Azon napon támadt a gomdolat, hátha az asszoy tévedett és izgatottan
leste, hol kaphatná négyszemközt Györbiró Lázárt. Mindig megállott a
házuk előtt és betekintett.
Lázárnak feltünt, szólt is hozzá, de nem felelt. Ránézett mélyen és
tovább vonult, Lázár utánna káromkodott, de váratlanul elkomolyodott és
megszállotta a tudatlan ősösztön és előérzet.
– Ugy látszik, lefogunk számolni egymással.
Önbizalma nyomban elhagyta és elhatározta, hogy este nem jár ki. – A
felelősséget már az asszony halálakor érezte. Nem is tiltakozott ellene,
csak csodálkozott, hogy annyi idő után gondolnia kell rá.
– Effurcsa!
Kissé bánta is, de tüstént megbocsátott önmagának.
– Az az embör tisztára bolond, – elmélkedett máskor, hanem a kacrot nem
hagyom el magamtól.
Ezzel elintézte a saját lelkiismeretét.
Mikor a fiu eltávozott, megdöbbent.
– Ez nem kicsi dolog!
Korcsmába se mert menni. Honn ült és végezte elmélyedve a dolgát.
Feleségének feltünt. Szólt is a leánynak.
– Apádnak jön meg az esze.
Később hirét hozták, hogy Bántó Mihály a városban járt és kitagadta a
fiát.
Lázár elsápadt.
– Már készül, – morogta és azon éjjel sokat nyögött.
– Apádnak valami baja van, – vette észre újra az asszony.
Délután feltarisznyáltatott, hogy sót vigyen a havasra a borjaknak.
Nagyot esett a nap, mig a Moldva felé vívő fennsík aljára ért.
A fennsíkon fehérlábu nyirfák állanak az alkonyat színében, mintha
szembejöttek volna vele. A bükk és tölgy odébb sötétedik. Görcsös
ragaszkodással vigyáznak, hogy a fenyők kékes-zöld világába semmi se
hatoljon, avatatlan fül ne hallja csendes meséjüket a hajnal korszakról.
Itt nézett vissza megpihenve Györbiró Lázár és megrázkodott.
Puskalövésnyire embert látott mozogni, ki átvágva minden kerülőt, úgy
gázolt feléje.
Ráismert.
– Utánam jön, – rándult meg és meggyorsította lépteit.
A kiálltás azonban beérte.
– Lázár! Ájsza meg!
– Mit akarsz? – nyugtalankodott Lázár.
Megtapogatta a bicskto.
– A bolondtól minden kitelik.
Kitérni restellette. Legénykorában se félt tőle.
– A havasba mész? – érte be a másik.
– Oda én.
– Én es oda, – a lovakért.
Együtt haladtak.
Gyanakodva vizsgálták egymást, minden mozdulatra készen. A szándék
tudatossá vált. Valamelyik ma nem ér fel a havasra. A falu rég elmaradt.
A kutya se jár ilyenkor, az erdő pedig sötéten nyomul szembe velük. Bár
lobbanna tűzbe, sülyedne el mindenestől.
– Fordulj visssza! – sírt a félelem Györbiró Lázárban.
Kurta ösvény kinálkozott. Bántó rámeredt.
– Ez az.
Egyakarattal ráléptek és furcsa megkönnyebbülést éreztek. Felettük az
ágak összehajlanak, a tekintetnek nincs helye sem égfelé, semmifelé.
Bántó Mihály lihegve megállott.
– Nem nyugszunk?
– Lehet.
Ki voltak merülve. Egy-egy elvált fenyőtoboz zörögve kalimpált az ágak
közt. Az is megriasztotta.
– No menjünk, – készült később Lázár.
Bántó leküzdött egy vérhullámot és tettre határozta magát.
– Maradj Lázár! – Kicsi beszédem van veled,
– Velem-e? – csodálkozott álnokul.
Szunyog sírt el a fülük mellett.
– Csak azt akartam megkérdezni, – tétovázott Bántó, – hogy miért nem
vótál a temetésen. – Tám haragszol Lázár?
Lázár felvidult, elmult a szorongása… Hiszen ez nem tud semmit, hiszen
akkor nincs baj! Már a szava is csengett a megkönnyebbüléstől.
– Haragszik a fenye. Hisze’ nincs mért. – De hát nem vótam honn. – Ha
tudtam vóna, hogy zokon esik…
– Jobb így, – mélázott el Bántó. – Mindegy no! Eltettük úgy es.
– Isten nyugtassa! – szenteskedett a másik. – Jódolgu fehérnép vót.
Nyúlt a tarisznyáért.
– Elsetétedünk.
Bántó Mihály nem figyelt rá. Széles melle megrándult.
– Emlegetett téged es a halálos ágyon.
Lázár ijedten kapta vissza kezét a tarisznyától.
– Engemet-e? – S mi ügyben? – Mert ez fontos.
– Jól mondod. – Éppen kérdeni akarám, tudsz-e róla.
Szemmelláthatólag bomlott meg szörnyü nyugalma. – Lázár kínlódva
feszengett, nyavalygott. Majdnem kibuggyant a vér a Bántó orrán. Vacogva
folytatta.
– … tudsz-e róla, hogy te vagy a fiam apja.
Lázár elhült.
– Hazugság! Hogy lettem volna képes! – Megesküszöm, ha kell.
– Akkor jó, – csillapodott Bántó Mihály.
Felkerekedtek, csendesen haladtak.
A fák békességgel maradtak el megettük, csak a gyanu nem akadt fenn az
ágakon, hiába oltogatta Györbiró Lázár, kinek megjött a szava, mint
Vitos ügyvédnek a maga bajában.
– Férfi embör ne csinájjon nagydógot a fehérnépből, mert az egyse jó a
mai világban! Nem mondom, amikor legény vótam, hát nagy kutya vótam; de
ebbe a te ügyedbe már akkor megmondottam a feleségednek, mikor a
gyermeket hozzám hozta…
Bántó Mihály felhördűlt.
– Mit beszélsz?
Ag a tekergőzve megfordult koponyájában.
– Hát mégis igaz?
Rávetette magát és csúnyán meggázolta.
– Mihály! – bomlott szét az ember kinjában. – Ne bánts! – Amit akarsz,
azt adok, csak ne bánts.
– Hát mit adsz Lázár?
– Ökröt, földet, lovat, pénzt! – kékült a félelemtől.
– Az mind van.
– Hát mi nincs?
Bántó Mihály elborult.
– Nyugalmat adj Lázár!
Lázár csendes butasággal elmerevült.
– Honnan?
A nyáj kolompja idehallott, a falevelek suttogtak, a fák kérgén
hazasiettek a hangyák.
Bántó elindult. Már nem volt benne semmi indulat. Csendes, jó ember
lett. A lábánál fetrengő alakra rá se nézett.
Györbiró Lázár utánna bámult. Düh fogta el és kivette a kacrot.
– El es felejtém!
Az utolsó szó buggyanva jött föl.
– E mí? – ijedt fel.
Kinos csavarintást érzett és nem tudott felkelni.
– No e csúful reám térgyölt.
Vonszolgatta magát, mint a sebzett medve. Érzékei élénken megnyiltak.
– Belső sérülést kaptam, – állapodott meg.
Akkora volt a fájdalma, hogy nem is érezte.
– No. Só nélkül maradnának a bornyuk, – eszmélt.
Végül elfeküdt mozdulatlan, mintha azon tűnődnék, hogy honnan a
fergetegből vegye a csendes nyugalmat Bántó Mihálynak.