Az első madár felébredt az ablak alatt. Az erdők felsóhajtva lerázták a
harmatot magukról. Az éjjeli látomások eloszlanak, az örvénylő égbolton
átszáll a derengés, a feltámadás örök sejtelme. Keleten pirosság ragyog
fel.
Az ember a földön felnyitja szemét. – Mit is álmodtam? – Torz kis
álmaival vesződik, mikor színe előtt a mindenség fennségesen megindúl.
Vagy talán neki van igaza.
Mélyebb az ember az éjnél, lelke nagyobb a napnál és szebb az a világ,
melyet agyunk tüze fölött teremtünk. Ami bennünk virrad, az vagy
megnyugvás, vagy örökkön bolygó üstökösök, miket megalkottunk, de nem
bírunk velük.
Szép az a legény, amint ünnepi ruhában, útban a leányhoz, udvaruk
közepén elgondolkodik, mielőtt áldást kapni bemenne anyjához; de nincs
borzalmasabb az anya megdöbbenésénél, mikor így látja őt készen és
tudja, hogy csak percei vannak a koldogságra, aztán vége.
– Mindjárt jövök, – siet az apa is.
Cselekednie kell!
A réműlettől vastag lesz az asszony haja. Nincs több kitérés. Teste
felháborodik, csontjai súlyosak. Cselekednie kell! A hang erőltetve tör
elő.
– Ne menjenek sehova!
Zavarosan rámerednek.
– Miért?
Erőszakosan lehunyta szemeit.
– Azt a leányt nem veheted el, – pihegi, – mert…
Üveges vonásokkal az önkívűlet határán volt. Ennyit nem bírt el a
szervezet.
– mert nem tudom, – mert lehet, hogy a te apád is – Györbíró Lá…
Szája feltátva maradt, kezdődött a vég.
A férfi bután feltűrte homlokát, vére meghűlt, torka elszorúlt és furcsa
gúnnyal felhördült.
– Úgy-e? No ne!
Egyikük se hallotta, mikor a legény az asztalon diribdarabbá sújtotta a
széket.
Az asszony már nem tudta mit cselekszik, ők nem tudták mit
cselekedjenek.
– – –
A feszűltség későre ellankadt.
Akkor az ember a kanapé alá nyúlt és elővonta parasztfegyverét, a
fejszét. A fiut a köszörühöz állította.
– Hajtsd!
Rávágta az acélt, teljes súlyával ráfeküdt. A fiu agyongyötrött erejével
forgatta. Cserszenve törtek elő a szikrák. Az indulat, érzések,
szenvedély tornyosult bennük.
– Jobban hajtsd!
Véresre köszörülte a kezét. A kő lemezenkint pattogott szét, hiszen
száraz kövön köszörültek.
Az első szennyes indulat leomlott bennük, mint az égő háznak első
felvonása ha letombolt az éjben, tömör szénné nyugszik az összeroskadt
lánghullám és kiégeti a közelállók szemét.
Minden nedv kiapadt testükben.
A férfi eldobta a forró fejszedarabot, kevés enyhüléssel leült a favágó
tönkre. Ott jutott eszébe.
– Nézd meg mit csinál.
A legény ingatagon mozdult, mert hirtelen elébe állott az utolsó
benyomás, az anyja szemei.
– Csak a szeme ne volna nyitva!
Nem teljesedett.
Szeme is nyitva, ajka is nyitva.
A macska dorombolt a kályha tetején lankadt nyári nyugalommal.
A nap dúsan telehinti a levegőt rezgő arany porral. Amilyen könnyü a
piros katicabogárnak egyik fűről másik fűre szállni, olyan nehéz az út
az anyám halottas ágyáig.
Szemeit már nem lehetett lefogni. A szemhéjjak már kihültek és makacs
lassusággal ismét felnyiltak.
Fölnyitotta a kanapét és gyolcsot keresett. A szájat helyre erőltette,
de a fagyott ajkak nyitva hagyták a fogakat.
Eszébe jutott, hogy illik megcsókolni, de nem birta rávenni magát, hanem
kiment és kurtán megjelentette.
– Meghót!
Az ember megrázkódott. Tétován emelte a kezét, mégis levette kalapját.
Tekintete ide-oda röpködött.
– Erigy, szólj, hogy csendítsenek neki!
Nagy lassan jött is már egy vén asszony, az első ravatalárnyék.