A toron ettek utóljára együtt, azzal lezárúlt az ő életük is. – Mi
szükség van a világra, ha nincs ki élvezze? – Repülőgép a föld halott
pilótával.
Minden él és boldog rajta. A kövek játszanak, az ércek fénylenek, fák,
növények, víz, madár, levegő, tengerek, miriád égitest kábító
összhangban. Idő és örökkévalóság, megvalósult eszmék és lények közt
csak az ember szomoru, mint orra bukott részeg az isten műtermében
feldűlt gyertya mellett.
Őserős ösztönök formálták a fiut. Megértette hogy árulással kellett a
létbe jönnie és most nem tudni áldott-e, átkozott-e a csira, melyből
támadt. Minden átváltozott benne és többé nem birta apját látni apjában.
Az az erős bizalom, mely eddig mindenhez fűzte, megsemmisűlt. – A
kenyér, mit eszem, nem az enyém, ruháim idegenek, a széken csak
megtűrnek. Semmihez nem mert nyúlni, kérni nem akart. Az első napokban
nem is evett, apja elfeledte kínálni, ő pedig gyáva lett, mióta
megszakadt a belső kötelék, mely otthonához fűzte.
Fájt neki és volt valami álomszerű édesség és mélység benne, mit nem
olthatott ki magában, mint a folyóvíz se viheti tovább a belelátszó hold
tányérját; de ugyanakkor dűh, feneketlen bosszú éledt a másik ellen.
– Megfogom ölni, – határozta.
– De hátha ő az apám? – fordult fel a kétségtől.
A keserüség felverte éjjelenkint a lovak jászlából.
– De ha százszor is apám, akkor is megfojtom!
Vörös, véres ködben úszott a feje, mint egy megtébolyult bolygó, mely
nem bir kialudni.
– A leány! – riadt eszméletre.
A szűzies tiszta leány, az édes leány, kinek pirulás érinti orcáját.
A fekete fő megnyugszik. Pillanatra áttör rajta a gyöngédség, a
nagylelkűség, aztán újra csak átsötétedik a lelke.
– Nem mehetek hozzá!
Te csak álmodj kicsi leány szines álmot és ne tudj semmit. Karjára
könyökölt a szalmán és a múltra emlékezés szép idejétől feldalolt benne
a keserüség.