Ezt a mesét száz esztendőben egyszer és őszintén szabad elmondani.
Kivül éj van. A fuvallat elrendezi a faleveleket és valahol a mélyükben
finoman meglebeg a fülemile torka. Már felpattant néhány csillag, a
másvilági élet kezdő betüi. A kutya fölnéz rájok, hogy éjjeli látásra
fényt gyüjtsön belőlük. Az éj hatalmas himnusza zeng a hegyek ormán.
Kis fiam, a háznak jó kedve, anyja ölében pihen. Lágyan sejtelmesen
arany papucsában, gyémánt ingecskében a kicsi szobába beszökik a mese.
Mondja, mondogatja jó szokása szerint az én feleségem, hős János
vitézről, aki régesrégen volt, vagy nem volt, – mindegy, – kősziklát
ebédelt, nagyokat utazott óriások vállán, kinek jó szive volt, erős volt
és szép volt, ki sokat szenvedett, mert nagyon szeretett és éppen olyan
volt, mint… mint, hogy is mondjam, mint az édes apád. – Volt egyszer,
hol nem volt, még azon is túl volt, szép tündérországban, hol
tündérgyerekek a szivárványt jó hosszura fonják s virágnyoszolyából le,
a földre dobják.
Minden este hallom a Petőfi-mesét, melynek vége soha sincsen, mert
alighogy a kezébe veszi álmos kicsi fiam a mesének szelid, szép
aranykalácsát; hát eljön az álom s házunk ereklyéje, az ő két szeme, a
fény meleg fészke egyszer csak elbágyad; akkor az ősálom az édesanyja
ráhalló hajával titokban s szeliden a szemeire csapkod.
Lehúzzuk a lámpát a fele lángjára. Reáfeledkezünk a fiam arcára. Szép
szeliden fénylik rajta a simogató mese.
Mert az asszonyom meséi szelidek. Nincs bennük gyülölet és semmi, ami
rossz. Mert ezek a mesék sohasem szenvednek, csak nesztelenűl folynak,
mint a felhők völgyeiben a nap arany patakja.
Aztán a kis legényt ágyába helyezzük, a rajta alvó macskát szép puhán
kivetjük és a faliórát, a házunk dobogó szivét, pillantásunkkal
szigoruan csendre intjük.
– Milyen drágán alszik, – ugymondja az anyja s orcájára csókol.
Ha most nappal volna s kertünkben aludna, az édescsók helyére pillangó
szállana. Igy az öreg ágyban (három nemzedéknek vénhedt dajkájában) csak
a sok játék rezdül meg kicsi homlokában, arasznyi élete fehér
koporsójában. Aztán körülrakja kicsi fiát őrangyal szemekkel, ahogy
minden este szokta s végül hozzám fordul.
– És velünk mi történt?
Mintha azt mondaná: – Gondosztozás legyen.
Az a gondosztozás csak azért sem lészen. (Férfi vagyok, vagy mi!) –
Huncutul felelem székely babonával.
– Menj el lelkem s keress három, virágvasárnapján, pitymalatkor
született hatvanéves leányt, kinek kötényébe penészes a virág, azok majd
megmondják.
Ahogy tudom, csak úgy következik most is.
– Van-e pénzünk?
– Az nincs nekünk, – sugom szeliden.
Igy szoktuk ezt minden este. Ilyen fene jókedv a házunknak rendes
bevétele. Az asszony nem szól, – egyáltalán nem szól senki semmit, –
csak az anyám tolja fel a pápaszemét. Ránk néz s az apám bibliája, ez az
őskorbeli ékesség kiesik kezéből. A gyertya három szaporát pislant utána
és a kutya a könyvpuffanásra elmordul a küszöbön. Szerencsére az alvó
gyermek álmában elkacagja magát. – Törött aranycserép az ő kacagása s
ettől házunk, mely imént meghalni készült, ujra felderül. Az óra hosszu
lábaival élénken elsiet a falon. Nagyanyó a hálóházba vonúl:
– No-no gyermekek!
A holnapi napra nehány kedvező kilátást hazudok és ezt olyan lelkemből
cselekszem, hogy végűl is az asszony belenyugszik s a reménységet feje
alá téve, ő is elaluszik.
Kicsit nézem őket. A lámpa üszkösödik. A fiam rózsaszínü. Kivül az égen
a felhők szétverődnek, mintha a leigázott emberiség bontakoznék ki
mögöttük, hogy azt mondja:
– Mit is mondjon? – ütődik meg a lelkem…
Találgatom, bontogatom a gondolat szirmát, hogy mi lehetne a szabad
emberiség első szava. Feleségem sóhajtása-e, vagy a Petőfi-mesével
elkábított fiam tündér menyországa? A magam szivét nem számítom, mert az
emberiség most bomlik ki dermedtségéből. Az ebek földnek nyomott orral
lapulnak az éj hatalmas ölén, mert érzik a szakadatlan rázkódást, mely
az élet feltörő áramával minden élőt elborít.
A belső szabadulás természet fölötti izgalmában fiam fejéhez ülök
kényszertől ösztönözve, hogy mesét mondjak az alvó gyermeknek.
– Kicsi fiam, ne hidd az anyád meséjét!
Igy dobtam ki az élet villámverte, ismeretlen partjaira, hol háboru- és
gyűlölet-fantomok küzdenek és ezeknek zaját sohase verheti át a
gondviselő boldogság kiáltása. A gyermekágynál úgy éreztem, hogy a világ
hatalmas sebe beszél általam.
És mondottam:
– Az az ember, kiről annyit mesél anyád, a szenvedés érett kalásza volt.
Majdnem szeméten, éhenveszett el. A háznak fájt, hogy ilyen nagy teher
lakik benne és ő is hányszor kérte, – hagyj el engem élet.
Zajt hallok. Talán az ablakon valami hír kopog? Semmi, Csak a falomb
nézet be rajta, hogy hol járhat a virrasztó férfi lelke? Gondolkodva,
méltósággal szómra figyelmeztet és ismét hátra hajlik. Az asszony arcán
gondárnyalat lászik. Elszégyenlem magam.
– Volt egyszer, hol nem volt, olyan kis fiu volt, drága volt, mint egy
meleg csók az arcon, könnyü, mint a fehér köd a sár fölött és csak
akkora volt, mint te vagy kis fiam. Ez a kicsi fiu bizony sokat éhezett,
mert a kis családnak még kenyere sem volt. Nagyon szegények voltak és
jók, – mint mi. A rossz emberek mindenüket elvették. Egyszer arra kérte
az édes apját, ha nem is ád, legalább mutassa meg neki a kenyérkét, de a
kenyérke… már aludt.
– A kis fiu látott egy sötét álmot, ágyán hanyatesett és ő is elaludt.
Édesanyja költögette:
– Szép gyermekem, fehér virág, fehér sugár, kit elnyel a fekete föld!
Nem fáj fejed? Nem fáj szived?
A fiucska nem felelt. Fehér volt, halvány volt, mozdulatlan és csak a
teste, a lélek sara volt meg. Mert, – tudod fiam – ő is sok mesét és
kevés kenyeret kapott, mint… mint – és nem mertem a fiam sorsát a mese
sorsával összekötni.
A gyermek felpillant a beszédre. Rám néz, összegyűjti az álom izét
szájában és újra türelmes lesz, mint a halott, ki arra vár, hogy
temetőbe vigyék.
Ismét megdöbbenek attól, amit mondtam.
– Nem igaz, ne hallgasd, még szebb mesét mondok!
– Hát, hogy ne hazudjak, be kell, hogy ismerjem: A kisfiu nem halt meg,
mert az édesanyja nagyon szerette.
– Az édesanyja. – Tudod? – Aki volt aranyból épült Ház. Sértetlen Anya.
Jótanácsnak Anyja, hívséges és titkos értelmű, mint a te édesanyád. De ő
volt a Hajnali csillag is, kinek hajnalig csillogott a tekintete a
gyermek álma miatt és sárgára váltak ujjai a gyertyaláng fölött, mig
érte való imádságát nehéz lelkéről leoldozá.
– És sokszor elnyiltak a völgyben a kerti virágok s hullatta levelét a
nyárfa az ablakuk alatt. A kisfiuból nagy, szomoru fiu lett; akinek a
szive alatt olthatatlan tüzek égnek; de a feje az apja kalapjában lakik,
kordovány csizmáját kegyelemből szabták, kinek Isten épít palotát, de
olyat, ahol füttyel melegitheti fagyos körmeit a téli hidegben. És mégis
úgy érzi, hogy láng ül a feje helyén. Te még nem ismered, de az olyan
élet, amelyik Afrikában megcsalja a hiénát, mert keserü szivét adja
étkül. Nem hiszed? Akkor történt, mikor a fürj azt mondotta – pitypalaty
– és a felhőöltözetü ég mellén ragyogott az érdempénz, a nap.
– Hiszed, vagy nem hiszed, szóról-szóra történt. A fergeteg, ez a barna
paraszt tépte, cibálta rongyait és a szemeközé verte az út bogáncsait,
Amikor véresen, betegen tántorgott egyedül, felnézett az égre és azt
kérdezte, hogy: – Nem vércsepp-e a csillag, hisz itt a földön oly sokat
gyilkolnak.
– Nem mese ez gyermek!
– Én mégis azt hiszem, hogy ő földileg mégis meg volt halva, hiszen
mindig panaszkodott, hogy álomképek meresztik rá vad szemeiket és
tisztán látta azt is, hogy mit szenved mostan a te édesapád.
– Mit mondasz? Hogy ez, hogyan tehet?
– Hagyd el! Majd ha megnőssz és felmégy az öreg székelykirálynak, a
Hargitának tetejére, majd megtudod te is. Onnan majd meglátod, hogy az
emberek mindenhol egyformán szenvednek és egyformán kell szeretni őket.
De ezt csak az érti, aki már megmosdott saját könnyében, tisztította
száját barmok ételével, éjjeli lakást vett a virág szájában s onnan
nézett le a mások életébe; – mint ahogy ő tette, nagy Petőfi Sándor.
Ott, a virágszájban legjobban hallatszik, mint rágják el az emberek
egymás lelkének aranyhurjait és csak a kis pokol, a sziv izzik a
gyülölettől. Ennek a virágnak piciny harangjai mind vészre kondítnak,
amikor azt látják, hogyan orozzák el a földnek népei egymásnak életét.
Hej, nem lehet napsugárnak nevezni a kigyót.
– Szive volt az üllő, melyen az egész világ dalát Isten kalapálta, hogy
a pusztulás lármája immár csendesüljön és a megtépett föld, a siroktól
szaggatott, velünk megbéküljön. Ma még árkok falazata sebzi a daloknak
szárnyát, de mégis meggyőzte a gyilkolni siető golyó lélegzetét. Az
ember pedig a földarculatának sok apró foltja szabadult általa, mert
kicsi fiam, olyan ő, mint a csodamadár, ki himes szárnyán terít asztalt
kicsinyeinek.
– Én pedig Fiam, ki mindezt mondom róla, oly parányi vagyok, mint a
megégett papir hamván a szikra. Csak ő röpül, röpül s ott van már
azelőtt, ki pillantásának kormával kormányozza a világot, kinek valója
fény,
– Te még nem érted meg, kicsi vagy, kit feldönt még a fűszál, de eljön
ideje, amikor benned is égni kezd a kérdés: Lenni, vagy nem lenni.
– Vajjon megéred-e, te anyamesén nevekedő gyermek?
– Akkor már vége a mesének. Fölébredsz álmodból, megtanulsz szeretni.
– Már közel a virradás, szelid fény jön hozzánk, már piroslani látom az
almát a fán. Az asszony is ébred, könnye legördült a párnán.
– De te ne szólj neki, hogy Mindezt elmondottam. Várj és kacagj, örülj
anyád meséjének, hiszen olyan korán halnak meg a mesék.
A házunk fölött hajnali zaj ébred és visszatér a világosság, elárasztva
mindent, hogy égi jelével ma is megmutassa célját a világnak.