihivóan nézett szeme
közé.
– Azt gondolom, herczegnő, hogy ön angyal, a kibe egy ördög bujt. Ha
valaki ezt az ördögöt kikergethetné!…
– Pompás. Maga ritkán beszél, de akkor nagyot mond. Csakhogy miért nem
akad ördögűző számomra? Angyal! Az nem. De maradhatna egy nő, s ez több,
mint angyal, mert nem olyan unalmas. Tudja-e, Partos, hogy ön voltaképen
nevetséges ember? Most megmondhatom, mert a veszély elmult. Egy ideig
azt hittem, hogy maga fogja az ördögöt belőlem kiűzni. De maga kutyába
se vett, s így nem maradt számomra egyéb, mint hogy magát is –
tanárszámba vegyem.
S ezzel szeme közé fujta a dohányfüstöt.
– Az égre kérem, – mondá Partos bosszúsan, – ne rágalmazza magát. Lázító
az, a hogy a herczegnő önmagával bánik. Nem úgy tesz-e, mintha rám
akarta volna magát kötni?
– Úgy teszek, kedves tanár, mert úgy van. Rá akarom magamat valakire
kötni – minden áron. Magára inkább, mint másra. De maga philister.
Nemcsak hogy szereti feleségét, hanem hű is hozzá. Ez kezdetben
imponált; most nevetségesnek találom. Legyen tehát nyugodt; nincs már
baj. Rágalmazom magamat? Hogy-hogy? Mert kimondom az igazat? Tehetem.
Gazdag vagyok, független, nincs előítéletem. Megengedhetem magamnak az
igazság luxusát. Az igazság az, hogy mindnyájan – hímek és nőstények – a
tilos után epedünk. Maga kivétel – talán. Talán mégsem. Ha annyira
ragaszkodik a feleségéhez – megengedem, hogy eléggé szép asszony – akkor
fölteszem, hogy e nő önre nézve a tiltottnak ingerével bir. Talán nem is
szereti önt; ez is inger. Talán úgy lopta. Mit néz olyan különösen rám?
Jó, ne személyeskedjünk. Hát, mondom, mind a tilos felé vonzódunk.
Csakhogy maguknak, férfiaknak, kiváltságuk van arra, hogy fölkeressék a
tilost, ellenben nekünk várnunk kell, hogy az keressen föl bennünket.
Persze, mi sem vagyunk hijával a tisztes provokáczió némely eszközeinek.
Egy lopva vetett pillantás, egy-egy szándékos pirulás, egy-egy sóhaj –
és főkép a kaczérság grand-jeu-je: a tulságos szemérmetesség, mely oly
nyomatékos a visszautasításban, hogy utóvégre mint kihívás hat… Eh, én
gyűlölöm ez álczákat; én tagadom a támadás privilegiumát, melyre a
férfiak igényt tartanak. Unatkozom, de mennyire! ezen a világon, mely
mindent ád, csak tápot nem szivemnek, sem tüzelő anyagot égő
képzeletemnek. Tehát keresem, igenis _keresem_ azt a férfiut, a kit
szerethetek s a kinek meg is fogom mondani, hogy szeretem, oly
egyenesen, oly kereken, vagy tán – mit tudom én? – oly reszketve és
pirulva, mint akármely ifju szokta megmondani imádottjának. Térdepelni
sem röstellek majd, a hogy az urak térdepelnek, ha kedvem lesz rá.
Szemérmetesség, női tartózkodás – persze! Szemérmetlenség-e, oly érzést,
melyet mindenki magasztosnak mond, elárulni, csak azért, mert asszony az
ember? Nőietlenség-e, odaadást mutatni, mikor égünk az odaadás vágyától?
A szinlelés teszi-e a nőiességet? Belénk neveltétek ezt az úgynevezett
nőiességet, a hogy a khinaiak elkorcsosítják asszonyaik lábát, hogy ne
bírjanak messze járni. A török a nő arczára erőszakolja a leplet; a
keresztyén a nő _szivére_ kényszeriti a pánczélt. A zsarnokság mind a
két esetben ugyanaz. Talán nemcsak zsarnokság, hanem raffinement. Hogy
önök ne nélkülözzék a hódítás ingerét és örömét, azért _nekünk_
erősséget kell játszanunk s a szemérmetesség bástyája mögött éheznünk és
dideregnünk! Tiszta szédelgés!
Partos félre tette ecsetét és ránézett. – Herczegséged, – mondá, – most
addig beszélt bolondokat – pardon – mig végre okosat is talált mondani.
Lássa, én erősen hiszem, hogy bolondságai a rossz könyvekből erednek,
melyeket olvasni szokott, okossága pedig a saját fejéből.
– Kiváncsivá tesz, – felelé a herczegnő. – Bók az ön ajkairól, zsémbes
mester, oly ritka dolog, hogy kár volna meg nem érteni. Halljuk!
– Azt mondotta, hogy a szemérmetes tartózkodás, melyet a nőtől
követelünk, talán csak a férfiak találmánya, a kik akadályokat kivánnak,
hogy legyőzhessék. Legyen így. Mi következik belőle? Az, hogy az asszony
sokat veszt bájából, mihelyt maga hárítja félre ezen akadályokat. Én
különben másként vélekedem. Én azt hiszem, hogy a szemérem és
tartózkodás a nő lényéhez tartozik s hogy, a mit ön intézménynek tart, a
természet törvénye. De akármint legyen is, a nő mindenesetre helytelenül
cselekszik, ha kevésbbé szép akar lenni, mint a milyen. A _kihívó_
asszony pedig nemcsak hogy veszít szépségéből, hanem egyszerűen _rút_.
Utálom a festett nőket; a legszebb szín, melyet nő arczára rakhat, undok
a természetes bőr életteljességéhez képest. De hát mit mondjunk oly
nőről, a ki _szennyes_ színekkel kendőzi magát, csakhogy olyan ne
legyen, mint a többiek? Kéjencznek ez pikáns lehet; az igazi férfiút
vissza fogja riasztani. Az ön beszéde, herczegnő, csupa korom, csupa
önfeketités. Egy szót sem hiszek el belőle; de azon számos pillanatban,
mikor furcsa nézeteit vitatja, herczegséged minden szépsége és szelleme
daczára előttem már – nem nő… Lássa, ez udvariatlan beszéd. De jó
szándékkal mondom. Nyilvánvaló, hogy herczegséged még sohasem volt
szerelmes. De ha az lenne és választottja előtt ily hangon találna
szólani, akkor nem fog neki tetszeni. E dicső termettel, e büszke, szép
arcz-éllel, e szikrázó szemekkel vissza fog neki tetszeni! Nem hiszi el?
Herczegséged «Faust»-ból idézett, a maga módjára. Én is szoktam benne
olvasgatni, mert hát mi egyebet olvasson a mai ember, ha költészetet
keres, a mely modern, de még sem rút? Azt a fiatal boszorkányt, kit
Mefisztó a Valpurgisz-éjjeli tánczra Fauszt mellé ád, szépnek vagy
rútnak képzeli-e?
– Csodaszépnek – természetesen.
– Lássa, pedig ezt a pokoli szépségű lényt, a ki oly csábítóan tánczol
és danol, az epedő Faust hirtelen ott hagyja. Miért?
«Nem bir örvendeni danáján,
Piros egérke ugrott ki a száján.»
Ah! Herczegséged befogja száját! Helyes. Fogadja meg tanácsomat s tegyen
ugyanígy, mikor ideáljával találkozik. Meglátja, ennek csodás hatása
lesz. A térdeplésre nem is fog rákerülni a sor, legalább az ön részéről
nem. Haragszik?
– Nem. Csak folytassa. Szeretem, mikor oly nevetségesen eloquens. Magán
jól fest az erkölcsösség.
Partos nem nagyon kapott a dicséreten. Megint előfogta ecsetjét és
koronként oldalt nézve szép tanítványára, festés közben folytatta:
– Nem szeretek ily hosszan beszélni; önhittségnek látszik. De ha már
elkezdtük s herczegséged kegyes meghallgatni, kiöntöm a szívemet. Mondja
csak, herczegnő, milyen gyönyörűséget talál abban, hogy tönkreteszi
hírnevét?
– Hirnevemet?