Nem irhatom le kétségbeesésemet; az emberi nyelvnek nincs szava, mely
képes volna érzéseimet kifejezni. Elevenen el voltam temetve s előttem
az éhség és szomjuság kínos halála állott.
Gépiesen tapogattam ide-oda kezeimmel a talajon. Mily száraznak tetszett
e szikla!
De mikép térhettem le a patak mentéről? Mert a patak valóban nem volt
többé mellettem. Ekkor megértettem, hogy honnan származott ama
rendkivüli csend, midőn utóljára hallgatództam, hogy társaimtól nem
érkezik-e hozzám valami kiáltás. E szerint, mikor lépteim először vittek
a tévutra, nem vettem észre a patak távollétét. Világos, hogy azon
perczben a folyosó kétfelé ágazott előttem, mig a Hans-bach, egy más
lejtő szeszélyeinek engedelmeskedvén, társaimmal együtt ismeretlen
mélységnek tartott!
De mikép térjek hát vissza? Nyom itt nem létezett. Lábam helye meg nem
látszott a grániton. Hiába törtem fejemet e megfejthetetlen talányon.
Helyzetem tökéletesen ki volt fejezve ez egyetlen szóban: eltévedtem.
Igen! eltévedtem oly mélységben, mely előttem mérhetetlennek látszott! E
harmincz mértföldnyi földkéreg irtózatos súlylyal nehezedett vállaimra!
Összezúzva éreztem magamat.
Igyekeztem gondolataimat ismét földi dolgokra irányozni; de erre alig
voltam képes. Hamburg, a király-utczai ház, szegény Margitom, ama egész
fölszini világ, mely alatt tévelyegtem, gyorsan lebbent el zavart
emlékezetemben. Szokatlanul élénk hallucinatióban utazásunk eseményei
ismétlődtek; ismét átkeltünk a tengeren, láttam Fridriksson urat, a
Sneffelst! Ugy véltem, hogy helyzetemben a reménynek csak egyetlen
sugarát is táplálni, valóságos őrültség volna, és hogy ennél a
kétségbeesés is jobb.
És csakugyan lehetett-e emberi erő képes arra, hogy e roppant vastagságu
falakat, melyek fejem fölött boltozódtak, megnyissa s engem fölemeljen a
föld szinére! Ki mutassa meg nekem itt a jó utat, ki vezessen vissza
társaimhoz?
„Oh! nagybátyám!“ kiálték kétségbeesés hangján.
Ez volt az egyetlen szemrehányás, mely ajkamra került, mert felfogtam,
hogy e szerencsétlen ember, ki most engem szintén keres, mennyi
gyötrelmet áll ki.
Midőn ekként minden emberi segély lehetőségén kivül, és képtelennek
éreztem magamat életem megmentésére, a mennyei segélyre gondoltam.
Gyermekkorom emlékei, anyám emléke, kit nem ismertem volt, csak a csókok
idejében, fölébredtek lelkemben. Habár nem éreztem jogot arra, hogy ily
későn folyamodjam istenhez, mégis imádkozni kezdettem, forrón, buzgón
imádkoztam.
E megtérés a gondviseléshez némileg visszaadta nyugalmamat, és ezután
képes voltam minden értelmi képességeimet helyzetemre öszpontositani.
Élelmiszerekkel három napra voltam ellátva és kulacsom még teli volt.
Mindamellett ennél tovább nem maradhattam magamban. De fölfelé menjek-e,
vagy lefelé?
„Fölfelé,“ gondolám, „minden esetre fölfelé!“
Ha ez irányban haladok, okvetlenül ama ponthoz kell jutnom, hol a
pataktól letértem, hol az ut kétfelé ágazik. Ott, miután a patakot
megtaláltam, lehetséges lesz a Sneffels csúcsára visszatérnem.
De hogy is nem jutott ez eszembe korábban? Igy nem volt lehetetlen a
menekvés. Mindenekelőtt tehát arra kellett törekednem, hogy a Hans-bach
mentére akadjak.
Felállottam, és vasalt botomra támaszkodva fölfelé kezdtem haladni a
folyosóban. Lejtője elég meredek volt. Reményteljesen és zavartalanul
haladtam előre, mint olyan ember, ki nem válogathat az utban, melyet
követnie kell és lehet.
Mintegy félóráig haladtam a nélkül, hogy lépteim akadályozva lettek
volna. Igyekeztem utamat megismerni, s visszaemlékezni az alagut
alakjára, némely kiálló sziklákra, a kanyarulatok helyzetére. De semmi
nem emlékeztetett arra, mintha már jártam volna itt, és csakhamar
meggyőződtem, hogy e folyosó nem vezet vissza a keresztutra. Ez alagut
nem birt kijárással. Áthathatatlan szikla tornyosult előttem, melynek
tövében megsemmisülve rogytam össze.
Mily rémület, mily kétségbeesés vettek rajtam erőt, le nem irhatom.
Tökéletesen meg voltam semmisülve. Utolsó reményem e gránitfalban tört
meg. Miután eltévedtem e labyrinthusban, melynek számtalan kanyarulatai
minden irányban metszették egymást, nem lehetett többé menekülést
kisérlenem. Meg kellett halnom, a legrettentőbb halállal! És, különös, e
perczben, e helyzetben eszembe jutott, hogy ha kővé vált testemet valaha
feltalálják, itt harmincz mértföldnyire a föld szine alatt, e fölfedezés
a tudományt foglalkodtatni fogja és fontos kérdéssé váland.
Hangosan akartam szólani, de kiszáradt ajkaimról csak rekedt kiáltások
hangzottak. Lelkendeztem.
Ez aggodalmakhoz még egy ujabb rettenet is járult. Lámpámat elejtettem
volt, s az megromlott. Lehetetlen azt megigazitanom. Fénye mindinkább
halványult és csakhamar végkép ki fog aludni!
Meredten néztem, mint fogy a készülék üvegcsövében a fény. A setétedő
falakon mozgó árnyak látszottak egymást üzni. Többé nem mertem
szemhéjaimat lecsukni, nem akarván e muló világosságnak egyetlen
parányát is elvesziteni! Minden perczben azt hittem, hogy már végkép
kialszik, és hogy setétség környez.
Végre az utolsó fénysugár derengett és remegett a lámpában. Rászegezve
tartottam tekintetemet, mintegy magamba akarván azt színi szemeimmel,
melyeknek minden erejét oda összpontositottam, e világosságra, melynél
többet nem fognak látni sohasem. Most borzalmas setétség környezett.
Rémesen felkiáltottam! A földön, még a legsetétebb éjszakán is, a
világosság tökéletesen soha le nem mond jogairól; eloszlik, megfinomul,
megritkul, de a szemhártya mégis képes azt felfogni! Itt semmi. A
tökéletes homály a szó valódi értelmében vakká tett.
Ekkor fejem forogni kezdett. Fölkeltem és kiterjesztett karjaimmal
tapogatódzni kezdtem; majd futásnak eredtem, és rohantam, a véletlenre
bizva magamat, a kibonyolithatlan labyrinthuson át, futottam, mindegyre
lefelé, a földkérgen keresztül, mint a barlangok lakója, kiáltva,
sikoltozva, orditva, gyakran a kiálló sziklákba ütve magamat, olykor
elesve és azután véresen állva fel, meginni igyekezvén a vért, mely
arczomat elöntötte, azt várva, hogy valamely sziklafalban zuzom össze
fejemet, rohantam lefelé.
Mely irányban vitt ez őrült futás? Ezt soha nem fogom megtudni. Néhány
óra mulva, mikor erőmből tökéletesen kifogytam, mint valamely élettelen
test terültem el a sziklatalajon és eszméletemet tökéletesen
elvesztettem.
(Vége az első résznek.)
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Rumkorff készüléke egy Bunsenféle oszlopból áll, mely
festenysavanyos haméleggel hozatik működésbe, s épen nem szagos; az
oszlopban keletkezett elektricitás összeköttetésbe hozatik egy különös
alkatu lámpával, e lámpában egy üvegcső s ebben kőszén-gáz van. Mikor a
készülék működésbe tétetik, a gáz csillogóvá válik s fehéres és
folytonos világosságot szolgáltat. A készülék bőrzacskóban tartatik,
melyet az utas derekán visel. A lámpa, mely kivül marad, eléggé
megderiti a legmélyebb setétet; ezzel a leggyulékonyabb gázak közt
haladhat az ember, a nélkül, hogy felrobbanástól kellene tartani; e
mellett még a viz alatt sem alszik el. Rumkorff ur tudományos és ügyes
physikus. Feltalálásáért 1864-ben elnyerte az ötvenezer franknyi dijat,
mely Francziaországban az elektricitás legelmésebb alkalmazására volt
kitűzve.]
[Footnote 2: Mintegy harminczhat forint o. é.]
[Footnote 3: Szilurinak neveztetik e réteg, mivel Angolországban igen
gyakran előfordul s e vidék egykor a Szilur celta népfaj által
lakatott.]
* * * * * *
Transcriber's note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: