Öreg Bántó Mihályt régen felőrölte a szenvedély és folytonos aggodalom.
Üvegföldön járt már. Mikor a fiát meglátta rémülten ugrott fel:
– Mit akarsz itt?
A fiu csak leűlt, lihegett és bánkódott.
– Miért tette Apám?
Az öreg szilajon felrázta ökleit.
– Még kérded?
– Egyebért mondom, csendesítette a legény.
– Nézze segíteni akarok magán. Én csendér vagyok. Tudom a törvényt.
Paraszt tudákossággal vallatta apját, ki sötét érdeklődéssel várt.
– Eccer az, hogy szándékos volt-e?
– A hát!
– Akkor magát felakasztják, – keseredett el a legény.
A vén ember megcsappant.
– Hadd el! Legalább többet nem szenvedek.
Ezen elingatták a fejüket.
– Szenvedni jó, – tűnődött a fiu. – Könnyü leszámolni, – borult el
végül.
– Apám nincs, anyám nincs, leány sincs.
Igy határozta el.
Feladom magam helyette!
Vértelen arcát dacosan összevonta és apjához fordult.
– Maga meneküljön! Ha jól iparkodik, reggelre Móduvába lehet.
Az ember értelmetlenül felpislogott. Beesett, feketefoltos ábrázata,
mélyen ülő szemei, szegletes csontjai, szennyes ruhája, nyiratlan őszes
haja; minden olyan szomoru volt. Mintha egy régen halott, – ki megunta a
sírt, – valahol élő szivet lopott volna magának és az elhagyott házba
jött volna – élni.
A legényben feltört a lélek.
– Adjon kezet apám, s bocsásson meg!
Bántó Mihály nem tudott ellenállani, – odanyújtotta.
A nagy szál legény még egyszer boldog volt, átfürkészett rajta az utolsó
sugár és szinte rohant megindultságában a csendőrörsre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az őrszobában békésen foglalkozott néhány csendőrlegény. Az őrmester
szigoruan, keményen ült asztalánál. Az ajtó megnyilt.
Csákósan, ajakszijját lebocsátva, fehér-sáppadt, élesvonalu arccal
belépett Bántó Ferenc próbacsendőr. Szilárdan és szabályszerüen
megállott az őrmester előtt, kezét tisztelgésre vetette:
„Őrmester úrnak jelentem: én öltem meg Györbiró Lázárt.“
Az arcok felvágódtak, kurta „vigyázz“ hallszott, lánc csörrent és
egymásratéve előrenyúlt a Bántó Ferenc két ökle.