Egyet gördűlt a föld és elnyomott minden szennyet erre az időre.
Mint a nap lehaladt, a Bántó-legény veszi a kis csákányos pálcát,
megtörli homlokát és belép apjához.
– Én már megyek.
– Jó.
Elhallgatnak, csak belül zúgnak.
– Itt már nincsen semmi keresetöm.
– Nincs, – csattan szembe az apa.
A legény leejti fejét.
– Hát köszönöm a nevelést!…
– Nincs mit.
Nem közelednek egymáshoz. A legény utólsó szemhordozással mindent
összegyűjt, egymás érintése nélkül az ajtónak fordul.
A pitvar lépcsőin széttekint és lassan lelépdel rajta, a szülői ház
végtelen magasságából a földre, fekete kárhozatba és kilép a zord
országútra.
Éjfélfelé ver az idő. Megvárta, hogy senki se lássa, senki se kérdezze.
– Az apa benn vonaglik, ő kinn áll a tanácstalan sötétségben.
Hallgass falu, hallgass!
A felvég komoran csendes és hideg, mintha megfojtották volna házait.
Lenn a fehér út végén fény esik ki az ablakon, zene enyészik el.
Ott fenn nem tudni, hogy mit csinál Györbiró szép leánya, itt lenn Bedő
Kata ma ment férjhez.
Mi lenne, ha kikelne az a leány és arcára bomlott hajjal lejönne a
fényhez és hideg szájjal megcsókolná a Bedő-leány meleg ajkát?
Az ablak előtt ragyognak a gesztenyefa levelek. A legény gyötrő, kinos
mozdulattal arra tér és ziláltan betekint a mulatságba.
A hegedü hazudik, hogy szép az élet.
Gegesi Kiss István fehér szakálla régi bor felett pihen.
A legkisebbik Bedő-lánynak harmadszor mondja Hollaky Pista: – Tudja
Ilus? Hanem egy fekete arcu büszke fiu odatűz a két erős szemével: –
Tudod Ilus?
Csak az új párnak nem kell a hegedü. Kezük a poháron, a szemük egymáson.
Őszbecsavarodó öreg Bedő az asztalfőn valami gondolatra besujtotta öklét
a fehér asztalra, úgy áll őrt fölöttük.
Az avatott cigány oda csúszik, a nóta elszomorodott.
Gegesi Kiss István a régi borba ejti a szakállát. A násznép felfigyel.
Hol tudott ide bejönni a szomoruság?
Az öreg úr felint.
– Nincs semmi. – Mennyetek, táncoljatok!
Nincs semmi, csak ott kinn az a legény nagyon közel hajlott az ablakhoz.