Ha bánat és öröm szeretik egymást, földi boldogság lesz belöle, miként a
tűz és víz szerelméből fakad a földi virág.
Ha a víznek vágya támad és áthevül az ősélet szenvedélyétől, a nap
sugaraiba veti magát, úgy száll a magasba; hol a mindenség távlataitól
elszédül és hűtlen lesz a naphoz. Elbocsátja magától, rászáll a tudás
hidege és abban a pillanatban jéggé dermed, ezüst fátyollá szövődik,
buta bárányfelhő lesz belőle és dermedten úszkál az űrben. Fájdalmas
meditációval szemléli a földet, a küzdelmes tengereket, megirígyli a
növények kelyhét, a füvön ringatózást a nyári napfényben és visszatér a
földre, de már késő. A föld már hideg, virág nincs, a halál az úr rajta.
Fény, szeretet kellene neki, minden tüzet felkeltő. – Ember gyujtotta,
mind hideg. – Az emberek ablakának fényére mohón csapódik le: Itt lesz
az egyesség, béke és szeretet, de borzadva merevedik meg akkora gond,
üresség, szenvedés, zavar és nyomor láttára.
Igy lesz a jégvirág.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Estefelé megkocogják a Györbiróék ablakát.
– Maris te leveled van!
A leány odaugrik.
– Kitől?
– Úgy nézem a Feri írása.
Elkerekedik a leányka szeme, elpirul, keze reszket, izgatottan köszöni
meg, az asztalra teríti az egyszerü írást. Gyönge folyékonysággal veszi
értelmét.
„Továbbá tudatom, hogy immá nem vehetlek el s te ne kérdözd, hogy miétt.
Továbbá a szívem szakad meg emiánn s münköt erőst oskoláznak a
csendérségnél…“
A leány hófehérré lesz, homloka, keze meghűl, rászáll a tudás hidege.
Igy hal meg a leány.