Addig szomorkodott a leány, mig az apja a hajába markolt és kirázta
belőle az utolsó könnyeket is.
– Hát te ezért epeködöl?
Az ütés fájón zsongott. Falun fel, falun le bolyongott.
Egyszer a Bántó-házhoz ért. Szivecskéje felviharzott és az érzés
elhatározásával belépett a kapun. Nem volt oka rá, nem tudta, hogy miért
jön, de kivánta és egyébbel nem törődött.
Nyítva és üresen talátta. Az öreg Bántó az „élet“-en tettvett. A leány
körülnézett. Szenny és elhagyatottság mindenütt.
A fogason ruhák közt meglelte a legény kis kalapját. Még virág volt
benne összeszáradva. Majd szelíd egyhangusággal söpörni, tisztogatni
kezdett és ez jól esett neki.
Bántó majdnem kövé vált a meglepetéstől, de hirtelen kinosan drága
szelidséget érzett.
A leány állva maradt, fejecskéjét nagy komolysággal megingatta.
– Szegény Miháj-bácsi!
Köténykéjével megtörült egy széket és – hirtelen felijedt.
Akkor az öregedő paraszt hozzálépett, kis fejét szivére szórította.
– Ne félj, lelkem!
Állacskáját meggmelintette.
– Miért jöttél?
A leány a zúgó mellkasra dobta magát.
– Mihájbácsi, – megvertek – Feriért!
Mintha kés érte volna az embert, de lefogta önmagát és vigasztalta.
– Nem baj no.
A leány felvidult. Bizalma, kedvessége mindent feledtetett. Törült,
rendezett a házban. Bántó Mihály mosolyogva kérdezte.
– Osztán mit fizessek?
A kis leány elpirult, fehér ujját a fogas felé emelve remegett.
– Azt a kalapot adja nekem Miháj bácsi!
– Melyik kalapot?…
Meg kellett tennie. Reszketve vette le, körülnézte ő is. Kalapról
leányra tévedt és csendesen magáhozvonta mindakettőt és megcsókolta –
mindakettőt.