nyitva talál s ezen ajtók mellett elhalad, anélkül, hogy csak be is
kukkantana. Az olasz nagykövetnél egyszer tett látogatást, azóta feléje
sem néz. Inkább a consulhoz jár, mert az az apró szinházak apró
nagyságait víg vacsorákra gyűjti; egy operette-tenorral, a ki még
ostobább, mint hangjánál fogva lehetne, a czigányokhoz kísérteti magát;
holdfényben kocsikáz a bankárvilág gavallérjaival, híres ujságírókkal
sétál a Ringen. Az emberek arról disputálnak, hogy számos udvarlói közűl
melyik dicsekedhetik kegyeivel; s mert egyikben sem tudnak megállapodni,
majd nemsokára azt fogják mondani: Mindenki. Szóval, míg más asszony
azon van, hogy lehető tiszta hírrel lehető sokat élvezzen, herczegséged
mindent megtesz, hogy apácza-életet folytatva, ledér nő hírébe jusson.
– Apácza-élet! Hogy’ tudja?
Partos vállat vonva hallgatta e kihivó kérdést.
– Tudom, mondá, mert hetek óta naponként látom és hallom a herczegnőt és
mert nem estem a fejem lágyára. Engem el nem ámít. A herczegnő a bűn
szájhőse, olyan vasgyúrója a könnyelműségnek, ki mint a latin
comoediabeli Bramarbas folyton emlegeti azon hőstetteket, melyeket –
elkövetne. Pedig semmit nem fog elkövetni. Egy utczai kisasszony jobban
adná Lucretiát, mint ön Messaliánt. Mondjon le erről a szerepről. Lássa,
ha nem szeretném, nem mernék egy herczegnővel így beszélni, s ha nem
ismerném jól, a megtiszteltetést, melyben kis nőmet látogatásával
részesíteni szokta, bizonyára el nem fogadnám. Nem tudok mást képzelni,
mint hogy szörnyen unatkozik, s a világi tisztesség ellen elkövetett
apró rugdalózásokkal csak bátorságot akar magának csinálni, a gyakorlati
ledérségre való bátorságot, melyre eddigelé nem tudott szert tenni. Ne
tegye! Ne pazaroljon el oly jószágot, melyre valamikor igen nagy és
sürgős szüksége leszen.
– Hogyan érti ezt? – kérdi a herczegnő élénken. Ajkai körül a gúny már
régen eltünt, és feszült komolyság, sőt bágyadt szomorúság lépett
helyére. Hangja rezgett, mikor e kérdést tette és Partos nyugtatólag
fogta meg kezét.
– Eljön ám! – mondá biztatón, a hogy a gyermekeknek a karácsonfiát
szokás igérni. Eljön bizonyosan, talán már közel is van. Minden pillanat
meghozhatja Őt, a sors küldöttét, az ön reményeinek vagy félelmének
tárgyát. Hogyan tudna előtte megállani, ha hozománya meg volna szegve,
női természete meg volna hamisítva? Ön nem arra való, hogy ha szeret egy
férfiút, hazudni tudjon neki. Oly csábítónak tetszik-e önre nézve, hogy
majdan az első ember elé, a ki szívét hangosabb dobogásra készti, ily
vallomással lépjen: «Kerestelek mindenféle tévúton, míg rád akadtam;
most te vigy vissza a jó útra?» Hiszen nevetséges, hogy férfi létemre
önnek prédikálok. De nem is erkölcsöt prédikálok én, hanem okosságot és
őszinteséget. Ha már minden áron le akar térni a szokás és erkölcs
ösvényéről, ha nem akar egy férfi eszménye, hanem csak szeretője lenni –
Isten neki. De akkor tartogassa e boldog ember számára mind azt, a mit
neki nyujthat: nem csak a gyümölcsöt, hanem a takargató lombot is, nem
csak szépségét, hanem a hamvát is, a szeplőtlen nőiességet. Azt hiszi,
hogy a jövő ezen embere jobban fogja önt szeretni, ha tudja, hogy nem
áldozott neki semmit? Hiszen van olyan is; vannak emberek, a kik az
asszonyban is, mint a vadban, a haut-goût-t szeretik. Az ilyenre vár?
Reménylem, hogy nem. Rosszúl is járna vele, mert az igazi haut-goûtra a
herczegnő nem fog szert tenni. Ön nem is fáczán, –
– Hanem liba, – mondá a herczegő nevetve. – Ön mindig szeretetreméltó.
– Igazán kár, herczegségeddel komolyan beszélni, – felelé a festő s
visszatért vásznához. Bántotta a fordulat, melyet a hölgy a
beszélgetésnek adott.
A szép asszony megint elkomolyodott. Merengve nézett Partosra, aztán
odament, vállára tette kezét és halkan mondá:
– Nem kell haragudni. Igazán liba vagyok. Mondja meg őszintén: komolyan
hiszi, hogy – eljön?
A festő mélyen nézett a komoly, halavány arczulatba, melyből a derült
boldogságnak még lehetősége is mintha száműzve lett volna.
Összefacsarodott a szíve, midőn e lankadt, kietlen vonásokban olvasott.
– Hisz jönnie kell, – mondá szintén halk hangon, mint a ki maga sem hisz
jóslatában. – Csak kell, hogy éljen valahol az a megváltó lovag, a kire
ennyi szépség várakozik. Csak aztán késő ne legyen.
– Késő? Bizony – máris elkésett. Évekkel, örökre! Hát azt hiszi, tanár,
hogy olyan volnék, a milyen vagyok, ha még becsülném magamat? J’ai perdu
l’estime de moi-même, voilà tout. Eh mit! Pfeif drauf!
Ő is visszatért festőpolczához.
– De az ég szerelmére, – kiáltá Partos bosszúsan, – mit vétett ön
voltaképen? Hiszen lehetetlen, hogy csalódjam. Tisztességes asszonynak
tartom! Bocsánat! Ez persze a legkevesebb, a mit egy herczegasszonyról
mondhat az ember.
– Hagyjon nekem békét a maga herczegasszonyával, – fakadt ki
türelmetlenül a hölgy. Nem vagyok én herczegasszony; talmi aristokrata
vagyok. Atyám becsületes munkásember volt, a kinek okosabb tervei voltak
velem. De én, liba, herczegnő akartam lenni, vagy nihilista, vagy más
valami portentum. A könyveknek vagyok áldozata, melyeket faltam. Magam
is akartam valamivé lenni, miután atyám gazdaggá tett. A selfmade woman!
Én a magam alkotása vagyok. Hahaha! Gyönyörűen sikerült, mondhatom. Hogy
mit vétettem, kérdi ön? Hát nem elég az, hogy Montelione herczegné
vagyok? A római table d’hôte-nál azt a szegény öreg embert, kinek nevét
viselem, elkaczérkodtam magamnak. Tudtam, hogy nincs benne két
esztendőre való élet; tudtam, hogy vagyona elsülyed az adósság árjában;
de nem tágítottam, míg férjem nem lett, mert herczegnő akartam lenni. S
ezt egy tizennyolcz éves leány tette! Egy gyermek! És még becsüljem
magamat!
Partos egy darabig elhallgatott. – Ez az egész? – kérdé aztán. – Nem
szép dolog – de elvégre ön szép volt és gazdag s mindenesetre többet
adott, mint a mit kapott. – Higyje meg asszonyom, – folytatá, erélyes
homlokát ránczbaszedve, – kevés ember van a világon, a kinek nincsen
semmi oka, önmaga vagy más előtt elpirulni. De azért szomorú volna
lemondani az önmagunk becsüléséről. Emberek vagyunk. A viszonyok néha
oly tömkelegbe sodornak, melyből a legbecsületesb lélek sem tud egyenes
úton szabadulni.
Ezt Partos annyi meggyőződéssel mondta, hogy a herczegnőnél kevésbbé
élénk eszű nő is kiérezhette, hogy tapasztalásból beszél.
– Ön is? – kérdé ámulva. – Lehetséges ez? Az ön lelkét is furdalná
valami?
– Általánosságban szólottam.
– Magáról szólott. Bocsásson meg, indiscrét vagyok. De – mégse.
Föltártam önnek egész valómat, mint jó barátnak. Ön szívemhez szólott,
mint barátom, mint gyóntatóm. Úgy-e, ön azt bizonyítgatta, hogy egy-egy
botlás miatt nem kell mindjárt beadni a kulcsot, hogy az ember
kiküzdheti újra az önmaga iránti respectust? Jó; hajlandó vagyok
kisérletet tenni, ha megmutatja, hogy mikép járt el ön? Oly derék és
jóravaló ember mivel vádolhatja magát? Nem lehet az oly rettenetes
dolog, hogy rám ne bízhatná. Elmondja?
Partos mosolygott. – Egy cseppet sem rettenetes, – mondá, – de nem
szeretném elmondani.
– Tehát semmi rossz dolog? – kérdé a szép asszony.
– Semmi rossz. Inkább jó szándék. De gyávaság – nem, csak félénkség a
kivitelben az, a mit szememre hányhatok. Kérem, ne tegyen több kérdést.
– Nem teszek. De találgatnom szabad. Tudom, hogy ki lebegett szeme
előtt, midőn azt mondotta, hogy mindenki lehet olyan helyzetben, hogy
valaki előtt elpiruljon. _Portenstein_ herczegre gondolt.
Partos türelmetlenül felelt:
– Herczegségednek még most is e rangtársán jár az esze, a kivel
állítólag sohasem beszélt. Annyit kérdezősködött utána s én mindent
elmondtam, a mi érdekelhette. Megrajzoltam jellemét, gondolkozásmódját s
megmondtam azt is, hogy nagy fájdalmamra ez ismeretséget – mondhatom: e
baráti viszonyt – meg kellett szakítnom.
– De hogy mi okból tette, azt soha sem akarta megmondani.
Partos, e megjegyzést hallatlanná téve, így folytatá:
– Elmondtam, hogy elvesztettem nyomát, mint ő az enyimet s hogy remélem,
hogy soha sem fogunk többé találkozni. S mikor kívánságának eleget
tettem volt, kértem herczegségedet, ne szóljunk többet e tárgyról.
Herczegséged megígérte…
– Meg – de eszem ágában sincs megtartani ez ígéretet. Eh, mit! Ide
jöttem Európa legdélibb pontjáról ebbe a hideg Bécsbe, csak hogy mindent
megtudjak, a mit ön a herczeg felől tud. Palermóban észrevettem, hogy
fordúlt meg ön hirtelen, hogy irult-pirult, midőn a Montelione-parkban
véletlenül rábukkant. Ön ezt fölindulásával magyarázta, melyet az
elhagyott jóbarát hirtelen föltünése okozott, a kitől haragban vált meg.
De magát a haragot, a szakítás okát és folyamát nem akarta elmondani.
– Herczegséged meg fogja engedni, hogy erről most is hallgassak. Nem
vagyok híve a gyónásnak.
– De meghallgatta az enyimet.
– Sohasem bátorkodtam kérdezősködni. Még az iránt sem, hogy mi oknál
fogva érdeklődik azon férfiú iránt.
– Hát elmondom.
– Nagyra becsülöm a herczegnő kegyét, de le volnék kötelezve, ha e
tárgyban nem tisztelne meg bizalmával.
A herczegnő ajkait harapta. Bizony, a festő magaviselete e perczben elég
rideg volt, és oly természetre, mint Montelione herczegasszonyé volt,
sértőleg is hathatott.
De a herczegnő elnyomta érzését és azzal az udvariassággal, mely
bizonyos körökben gorombaság, könnyedén meghajtotta fejét.
– Barátomnak tartottam a tanár urat, – mondá. – Bocsássa meg
elbizakodásomat. Nem fog ismétlődni.
Az ajtó felé indult, midőn belépett Tessen báró.
VIII. (Hogyan történt?)
Tessen kiérezte azt, a mit minden okos ember kiérez, mikor oly szobába
jön, a hol ketten bizalmasan feleseltek. Ily helyen annál hűvösebb a
levegő, mentül hőbb volt a tusa, s a feszültség annál feltünőbb, minél
fesztelenebbül akarják leplezni. A báró, a ki sokkal gyöngédebb
természetű okokra gondolt, mint a melyek valósággal fenforogtak, mint
igazi világfi azzal sietett a helyzeten könnyíteni, hogy egy ugrással in
medias res rohant, Partosnak másnapra bejelentvén «legujabb barátját,»
Portenstein Erik herczeget. – Megbocsát, – tevé hozzá, – hogy bejelentés
nélkül jöttem. De mikor magam is mást jelentek be, – de mi lelte
magukat?
E fölkiáltást a báró a legnagyobb discretio mellett sem volt képes
elnyomni. A kiket ő ez új tárgy hirtelen fölvetésével ki akart segíteni
a zavarból, azok szobrokká kövülve álltak előtte, merev tekintettel,
egymásra bámulva.
Partos előbb tért magához.
– Nem csalódik? Portenstein _Erik_ herczeg?
– Úgy van. Portenstein Erik herczeg. Mi ebben oly különös? Egyptomból
érkezik – véletlenül találkoztunk. Talán ismeri?
Partos új kérdéssel felelt.
– És azt mondta, hogy engem, Partos Oszkárt, akar meglátogatni?
– Úgy van, önt, Partos Oszkár tanár urat. De mit csodálkozik ezen?
Hiszen úgy tesz, mintha tanuló volna a festő-egyetemen, nem pedig egyik
híres professora.
– Jó, jó – de hogy egy Egyptomból érkező utas az én nevemet ismerje, az
mégis feltünő.
– Megengedem. De nem is a neve tünt fel neki, hanem festménye, az
«Önimádat» a kiállitáson. Sajátságosan meghatotta. Persze, személyes
vonatkozás is volt a dologban. Azt mondta, hogy a festmény modora oly
valakire emlékezteti, a kivel barátságos viszonyban élt, egy fiatal
festőre, a ki – sajátságos! – szintén Oszkár volt. Kister vagy Küster…
– Küstner Oszkár, – mondá Partos és félre téve ecsetjét, föl s alá járt
a műhelyben.
Tessen csodálkozva nézett a herczegnőre, ki a maga részéről le nem vette
szemét Oszkárról. A halványság és lankadtság eltüntek a szép asszony
arczáról. Kipirúlt arcza, szikrázó szeme egészen más nőt mutattak…
Tessen ámulva nézte a föl s alá rohanó Partost.
– Ön ismeri Küstner Oszkárt? – kérdezé.
– Mint magamat, felelé Partos keserűen. Aztán félig magában folytatá: –
Mit bámulok? Hiszen egyszer meg kellett ennek történnie. Hideg vér,
hideg vér.
Tessen előtt kezdett valami derengeni.
– Saperlipopette! – kiáltá, homlokára csapva tenyerét. – Ez szép
história. Akkor talán méltóztatik ismerni a híres Spadaro Carmelát is?
Partos ökölbe szorított kezekkel rohant a báró felé.
– Hogy ismerem-e? – dörgé. – Igenis, ismerem. Talán azt gondolta az úr,
hogy el fogom tagadni? Feleségem!
A báró meghajtotta magát.
– Gratulálok, – mondá. – De azért nem kell úgy kiabálni. Persze, már
tegnap is eltalálhattam volna. – S azzal a közvetlenséggel, mely a bécsi
ember ajkára nevezetes pillanatokban mindig bécsi kifejezést csal,
fölkiáltott: – Verfluchtes Kaffeehaus!
Partos megint föl s alá rohant, mint oroszlán, ki először van a kalitban
s minden vasrúd között kibuvót keres.
– Zu dumm, – mondá végre ő is, bécsiesen. – A dolog nem olyan tragikus.
– Én is a mondó volnék, – jegyzé meg Tessen némi félénkséggel.
– Tehát a herczeg önnek mindent elmondott? Ez hasonlít hozzá.
– Mindent, a mit tudott. De hogy kegyed Küstner és hogy neje született
Spadaro Carmela, arról a legkisebb sejtelme sincs.
– Óh! Hisz méltóságod maga is csak tőlem tudta meg. Milyen ostoba
vagyok! De a rossz lelkiösméret mindig ostoba.
Itt megszólalt a herczegnő is.
– A rossz lelkiösméreten – mondá higgadtan, de némi gúnynyal is –
legjobban könnyítünk, ha meggyónunk. De tanár úr nem híve a gyónásnak.
Elkísér-e, Tessen?
Tessen karját nyújtotta.
– Ne még, – kiáltá Partos. – Kérem herczegségedet, maradjon. Szükségem
van jó tanácsra. Meggyónok.
– Hát egyedül távozzam? – kérdé Tessen discrete.
– Maradjon, kérem, báró úr is, ha nem untatja a dolog. Megbeszélni a
herczegnővel is lehet az ügyet, de a jó tanácsért, tartok tőle, önhöz
kell folyamodnom. Egyébaránt úgy is mindent tud, kivéve az összefüggést;
érdekemben van, hogy éppen ezt ismerje. Kérem, üljenek le, – bezárom az
ajtót, üljünk hadi tanácsot.
Kiment és megmondta a szolgának, hogy nincs otthon senkinek; Partosnénak
is, ha véletlenül jönne, mondják meg, hogy az úr elment. Aztán
visszatért, az ajtóban megfordította a kulcsot és fölkérte a bárót,
mondja el, miképen ismerkedett meg a herczeggel és mit tudott meg tőle.
– Ezzel, – mondá, – fölment engem sok ismétléstől és a herczegnőnek
módot nyujt arra, hogy egy embert, kit csak híre után ismer, a saját
világításában is megismerjen.
Tessen elmondta tegnapi benyomásait, azok elhagyásával, a mik a herczeg
száműzetési korszaka előtt történtek; ezeket kényes természetűeknek
tartotta s különben sem tartoztak a Partost érdeklő dologhoz. A
herczegnő feszűlten, növekedő érdekkel hallgatta. Minden részlet
fontosnak tetszett előtte, a mi a herczeg jellemére és gondolkozására
világot vethetett, úgy hogy több helyütt fölkérte Tessent, hogy a
herczeg saját szavait ismételje; a Carmela története csak másod sorban
érdekelte. Végül, mintha egészen elfeledte volna, hogy Partost nem a
herczeg jellemzése, hanem a saját, meglehetősen kényes helyzete érdekli,
elkezdett a német aristokrata elveiről értekezni, a kit ő egy cseppet
sem hóbortosnak, hanem inkább elsőrangú gyakorlati bölcsésznek
tekintett.
– Bocsánat, herczegnő, – jegyzé meg Tessen, én csak elmés bolondnak
nézem őt. De nem erről van most szó, – ha nem csalódom – arról, hogy
kedves mesterünk kényes helyzetében miként viselje magát a herczeggel
szemben? Ha be lehetne bizonyítani, hogy ezen érdekes jövevény
rögeszmékben szenved, akkor a legegyszerübb dolog az volna, ha egy
félreeső nyájas házikóba vitetnők, kerti kilátással. Csak hogy tartok
tőle, hogy erre a kellő bizonyság nem lesz egyhamar megszerezhető. Még
egyszerűbb lenne a dolog, ha ő herczegségét egészen épeszű embernek
lehetne tekinteni. Ez esetben Partos úr őt a legmelegebben fogadná,
elvinné házába és bemutatná neki hölgyét, hogy ime, herczeg, ez Partosné
született Spadaro Carmela; be fogja látni herczegséged, hogy bizonyos
tervek, melyeket e hölgyre nézve táplálni méltóztatott, ma már túl
vannak haladva s nem kerülhetnek többé napirendre. A baj az, hogy a
herczeg se nem egészen bolond, se nem teljesen ép elméjű. Ebben rejlik,
szerény hozzávetésem szerint, az egész nehézség.
– Nem egészen, – felelé Partos, a ki e jelenés alatt egy szót sem szólt,
s most visszanyerte higgadtságát. – A nehézség rám nézve főleg abban
van, hogy egyszer életemben nem mondtam igazat, illetőleg elhallgattam
az igazságnak egy részét. Ha úgy jártam volna el a dologban, mint minden
másban szoktam, akkor most a herczeget vagy épen nem, vagy teljes
nyugalommal fogadnám. Hogy elfogult lelkiismerettel kell őt
viszontlátnom, az nyomja szívemet. S még más is. A nőm sem tud semmit
arról, hogy mily úton jutottam hozzája. Azt hittem, hogy bemocskolnám
lelkét, ha a herczeg szándékairól beszélnék neki. Most mind ezt
tisztázni kell. El lehettem készülve erre. Hazugság nem maradhat
elintézetlen. Olyan, mint a szálka a húsban; ki kell húzni, vagy
gennyedés támad.
– Hazugság… hazugság… – mondá Tessen elgondolkozva. – Úgy emlékszem,
boldogúlt atyám aphorizmáiban (legértékesebb hagyatéka) olvastam egy
tanácsot a hazugságról… «Ne hazudj soha – _félig_.» – Azt hiszem, kedves
tanár, hogy tovább kéne hazudnia, véges végig. A herczegnek sejtelme
sincs arról, hogy bájoló neje ugyanaz a hölgy, ki iránt neki is
érdeklődni méltóztatott. Minek tudná meg ezentúl? Ha pedig nem tudja
meg, akkor ő Nagysága egyszerűen az ő régi, bár hűtlen barátjának
felesége, és
[Illustration: Egyszer életemben nem mondtam igazat.]
– _Nem_ voltam hűtlen, – felelé a tanár nyomatékkal. – Hallgassák meg,
miként történt minden. Én már láttam volt Carmelát, midőn a herczeg őt
még csak nevéről ismerte. Az anacaprii kis templomban találkoztunk. A
bibliának nincs mindig igaza. Nem az talál, a ki keres, hanem az, a ki
nem keres. A homályos szentélyben egy oltárkép előtt álltam s hogy a
kellő nézpontot megleljem, egy lépést hátráltam, midőn lábam valamiben
megakadt. Nem értem rá megnézni, hogy mi – mert már is hanyatt feküdtem,
bosszankodva és szégyenkezve is, mert mellettem valaki kaczagott. Egy
lányka volt, ki ott imádkozva térdepelt s kinek ruhájában megbotlottam.
Ez a lány Carmela volt. Bocsánatot kértem, a miért elestemben
káromkodtam. Azt felelte, hogy sebaj, az apja is szokott káromkodni, még
pedig szintén németül, s hogy a legjobb emberek is néha káromkodnak. Így
megeredt a beszélgetés – németül is folytattuk, mert ő mindjárt egy
kicsit kérkedett ebbeli tudományával, s úgy találtam, hogy rendkívül
szép és vidám lelkű egy teremtés. Mélyebb benyomást nem tett rám. Azért
nem is szóltam a herczegnek a találkozásról, a mint egyátalán elvem
volt, a szép asszonyokról és lányokról, a kikkel találkoztam, előtte
hallgatni. –
– Helyes! – dörmögé Tessen.
Partos folytatá:
– Mikor a herczeg először említette nekem a híres Carmelát, igazság
szerint talán megmondhattam volna neki, hogy ismerem. Meg is teszem, ha
hozzá tehettem volna, hogy kevésbbé szép hírénél. Ezt hazugság nélkül
nem mondhattam, tehát inkább elhallgattam. Hazugságom tehát voltakép
igazmondásból eredt. A herczeg mind jobban belehevült szeszélyébe s azt
javasolta, hogy együtt költözzünk a Rüdeke házába. Ez elől kitértem; de
nagyon furdalt, hogy az elfogulatlan, kedves teremtést űzőbe vette.
Megvallhatom ma, hogy atyja szigora daczára nem jól őrzöttnek tartottam
a leányt. Vidámságát és pajzánságát könnyelműségnek néztem, s a hogy
velem tréfálgatott és végül megkért, hogy ne áruljam el, hogy oly
hosszan beszélgettünk, azt a benyomást hagyta volt bennem, mintha épen a
szigorú őrizet tette volna őt titkos pajkosságokra fogékonynyá. Azt is
mondotta, hogy apja úgy őrzi, mint valami elbűvölt herczegkisasszonyt, s
nevetve hozzá tette, hogy a szomszédasszony is a kártyából «Principé»-t
jósolt neki. Mindez fejemben járt, mikor a herczeg Anacapriba készült. A
nélkül, hogy legkevésbbé is magamra gondoltam volna, a szép leány
szerencsétlenül járt nénje kísértett előttem s elképzeltem a mostoha apa
gyötrelmeit, ha Carmela is úgy találna járni. Elhatároztam, hogy
megintem s megmondom neki, ki az a festő, a kit hajlékába fogad. A
herczeg felsült s én szabadabban lélekzettem egy jó cselekedet
öntudatában, melyben az önzésnek semmi része sem volt. Tudják, mi
következett. A herczeg nem mondott le az ostromról; azt kívánta, hogy
mint szövetségese, mint kémje lopózzam abba a várba, melyet ellene
védelmeztem. Ezt sokalltam. Azon a ponton voltam, hogy egyszerűen
szakítsak vele. De eszembe jutott, hogy akkor már azért sem mondana le a
játékról. A mily kártyás természetű, gondolám, csak fokozná a tétet,
mindaddig, a míg megnyeri a parthiet. Fejes lettem, mikor őt oly
nyakasnak láttam s elhatároztam, hogy ez egyszer elvágom az útját.
Fogadkozásaira, hogy csak azt a nőt keresi Carmelában, a ki örökre
lekösse, s hogy csak akkor fog vele «kezdeni», ha én is az «igazi»-nak
találom, semmit sem adhattam. Carmela nem volt Gretchen, s a herczegről
egyáltalán nem hittem, hogy Faustnál lelkiismeretesebb fogna lenni.
Hagytam tehát Nápolyba menni és megszálltam Rüdekénél, de csak azért,
hogy kereken megmondjam ennek, mi járatban vagyok. Többet is tettem.
Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e eladni a lányát,
hozzátévén, hogy utóvégre lehet, hogy ezzel a lányt is szerencséssé
teszi. Sőt azt hiszem, egy kicsit biztattam is, elmondván neki a herczeg
sajátságos nézeteit, még pedig egészen a herczeg értelmében: hogy t. i.
le is köthetné magát annak, a ki le bírná kötni. Szóval, bizonyos
ujsághirdetések stilusában szóltam, melyek azon erényes mondattal
szoktak végződni, hogy «házasság nincs kizárva.» Ennyire szívemen
feküdt, hogy a herczeggel szemben tiszta legyen a lelkiismeretem. Hisz
az öreg német tisztes képű gazember is lehetett, a kis leány pedig oly
ártatlan-ravasz keverék, mely legalkalmasabb a herczeg kóborlásainak
véget vetni. E beszéddel majdnem életemet koczkáztattam; mert Rüdeke, a
ki idővel fél taljánná lett, dühében kés után nyúlt. Kicsavartam kezéből
s most már szívem szerint beszéltem neki. Az öreg erre sírt, mint a
gyermek s egyszerre oly gyámoltalannak is érezte magát, mintha gyermek
volna. Mit tegyek? – kiáltá folyton – mit tegyek? Aztán fölnézett
elhúnyt felesége arczképére, melyet valamely festő fénykép után
ajándékba készített neki s térdre borúlt előtte: «Tanácsolj! Szegény
gyermekedet akarja!» Igazán szívszaggató látvány volt. Egyszerre
felugrott, mintha látománya lenne. – Tudja, mit fogok csinálni? – kérdé.
– Ő súgta meg, a jó asszony. Azt teszem, a mit ő akart annak idején s a
miben én meggátoltam. Elmegyek, elhagyom ezt a szerencsétlen házat. Mert
félek, nem annyira a herczegtől, mint magamtól. Leszúrnám, a hol érném.
S aztán mi legyen Carmelából?
[Illustration: Úgy találtam, rendkívül szép és vidám teremtés.]
– Ez oly argamentum volt, mely rám is hatott. Azért helyben hagytam
elhatározását, sőt segítettem a kivitelben, egy kis tőkét kölcsönözvén
neki (jókor örököltem), mely a kis birtok árához csatolva, elegendő
lehetett új életpálya megkezdésére. Eddigi üzlete folytatásáról szó sem
lehetett s így elhatározta, hogy Rómába megy s ott valamely fogadóban
mint kapus keres alkalmazást, a miben németül tudása segíthette. Nem
tettem ellenvetést, csak annyit jegyeztem meg, hisz elég lesz, ha
félesztendőre tűnik el innen. A herczeg, ha egyszer nyomuk veszett,
egyhamar nem fog Capriba jönni, s aztán csak találkozik Carmelának való
férj, s ezzel minden félelemnek vége szakad. Egy héttel rá a terv végre
volt hajtva s már hírt is vettem Rómából, hogy az öreg ott lakást
fogadott s keresi az alkalmazást. Most már én is fölszedtem sátorfámat s
a herczeg számára hátrahagytam a tudvalevő levelet. Egy kissé bántott,
hogy így suttyomban kellett eltünnöm; de mégis nyugodt voltam, mert
egészben tisztességesen jártam el.
– Bizonyára, – mondá Tessen.
– Eddigelé igen, – jegyzé meg a herczegnő.
Partos folytatá: