Az életösztön még egyszer feltüzelte öreg Bántó Mihályt, hanem ez csak
olyan émelygés volt az élet után, értelem, cél nélkül.
– Mégis átszököm Móduvába, míg megkötnék a nyakamot.
Ide-oda ődöngött, látta saját nyomorultságát; de az életét sajnálta, ezt
a száraz, örömtelen testi létet.
Tetőtöl-talpig új ruhába öltözött. Pénzét összeszedte. A vásárra járó
bőrtarisnyát megtömte élelemmel.
– Egyéb marad, – fűzte le a szijjait.
Most következett a ló. Megzabozta. Az állat felnyihant. Olyan magyar
nincs, ki felelet nélkül hagyná a lova szavát.
– Hónap már te es Móduvába nyerítesz.
Feltájékozódott az égre.
– Ha nem sietek, a fejemre virrad.
Az órát, a ház dobogó szívét, megállította a falon, a lámpát elfújta és
a kis ház, a fekete emlékek tanyája eltűnt a sötétségben.
A falu közt csak csendesen léptetett. Mögötte a félelem ült. Találkozása
nem volt senkivel, csak a felvégen ismerte fel a bakter.
– Maga az Miháj bácsi? Hallotta-e, mi történt?
– No! – hökkent vissza lovastól.
– Ferit elfogták. Feladta magát, hogy ő ölte meg Györbiró Lázárt.
Az irtózat belenyilamlott.
A paripa finom feje megrázkódott. Egy ugrással kinyúlt az úton, mintha
véres szemekkel tűz felett úszna.
– Elfogták! – rugta a lovat.
A kimerűlt állat meggyürődve mászott a havasnak.
– Feladta magát! – ordított és ököllel verte a ló fejét.
Horkantva ágaskodott a paripa, majd feladva a küzdelmet, mázsás patákkal
cammogni kezdett. A következő lejtőt lüktelő bordákkal még megfutotta,
mig egy faág szembecsapta Bántó Mihályt és a veres káprázatban
megállott.
– Lesz, ami lesz!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tengerről mondják, hogy egymás felett pihen benne tavasz, nyár és tél.
Felűl ibolya és rózsaszinben élnek a bizarr erdők, bíbor csillagok és
csigák, mintha a föld és ég beletekintő képe változott volna valósággá.
Éppen ahogy a külső világ benyomásai sajátunkká lesznek és tovább élnek
bennünk. Lejjebb a legizzóbb napfény is csak mint vöröses-sárga alkony
tengődik, hogy elvesszen az örök éjben, melyet alig szakít meg néhány
világítótestű állatka, beteg kis fénnyel járva arasznyi pályáján, mint a
sötétlelkü emberben, ritkán vigasztaló és világos gondolat fénylik fel,
melynek nyomán újra harmóniába lép az élettel.
Ugyanígy történt Bántó Mihállyal.
Mélyen az életundor alatt fogamzott meg benne a gondolat.
– Ő mégis csak az én fiam.
Önmagát ismerte fel a fiuban és több kétsége nem volt. Ugyanazon vér,
ugyanazon szenvedély és szenvedés, mélység és erő, nagyság és gazság.
Ezekben ugyan még tévedni lehet, de ugyanazon szeretet és áldozat, – ez
csalhatatlan.
– Vétköztél, de tévedtél asszon!
Azzal meg is bocsátott neki.
– Feleségnek gyenge volt, de az anyja volt…
A teremtésnél gondolatok érvényesülnek akár rémületes mértékben, akár
játékszerüekben, akár beláthatatlan tervek szerint, akár futó
pillanatra, akár felismerjük, akár nem ismerjük. Mit tud a homlokomra
szállott légy a gondolataimról?
Tévedtél asszony, ez az én fiam!
Csodálatos megismerés és érzés ez. Nem kell hozzá érteni és tudni, itt a
törvény önként valósul meg. Az a törvény, mellyel a madárfióka megismeri
anyját és szárnyrepesve örül neki és az apamadár sohasem száll idegen
fészek fölé. Az atyai öntudat titka ez, mely változatlan, akar lángészt,
akár hülyét, akár szépet, akár szörnyet nemzett.
Bántó Mihály ugyan a hegy tetején nem vesződött gondolatokkal, csak
látott és érzett.
Látta, hogy a fiu elfogatta magát, hogy őt megmentse és érezte, hogy ez
képtelenség, ha nem volna test az ő testéből, vér az ő véréből, lélek az
ő lelkéből. Minden lefojtott tüze kiáradt és boldog volt.
Igy aztán minden könnyű és szép. A lét alávalóságait nem érezte, öröm
feszítette minden porcikáját.
– Vissza! – reszketett. – Vissza!
– – –
Moldva felől a hegy peremét akkor érte el a nap, teljes erővel
felsütött, mint a szeme elé tartott élet szikrázó aranykelyhe.
Belenézett és visszafordult.