csudálnám, ha a mai barbárság, a festő és nem festő german nép, mely a
déli szépségen könnyen fellobban, nem ejtett volna némi csorbát e
szigetfaj tisztaságán. Herczegséged például nem tesz rám oly benyomást,
mintha ily alkalom adtán a Schopenhauer-féle «szenvtelen szemlélet»-tel
beérné.
Portenstein herczeg mosolygott.
– A mi engem illet, igaza lehet. A festők e helyen kevésbbé
hevülékenyek, mint az ember gondolná. Először is attól tartanak, hogy a
legkisebb meggondolatlanság megfosztja őket mintáiktól, melyek a szülék
szigoránál fogva úgy is bajosan kaphatók; másodszor pedig tapasztalás
mutatja, hogy a hódításnak itt nagyobb az ára, mint másutt. Sokan, kik
szeretőre halásztak, feleséggel tértek haza vagy pedig ott ragadtak.
Törököt fogtak.
– Sapristi! Ez nagy paragrafus.
– Reám nézve nem, – felelé a herczeg.
– Azt meghiszem, – szólt nevetve Tessen. – Nem kell attól félni, hogy
egy capribeli parasztlányból Portenstein herczegnőt csináljon…
– Ellenkezőleg, kedves báró. Nagy szerencsének tartanám, ha oly nőre
akadnék – akár Capriban, akár Chinában, – a ki ily elhatározásra
rávehetne.
– No, no!
– De bizony. Elengedtem önnek úti benyomásaim részletes rajzát. Csak
általában említettem, hogy a szabadulás mámora fogott el, a látás,
tapasztalás és tudás édes szomja éledt fel bennem akkor, midőn egyszerre
a messze világra utalt végzetem. E szerint ön azt gondolhatná, hogy azon
tisztító katasztrófa után, melyet Melitta baronessenek köszönhettem,
mint szárnyas angyal lebegtem a lét fölött. Pedig az ellenkező történt.
Abba hagytam a kártyázást; de élni kezdtem világomat, a mit azelőtt nem
tettem soha. Persze, Berlinben elsőrendű világfinak ismertek. De édes
Istenem! Mi az, a mit a nagy város viveurnek nevez! Oly ember, a ki
nappal alszik s alkonyatkor kél, hogy a világot gázfényben tekintse; oly
ember, ki társaságban ebédel, társaságban jár színházba, társaságban
kártyáz, s a társaság kedveért tart szeretőt, mert volt-e már világfinak
titkos szerelme? Egyáltalán köztudomású, a kártyás ember nem tud
szeretni. Maga Venus üljön ölébe, ő mégis csak a végzetes ötösre gondol,
mely százezer márkát hozhatott volna, ha véletlenül négyes talál lenni.
Elég az hozzá, én a nagyvárosban, harmincz éves korom ellenére, soha sem
szerettem… még rossz értelemben sem. Az új élet fölkeltette bennem e
nemes érzéket is. Olyan lettem, mint a megifjodott Faust, a ki (persze
nem a könyvtárból, hanem a kaszinóból) kilépett a valódi életbe, az új
ifjúság varázs-italával ereiben. Valóban nekem _minden_ asszony Helena
volt. Egy cseppet sem szégyenlem bevallani, hogy nem volt egykönnyen nő,
a kit öregellettem vagy fiatallottam, a kit szépnek vagy rútnak találtam
volna arra, hogy érdekeljen; mihelyt csak olyan volt, hogy még meg
kellett hódítani, már érdemesnek találtam, hogy ostromoljam.
– Ördögöt! Válogatás nélkül?
– Semmiben sem voltam válogatós, csak jellem, temperamentum dolgában.
Minden asszony egyéniség, az egyéniség pedig mindig fölfedezés. Csak egy
neme van a nőknek, a melyben semmi egyéni nincsen és mely a fajban ki
van merítve: a megvásárolható asszony. Mondhatom, a legerkölcsösebb
kéjencz vagyok, a ki valaha létezett. Utálom és kerülöm az erkölcstelen
asszonyt.
– Ehem.
– Semmi ehem. Erkölcstelennek csak azt a nőt nevezem, a ki eladja magát.
– Értem, – mondá Tessen kedélyesen. – Erkölcsösnek nevezi azt a nőt, a
ki szerelmében nem ismer törvényt, csak a szerelem törvényét. Csakhogy
az ily nő a hűséget sem ismeri el törvénynek. Ha aztán nem máshoz, hanem
önhöz is hűtelen, akkor is elismeri – erkölcsét?
– Minden esetre, – mondá a herczeg mosolyogva. – Csakhogy én rajtam az
efféle meg nem eshetik.
– Alapos okai lehetnek e biztos föltevésre, – jegyzé meg a báró, – nem
firtatom.
– Egyetlen egy okom van, de ez elégséges. Én minden nőt csak _egyszer_
szeretek életemben.
– Ménkőbe! Akkor nyugtalan élete és hálátlan szíve lehet.
– Akár szívtelennek is mondhat. Küstner is annak nevezett. Pedig –
– Küstner? Szabad tudnom, ki az a Küstner?
– Küstner Oszkár, az a fiatal festő, kire engem az ön Párducza, vagy
hogy hívják, emlékeztetett.
– Furcsa, – mormogá Tessen magában, – hogy ő is Oszkár.
– De csak most veszem észre, mily kanyarodóra tévedtem. Hisz Küstnerről
akartam önnek szólni és Spadaro Carmeláról – jó barátomról, a kit
elvesztettem és a nőről, a kit elszalasztottam.
– Ah, elképzelem! A jó barát, a ki mindenünk, jobb felünk, második
énünk, s a ki végül a szeretett nőt elkapja orrunk elől! Régi história!
– Mi jut eszébe? – kiáltá a herczeg oly élénken, mintha fel akarna
szökni helyéről. – Hogy jön ily gondolatra? De nem, – folytatá
nyugodtabban, – ön nem ismeri Oszkárt. Igaztalan volt irántam,
hálátlanúl, gyerekesen, ostobául cselekedhetett, de csalárd – az nem
lehetett soha. Hallgassa meg, milyen ember, mielőtt ítélne róla.
Velenczében találkoztunk. Csinos, erőteljes fiú volt; nyilt arczán annyi
egyenesség és férfias dacz, hogy viseltes ruhája álöltözetnek látszott.
Ott ült az akadémiában és másolt. A fiatal ember minden körülmények
között feltűnt volna; de a hogy a tisztes nyomor minden jeleivel e
foglalatosságban láttam, mely oly nyomorultan fizet, kiváncsiságommal
együtt részvétemet is felköltötte. Néztem munkáját, eleinte csak üres
bámészkodásból, aztán azzal a szándékkal, hogy veszek tőle valamit, hadd
szerezzen hozzá illőbb öltözéket. De nevezetes volt, hogy mily rosszúl
másolt. Ha ott nem függ előtte a kép eredetije, bajos lett volna
megmondani, hogy mi akar lenni a másolat. Nem is mertem dicsérni a
művét; azt hittem, okvetetlenűl észre venné, hogy alamizsnát szántam
neki. Csak ott álltam a háta megett s mikor egy ízben hátrafordúlt, meg
nem álltam, hogy meg ne rázzam a fejemet.
– Rossznak találja a képet, uram? – mondá mosolyogva, megütközés nélkül.
– Nincs annyira rosszúl festve, mint rosszúl látva, fiatal ember. Ön más
valamit fest, mint a mit festeni akar. Pardon, – tevém hozzá, – ez csak
az én véleményem.
– Egészen helyes vélemény, uram, mihelyt fölteszi, hogy azt akarom
festeni, a mit itt magam előtt látok. De ez nem volt szándékom.
– Ah! Ön tehát nem másol?
– Másolni is szoktam, – felelé a fiatal festő némi pirulással; – de csak
oly képeket, melyeket el akarok adni.
– Érdekelne, – felelém gyorsan, – ha jó másolatát kaphatnám a Carpaccio
zenélő angyalainak. A mit ön itt csinál, az inkább csak variánsa; van
talán kópiája?
A fiatal ember az állvány mellől, a hol több kép volt visszáról
felállítva, kihúzott egyet. Oly meglepően hű másolat volt, hogy
elkiáltottam magamat bámultomban.
Ez önkéntelen bók mintha bosszantotta volna. Az árát kérdeztem s kissé
habozva 100 lirát mondott; hozzátette aztán, hogy ha sokalnám, olcsóbban
is adná. Az utóbbi mondást hallatlanná tettem és a képet megvettem; az
örömet is sikerült valahogy ignorálnom, melyet a gyors alkú fölött
akaratlanúl elárult. Megmondtam neki a nevemet, a fogadót és bucsúztam,
– de pár lépést téve, visszafordultam és csak odavetve mondám, hogy tán
ráérne személyesen hozni el a képet a másikkal együtt, mely nem eladó,
mert szeretném a kettőt összehasonlítani és fölfogásáról vele
beszélgetni.
Este felé elhozta a képeket s ezzel alkalmat adott ismeretséget kötnöm
egy oly emberrel, a ki minden irányban határozottan vonzott. Fiatalsága
daczára volt kifejlett, noha szögletes jelleme, szilárd és benső művészi
meggyőződése. A két utánzási mód közti különbséget érdekesen fejtegette.
Másolatait, – úgymond, – azért csinálja, hogy megélhessen, szabadabb
reproductióit azért, hogy haladjon. Az utóbbiaknál az eredetiből csak a
tárgyat és az adott világítást szokta elfogadni, hogy e kereten belől
szabadon próbálja ki tehetségét. Ez a gyakorlat érdekesebb és szerinte,
érdemesb is a másiknál. S a hogy a két festményt egymás mellé tette,
magam is úgy találtam, hogy a másod alkotás többet ért a másolatnál.
Megmutatta, hogy a másolatban, bármily hűnek látszott az egész, minden
részlet merev, félénk és elfogult, a «tanulmány»-on ellenben minden
mozdulatteljes, merész és szabad; hogy az egyik minden tökéletlensége
mellett annál jobban lekötheti az embert, mentűl tovább nézi, míg a
másik csak az első, futólagos tekintetet bírja kiállani. Midőn
lassanként belemelegedett – mert eleinte nehézkesen és csak szavaimra
válaszolva beszélt, – művészi fejlődésére vittem a szót, hogy
rátérhessek személyes viszonyaira. Ez megint szófukarrá tette. Annyit
vehettem ki belőle, hogy előbb diák volt és csak az egyetemen fordúlt a
festészet felé. Sokkal később tudtam meg, – mert ismeretségünket
mindenféle ürügy alatt folytattam, – hogy jólétben nevelkedett; hogy
atyja, a ki földbirtokos vagy haszonbérlő lehetett, hirtelen
elszegényedett; hogy ő maga jog helyett bölcsészetet hallgatván,
egyszerre kenyérkeresetre volt utalva s így jutott eszébe, hogy a
rajzolásból és festésből, melyet addig szenvedélylyel, de csak
mulatságból űzött, kereseti forrást csináljon. Mester és iskola nélkül,
rokonai ellenére, kik más pályán támogatták volna, de ez úton cserben
hagyták, rálépett az önmívelés terére, s a holtakat, a cinque cento
festőit választotta tanítókul. Így került Bécsből, hol rajzleczkéket
adott, Velenczébe s innen végig akarta magát «másolni» egész
Olaszországon.
Nem fárasztom önt, kedves báró, e viszony leírásával, mely részemről
legalább igazi barátsággá izmosodott. Sikerült ezen _selfmaking_ ember
tartózkodását annyira legyőznöm, hogy Olaszországon át úti társam lett s
vállalkozott az én csekély festői tehetségemet, melyet e czélra
elővettem, a magáéval együtt kiművelni. Hozzá szoktunk egymáshoz és jól
összefértünk, noha – vagy talán mert – fiatal társam a mindennapi
érintkezés bizalmassága elől mindig kitért. Soha sem akart az én
coupémba szállni; a hol lehetett, más vonaton ment s legközelebbi
állomásunkon, hol külön lakást fogadott, újra találkoztunk. A tanításért
fizetést húzott tőlem, a melyből megélt, annyival inkább, minthogy
képeit idővel (eleinte persze titkos közbenjárásomra) mind jobb áron
kezdte eladogatni. Érintkezésünk művészi és elméleti volt, a nélkül,
hogy társadalmivá lett volna; mert ő mindig a herczeget szólította meg
bennem és a formákban valami büszke szerénységgel ragaszkodott a rang
megkülönböztetéséhez, noha a lényegben mindig nagyon egyenesen mondta
meg véleményét. Egyáltalán különös volt, hogy ez a nálamnál vagy tíz
évvel fiatalabb ember idővel engem fiatalított, magát vénítette.
Meggondoltsága az én impulsiv lényemmel, nézeteinek és törekvéseinek
egyenessége az én barangoló, sétáló életemmel oly ellentétben állt, hogy
Telemachosnak éreztem magamat egy önkéntelen Mentor társaságában. Meg
vagyok győződve, hogy – noha volt elég ízlése, a vett jótéteményekről
soha sem szólni – benső ragaszkodással és háladatossággal viseltetett
irántam; de azért annak, hogy mit érez személyem iránt, sem szóval, sem
mozdulattal soha sem adta jelét. Sem alázkodni, sem paczkázni nem
szokott; de volt valami benne, a mivel sajátságosan tudott hizelegni.
Tudott oly módon hallgatni, hogy közlékenynyé lettem, s tudott kevés
szóval úgy ellenmondani, hogy ellenvetései sarkalták eszemet és
eszmevilágom minden rúgóit mozgásba hozták. Nevetni fog, báró, de nem
tagadom: az ő társaságában szellemesnek éreztem magamat. Nem különös ez?
– Cseppet sem az, herczeg. Küstner úr az ön aczéljához való kova volt.
Kérem, ez aperçu-t megjegyezni; jobb, mint a miket különben mondani
szoktam. Esprit par ricochet.
A herczeg nevetett.
– Ön ép oly szellemes, mint türelmes ember. Csöndes figyelme az oka,
hogy mindinkább elkalandoztam a tárgyamtól. De itt úgy látszik,
visszazökkenünk a kerékvágásba. Hogy is kerültünk Küstnerre? C’est ca.
Ön úgy találta, hogy az a mód, a hogy én a nőket szeretem, háladatlan
szívre mutat. Erről jutott eszembe Küstner, a ki egyenesen szívtelennek
mondott. Most már az ő révén visszatérhetünk tárgyunkra.
– Spadaro Carmelára? – kérdé Tessen báró, némi nógatással.
– Még nem, – mondá mosolyogva a herczeg. – Ráér? Igen? Nos hát,
gyujtsunk új szivarra, és vitatkozzunk az én szerelmi elméletemről à
trois: Ön, Oszkár meg én. Maga a kérdés az, a mi engem érdekel. A kérdés
a lényeges. Spadaro Carmela voltakép csak fictio.
Az új szivar égett és a herczeg folytatá:
V. (Elméletek.)
– Küstner rossz embernek tartott, minthogy – úgymond – a szórakozási
viszketegnek, nem is szenvedélynek, kész vagyok annyi nőt – bocsánat, ez
roppant bárgyúan hangzik az én ajkaimról. De nem tagadhatom, hogy sokan
voltak.
– A semel pro semper elvénél fogva, – mondá Tessen nevetve, – a melyet
herczegséged vall, nem is lehetnek kevesen. Valóságos írtó gazdaság.
– Tehát mondjuk: annyi nő boldogságát föláldozni. Hiszen én nem tehetek
róla, – tevé hozzá a herczeg inkább szégyenkezve, mint dicsekvőleg. –
Mikor az ember ily hosszú legény, kóbor princz és hozzá egy kissé
lelkiismeretlen, akkor nem oly nehéz a hódítás, hogy nagyra lehetne vele
az ember. Nem is voltam vele nagyra. Kaczérságnak és tetszelgésnek,
akárhányszor mondtam ezt Küstnernek, semmi része sem volt az én
kalandjaimban. Szórakozási ösztön sem vitt rá, mert én soha sem szoktam
unatkozni. Küstner végre rájött, hogy ördögi tudvágy sarkal női szívek
bonczolására s ebben lehet is valami. Ama vérszopóhoz hasonlított, ki a
Marschner «Vampyr» czímű operájában szerepel (mely, mellesleg mondva,
előttem csak undok butaság) s végül vivisectornak nevezett, a ki tengeri
nyulak helyett asszonyok sziveit bonczolgatja. Nem tudom, hogy e pontban
miért nem tettek rám benyomást komoly szavai, melyekre különben igen
sokat szoktam adni. A vivisectort csak nevettem s azt feleltem, hogy az
én tengeri nyulaim még mind életben vannak. De megkisérlettem magamba
szállni, hogy tán sikerül-e némi jóakarattal lelkiösmereti furdalásokat
fedezni fel magamban? Sehogy se sikerült. A tény az, hogy sohasem
hazudtam, mikor egy nőnek azt mondtam, hogy szeretem. De akkor sem
hazudtam, mikor a szerelemnek vége volt, hanem – bucsúzva vagy
bucsúzatlan – egyszerűen odább álltam. Az én hibám-e, hogy mindeddig az
első szerelmi láng fellobbanásán túl egy nő sem bírt lekötni? Lássa, én
azt hiszem, hogy nagy ideálista vagyok. Ne mosolyogjon! A szerelemben a
quid? előttem közönyös; a quomodo? a legfőbb mértékben érdekel. A czél,
a melyre törekszünk, minden nőnél ugyanaz. De az út, a melyen haladni
kell, az akadályok és kerülők, a tempó és a hangnem, mindeniknél más.
Hát csoda-e, ha oly ember, kit az ilyen érdekel, ki nem láthat női
arczot a nélkül, hogy magában kérdezze: vajjon milyenre változnának e
vonások, ha a legtompább közönytől a legfőbb boldogság kifejezéseig
emelkednének? ha, mondom, ily ember a szerelmet nem mint regényt, hanem
mint tárczaczikket, vagy, mondjuk Isten nevében, mint novellát nézi, s
ha nem akarja ismétlések vagy «folytatása következik»-féle hatásokkal
profanálni azt az érzést, a mi rövid teljességében oly isteni, mint akár
Zeus ősatyánk szerelme?
Önzőnek és kegyetlennek nevezte ezt a fölfogást az én fiatal barátom.
Ezt a vádat egész komolysággal tagadom. Engem semmi tudományos,
lélektani bogár nem vezet. Komolyan szeretek, midőn udvarlok, és igazán
szenvedek, mikor szeretek. De szerelem és szenvedés nálam megszünnek egy
bizonyos pontnál; az asszony is miért ne szünhetne meg szeretni és
szenvedni? Higyje meg, legtöbb esetben meg is szünnek, s a mi őket néha
arra készti, hogy egy megkezdett viszony szálaihoz görcsösen
ragaszkodjanak, az nem a szenvedély, hanem a hiúság.
Tessen báró itt oly mozdulatot tett, mely önkéntelenségében ép oly
határozottan, mint udvariasan azt fejezte ki, hogy asztaltársának
okoskodása nem fér a fejébe. Mint jó modorú ember azonban csak annyit
mondott, hogy a herczeg igazán nem tud-e oly asszonyt képzelni, a ki egy
férfiút valóban szeret, a ki tehát őt magához lánczolni, ne pedig
«végkielégítni» szándékozik. Hisz elvégre vannak oly nők is, a kik nem
játékra és mulatságra vannak teremtve. Vannak hitves nők és anyák – és
van egy meglehetősen elterjedt intézmény, melyet kezdenek ugyan némelyek
elavúltnak tekinteni, de a mely eddigelé az egész társadalom alapját
teszi: a házasság. Hát hogy erről mi a herczegnek a véleménye?
Ő herczegsége a megjegyzésekhez oly buzgón integetett a fejével, mintha
minden szó az ő lelkéből volna véve. Aztán felszökött helyéről – az
ebédlőben már nem volt más vendég – és a bárót fölszólította, üljön a
kandalló elé, a hol kellemes tűz lobogott bele a félhomályba.
– Oda lyukadt ki, – mondá élénken, – az ön okoskodása, a hova akartam,
arra a pontra, a hol Oszkárral kenyértörésre került a dolog. Szánjon
nekem még egy félórát. Ön tapasztalt, okos ember; nem olyan idealista,
mint Küstner, mégis látom, van önben sok az ő becsületességéből és
józanságából. Ön az igazi békebiró köztem és ő közte. Üljön le, ide
velem szembe. Nem iszik még egy cognac-ot? – Jó, én is csak egyet. Most
hallgasson rám.
A _házasságot_ említette. Nem tagadom jogosultságát. Szükséges az az
egyetemre, szép és fenséges az az egyesekre nézve. De a boldog és a
szerencsétlen házasságok aránytalansága köztudomású és szembeszökő.
Millió házasság van, melyet ész és érdek teremtett. Az ész és érdek
dolga azokat vaskapcsokkal összetartani. Ha magasabb belátás és erősebb
érdek nem jön közbe, hogy szétrobbantsa, akkor az ily házasságot idővel
a megszokás és a barátság is körülfonja puha, szívós indáival, és
Philemon meg Baukisz, karonfogva, lassankint halálra köhögik magukat és
egymást. Az ily házasságról, akár boldog, akár boldogtalan, nem akarok
beszélni; az nem érdekel, mert nem probléma.
Hanem szólok arról a házasságról, mely noha nem szabály, csak kivétel,
mégis nagy számban fordúl elő: a tiszta _szerelmi házasságról_.
Mondhatja-e, hogy száz, nem: ezer ilyen házasság közt van több, mint
kettő, mely beváltja, a mit igért? Elsoroljam-e az ezerféle
mozzanatokat, melyek az első mézeshéttől fogva közbe szoktak lépni, a
kiábrándulás, a kétkedés, a lankadás, a lohadás mozzanatait, melyekből
az a különös tünemény származik, hogy e szerelmesek életében, kiket
lobogó vágyuk hozott össze, a ma soha sem hasonlít a tegnaphoz, sem a
holnap a mához, még pedig azért, mert – nagyon is hasonlítanak? Tudom, a
kivételekre fog hivatkozni. Megengedem a kivételeket és meg fogom
mondani, hogy véleményem szerint miért csak kivételek? De a szabály az,
hogy a házasság a szerelembe nem fokozást, de még állandóságot sem hoz,
hanem csak lankadást, melynek vagy keserű lemondás, vagy nyilt szakadás
a vége. És tudja, miben látom az okát? _Az emberek szeretik egymást, a
nélkül, hogy egymást ismernék_. Még ez nem baj. De összekelnek, mielőtt
szerették volna egymást, és ez baj. Szerelmi házasságnak hivják, ha égő
vágyaktól kergetve, tekintet nélkül a világra és a körülményekre, egymás
nyakába röpülnek, rangot, vagyont, hitet, nyelvet, e nagyhatalmat
semmibe se véve, időt és tért üres képzeletnek tartva, csak egymást
áhítva. És büszkén kérdik: Ha velünk a szerelem, ki ellenünk? De lehet-e
az, kérdem, szerelmi házasság, a mit nem előzött meg a szerelem, hanem
csak a szerelem látszata? Hát egyáltalán tudhatják-e azok a fiatalok, a
kik egymást vágyakozásukból ismerik, hogy vajjon szeretik-e egymást?
Persze, ismerik egymást; ismerték, szerették egymást gyermekkoruktól
fogva; lelkük találkozott: oly sziveknek, kik egymásért vannak teremtve,
elég egy pillantás, hogy úgy ismerjék egymást, mintha örök időtől fogva
egy lényt képeznének. S a többi, s a többi… Gyönyörűen hangzik ez és
bizonyos tekintetben igaz is lehet. _Arra_ a szerelemre, a mely eddig
összekapcsolta őket, eléggé jól ismerik egymást! S ha a házasság nem
volna egyéb, mint ezen szerelem folytatása, akkor még megjárná a dolog.
De a házasság _másféle_ szerelem, még pedig az igazi. S hát lehet-e azt
mondani, hogy olyan emberek, kik a jó erkölcs korlátai által
elválasztva, évekig epekedtek egymás után, kik, – ha messze mentek –
egymásból csak ajkaik lehelletét és hajuk illatát ízlelték, hogy _azok
ismerik egymást?_ Egyáltalán nem, kedves báró. Szóval – én évek óta el
vagyok határozva, hogy az első nőt, a ki még akkor is leköt, midőn –
megismertem, hitvesemmé teszem.
– Azt nem fogja megtenni.
– Meg én. Azaz, megtenném, ha megtörténnék rajtam a szerencse, hogy
képzeletem szerinti szerelemmel találkoznám. Miért tartja a dolgot oly
hihetetlennek?
– Először is, a mennyire ismerhetem herczegségedet, nincs közvetlen
veszedelemben. Ön, úgy látszik, a szerelmet oly betegségnek nézi, mely
csak recidiva által válik halálossá. És minthogy eddig mindeniken
visszaesés nélkül ment keresztül, nincs ok félni, hogy ezentúl
recidiváljon. De ha megesnék is, bizonyára az utolsó pillanatban vissza
fogna riadni. Mert nem fogja annyi nő közül, a ki herczegi koronáját
viselhetné, épen azt választani, a kit – gyöngének ismert.
– Pedig megteszem, ismétlem önnek, ha e nő az első, _a ki odaadása által
nem játsza el tiszteletemet_. Csak nem fogja tagadni, hogy lehet ily
leány, sőt ily asszony is? Hát oly nagy dolog az az erény, mely nem
áldozza föl magát a világ minden kincseért, de igenis egy lat aranyért,
mihelyt esketési gyűrűvé van kovácsolva? Oly lény, ki nem gondol
egyébre, mint szerelemre, ki szabódás, ellenkezés nélkül, a világra és a
közfogalmakra való tekintet nélkül, meggondolatlanúl, de önzéstelenül
csak a természetnek és szivének enged, ne lehetne szeretetreméltóbb,
tisztább és magasztosabb, mint a hősnő, ki szerelmét határnaphoz köti,
ki erős az ellenállásban, de egyszerre megpuhul, mihelyt a világi és
egyházi hatóság megadta az engedélyt? Kit akarna inkább feleségnek:
Heilbronni Katát vagy az orleansi szűzet? Az erős Brunhild magasztosabb
eszménye a nőiségnek, mint a szegény Gretchen? Mellesleg mondva, előttem
egészen megfoghatatlan, hogy az a Faust doktor hogy hagyhatta oda azt a
kedves Margitot. El kellett volna vennie. Csak nevessen. Talán rossz
dráma lett volna – ámbár nem épen megvetendő tragikai csomó, egy angyal
férjének lenni, mikor az ördögnek adtuk el lelkünket – de mindenesetre
jó és szép dolog lett volna. Megfoghatatlan gőg is attól a lateinertól,
hogy mésalliancenak nézte az ily frigyet. Végre is csak a szegény
Gretchen pártfogásának köszöni a mennyekbe jutását és megváltását. Úgy
van! Az ily szerelem maga a megváltás, a mennyország. Ugyanígy mondtam
annak idején Küstnernek is. Azt mondtam neki, hogy én is olyan
Faust-féle vagyok, persze tudomány és ördög nélkül; csak egy Gretchenre
kéne akadnom, hogy nyugtot és boldogságot találjak. Megmagyaráztam, hogy
kalandjaim és szerelmeim nem frivolitásból és szívtelenségből erednek, –
csak Margitot keresem. S mikor először emlegették előttem Spadaro
Carmelát…
– Valahára! – fakadt ki Tessen.
– Igaza van. Valahára! Beszéljünk hát valahára Carmeláról!
VI. (A Másik.)
– Anacapri egy kis helység, mely a sziget kimagaslóbb szirtjén, mint a
kis Capri város szegényebb húga, szerény, parasztos magányban éldegél.
Egy órányira kigyózik a jól ápolt országút, szédítően függve a tenger
fölött, Capriból Anacapri felé, a mely még dicsőbb kilátásba nyílik,
mint a mélyebb teknőbe simuló városka. Ebben is van egy csomó
úgynevezett Hôtel, Albergo és Locanda, mind apró és olcsó szálló-fészek,
oly festőknek való, kik itt megvalósítják a lehetetlent, azt t. i., hogy
még olcsóbban éljenek, mint Capriban. E helységnek ritkán látható
csillagzata volt Spadaro Carmela.