Halottnézők jöttek, halottnézők mentek.
Érzéketlenül, hidegen, üresen türte a két Bántó. Elméjük magasan
bolyongott, mint a felhő. Azóta nem szóltak egymáshoz. Őrizték egymást
és a titkot, mint két halott búvár a tenger fenekét.
Mire nem gondoltak, az történt.
A Györbiró-leány lépett be az ajtón.
Kővé meredtek. Sűrű hajuk alatt megpattani készült a két nekiszegzett
homlok.
Percekig állott a leány a halottnál, mint szomoru fehérség, könnyen
viselt bánat, eljegyzett áldozat. Nem érte jött.
Tiszta kis kezével ha megsimíthatná a fiu homlokát, ha rátekinthetne!
De nem szólhat a népek miatt.
Mégse bír a kis szivével, távozóban reszkető hangon elsúgja:
– Ne búsújjon Feri!
Apa, fiu összenéznek. Egyik sirató asszony felsóhajt.
– Ó be megszenvedtél!
És fejcsóválva ereszti le a szemfedőt.