Mikor megváltozva először kiment a falu közé, az volt a legény
benyomása, hogy az egész világ tudja gyalázatát. Az emberek szeméből
röhögve tör elő. Sötét dac, elszántság kerítette hatalmába.
– Megmútatom!… Merjen valaki egy szót is szólni!
Alattomosan leste a képzelt támadásokat. Erőtlen és ellenséges volt az
emberek közt.
– Megmútatom!
Valamit tennie kell, hogy ráfigyeljen a falu és rettegve tekintsen
utánna minden élő, hogy hol fog kitörni a fekete mámor és tűz. – Igen,
igen. – Mámort és tüzet ide!
– Elbúcsúzom, hogy olyat még nem láttak, – örvénylett magában.
Majd kimerűlt, az ellenkező végletbe esett és szerette az embereket.
Milyen melegek, szelidek, jók, együttérzők, – Uristen milyen nagy is az
– mber. – Igy töltögette bánatát pohárból-pohárba, hogy hüljön.
– Megfogadom Jóskát, – tervezett ismét.
Cigány mellett fog elbúcsuzni a legény-pajtásoktól. – Úgy lesz. – És
hétfőn reggel az őrsön jelentkezik, beáll zsandárnak.
Már nyugodtabban ment a cigányhoz.
– Te Jóska. – Vasárnap estére kéne a banda.
– Akkor nem lehet!
– Megcsaplak Jóska!
– Elvagyunk igérkezve.
Megdöbbent. – Hát már az se lehessen, hogy az ő nagy bánatát, búcsuzását
élettől, leánytól, apátlan, anyátlan voltát, szép, fájó nótában kiöntse?
Néhány rózsalevelet se szabadjon a pokolba dobni? Hát már minden fűszál
felállott ellene?
A cigány előtt nem mutatta. Minden magyarban úr lappang.
– Hát hol muzsikáltok Jóska?
– A Bedő-kisasszony lakodalmán.
– Ne-te-ne! – Lakodalom es van még a világon?
Kis töprengés után odaszólt.
– Hát az elsőbb Jóska!
Mosolygott, csak az arca reszketett finoman, de olyan, hogyha a
Bedő-kisasszony látta volna, másnapra halasztotta volna a lakodalmát.
– Hát szépen muzsikáljatok Jóska!