Nem tagadhattam, hogy eddig az események folyama elég kedvező volt és
nem volt okom panaszra. Ha a nehézségek átlaga nem növekedett, ugy
czélunkat minden esetre el kellett érnünk. És akkor mi dicsőség várt
reánk! Okoskodásaim hasonlitani kezdettek Lidenbrock tanáréira. Valjon
ama különös környezetnek, melyben éltem, volt-e ez tulajdonitható?
Talán.
A következő néhány nap meredekebb lejtők, közöttük valóban rémitő
függőlegesek is, gyorsan juttatának bennünket a földgömb mélyebb
rétegeibe; voltak napok, melyeken másfél, sőt két mértfölddel is
közeledtünk a föld központja felé. E veszélyes utakon nagy hasznunkra
szolgált Hans ügyessége és csodás hidegvérüsége. E hajthatlan jellemü
izlandi valóban megfoghatatlan elszántsággal birt, és csak neki
köszönhettük, hogy egynémely nehézséget leküzdöttünk, melylyel különben
meg nem birtunk volna.
Hallgatagsága napról napra növekedett; sőt azt hiszem, hogy ránk ragadni
kezdett. A kültárgyak valódi hatással birnak az agyvelőre. Az, ki négy
fal közé zárkozik, végre elvesziti az eszmék és szavak csoportositásának
képességét. Hányszor történik, hogy egyesekbe zárt foglyok
elbárgyusodnak, ha meg nem őrülnek, a gondolkodó képességek
gyakorlatának hiánya miatt!
Az utóbbi társalgásunkra következett két héten, nem fordult elő
emlitésre méltó esemény. Csupán egy igen fontos eseménynek emlékezete
maradt meg lelkemben. Ennek részleteiről valóban bajos is lett volna
elfelejtkeznem.
Augusztus 7 kén, folytonos alábbhatolás után, harmincz mértföldnyi
mélységre érkeztünk volt; azaz fejünk fölött harmincz mértföldnyire
sziklák, tenger, szárazföld és városok tornyosodtak. Ekkor mintegy
kétszáz mértföldnyire lehettünk Izlandtól.
E nap az alagut, melyben haladtunk, nem nagyon lejtős volt.
Én legelől jártam; nagybátyám vitte a Ruhmkorff-féle készülékek egyikét
s én a másikat. A gránitrétegeket vizsgáltam.
Egyszerre megfordulván, azt vettem észre, hogy magamban vagyok.
„Nagyon sebesen jártam,“ gondolám, „vagy pedig Hans és bátyám utközben
megállottak. Vissza kell térnem hozzájuk. Szerencsére az ut nem nagyon
meredeken emelkedik.“
Visszamentem tehát. Egy negyedóráig jártam, körültekintettem és nem
láttam senkit. Kiáltottam és nem nyertem választ. Szavam elhangzott a
tompa viszhang között, melyet költött.
Nyugtalankodni kezdtem. Testemen hideg borzongás futott át.
„Nyugalom!“ szóltam hangosan, „semmi kétség, hogy utitársaimat fel fogom
találni. Hiszen csak egy ut van! Miután elől jártam, tehát vissza kell
térnem.“
Egy félóráig ismét fölfelé haladtam. Hallgatództam, hogy nem szólit-e
valaki; e sürü légkörben messziről eljuthatott hozzám a hang. De a
roppant folyosóban rendkivüli csend uralkodott.
Megállottam. Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan magamban vagyok.
Elhagytam társaimat, gondolám, de nem tévedtem el. Ha el is hagytam, de
könnyen feltalálhatom őket.
„Miután csak egy ut létezik, s ők ezen járnak,“ ismétlém magamban,
„okvetetlenül találkoznom kell velök, ha visszafelé megyek. Kivéve azon
esetet, hogy ha, engem többé nem látván és felejtve, hogy előttük
jártam, ők is visszafelé mennek. De még ez esetben is, ha sietek,
utolérem őket. Ez bizonyos!“
E szavakat azonban már nem tökéletes meggyőződés hangján ismételtem.
Egyébiránt nagyon sok időmbe került, mig ez egyszerü eszméket
lánczolatba hozhattam, és okoskodás alakjában egyesithettem őket.
Ekkor kétely ébredt bennem. Valjon igazán elől jártam-e? Minden
bizonynyal. Hans mögöttem volt, és őmögötte bátyám. Sőt néhány perczig
még meg is állott volt s podgyászát erősebben kötötte vállához. E
részlet most eszembe jutott. Azon perczben, folytatván az utat, kellett
őket elhagynom.
„Egyébiránt,“ gondolám, „biztos utmutatóm van, mely nem engedi, hogy
eltévedjek; a fonal, mely e labyrinthuson át biztosan vezet s el nem
szakadhat, ez a Hans-bach. Csak ennek ellenében kell járnom s
okvetetlenül nyomára akadok társaimnak.“
Ez okoskodás visszaadta bátorságomat, s elhatároztam, miszerint egy
percznyi késedelem nélkül utnak indulok.
Mint áldottam ekkor nagybátyám óvatosságát, mint örültem, miszerint nem
engedte, hogy a gránitfalban tört nyilás betömessék! Igy tehát e
jótékony forrás, miután az uton szomjuságunkat oltotta, most a földkéreg
kanyargásai között vezetőül szolgál.
Ugy gondoltam, hogy jó lesz, ha, minekelőtte a fölfelé vezető uton
megindulnék, kissé megmosdom és felüditem magamat vizével.
Lehajoltam tehát, homlokomat a Hans-bach vizébe mártandó.
Meglepetésem leirhatatlan volt.
A viz helyett homlokom száraz és durva gránittal találkozott! A patak
többé nem mellettem folyt.