Még azon éjjel hazahozták, de csak egyszer tért magához. Zavarosan,
elkerekedett szemekkel értelmetlenűl makogott. A leánya hozzáhajtotta
fülét.
– Mit mond édösapám?
Alig lehelve vonaglott. Az utolsó benyomás képei váltak ki agyából.
– Ne bánts Miháj!…
Több szavát nem vették.
Felesége kíméletlenűl bőgött.
– Már félrebeszél!
A leány elsápadt. Megsejtette, ki az a „Miháj.“ Apró fogacskái össze
vacogtak, térdei egymáshoz verődtek. Anyja vörös arcát hozzádugva
susogva kérdezte.
– Mit mondott?
A leány összerezzent és némán, fehéren, elhatározással megrázta fejét.
– Nem hallottam.
Hazudott. Letagadta.
Kiért, miért?
Teljesülésnélküli álmáért, egyűgyü szivének virágjáért.
Ha magában maradt, szomoruan panaszkodott.
– Látja Feri, látja?
Megpróbálta elűzni magától.
Hátha más Mihály volt, hiszen olyan sok Mihály van a világon, de a
bizonyosságot örökre belemarta emlékébe a pillanat.
– Nem lehet más!
A komor napok alatt csak arra nem kapott választ, hogy miért tette, mi
történt a két apa közt.
A gyöngeszervezetü vérszegény leánynak valóságos viziói támadtak,
félébrenlétben dermedezett, folytonos veszedelmektől reszketett és éjjel
is felriadt.
– Feri nem hibás!
Anyja meghallotta. Rámeredt durván és rárivalt a keserűszájü asszony.
– Most is az jár az eszedbe? Kiütöm a szemedet te cudar! Nem elég a
magunk baja?
Mikor a csendőrök kihallgatták, hogy kire gyanakszanak, a leány
félelmében pirosan, szintváltva tiltakozott.
– Nem tudom!
A jószemű őrmester gyanakodva figyelt.
– Az a leány tud valamit. Holnap újra kihallgatjuk.
*
A parancsadásnál tudta meg Bántó Ferenc próbacsendőr, hogy mi történt.
Átcikázott a fején:
– Apám volt!
A szegény fiu új rügyeket bontott a csendőrségnél, új tervekre eszmélt
és voltak már csendes órái. Akármilyen arcunk legyen, a boldogulás felé
tartjuk.
Sulyos elhatározás elé állította az eset és gyorsan kelletett
cselekednie.
Vagy a multat megtagadni, veszniengedni apát, anyát, leányt, ifjúságot,
szenvedést és bilincset rakni a saját apja kezére; hiszen csendőr és
komor esküt tett az Istene, hogy mindenütt, mindenkor és mindenben,
bárki legyen, vizen legyen vagy szárazon, légben, éjjel nappal –
teljesíti. – Vagy esküt, becsületet, életet, jövőt, mindent feláldozni
és apját megmenteni.
A kemény csendőrszellem benyomásai, félelem a hatalom iránt, mélyen
belevésődtek, misztikus méretüvé nőttek lelki szemei előtt. A törvény
vaskezében vonaglott, akasztófa árnyéka vetődött homlokára. Teste-lelke
elborzadt.
De a jégcsap is megereszkédik a tavaszi naptól s a legény is feledte a
multat. Színes, kedves gondolatokkal vette körül apját.
– Szegény édösapám.
Az öreg parasztnak vívódásait, melyek a tettre vezették, átélte,
helyeselte és jól esett, hogy az öregek párbajában győztes maradt.
A gyermeki érzés melegsége, aggodalmai percről-percre elevenebbekké és
kinzóbbakká lettek. A kedves órák, melyeket együtt élveztek, – fájó
ingerként járták át.
Végtelenűl magábaszállott és komor lett a legény. A nyomozás hurka az ő
nyaka köré is fonódott és csak akkor pihent kevéssé, ha a gyanú másfelé
nézett.
Egy este aztán hazaszökött a csendőrségtől.