A lámpa félig lecsavarva egész éjjeleket égett. A bakter csendesen halad
el az ablak alatt, mert Bántóék virrasztják a betegüket.
Nappal munka. Éjjel virrasztás.
Csend minenen és mindenütt. A gondolatok leszállanak, érzéseik
felszállanak, éppen ahogy a tenger lélegzik. A nehéz cseppek lemennek
függélyesen a mélybe, leteszik a sót és újra felsietnek. Lehet, hogy e
lélek is így lélegzik.
A pitvar ajtó csattant, Bántó Mihály felfigyelt.
– Feri jön.
Az asszony aludni látszott, a legény óvatosan, hogy zajt ne üssön, leült
apjával szemközt.
– Alszik?
– Jobbacskán van.
Egymást nézték.
– Az imént szenderedett el.
A má javulás, – tudta a fiu.
Az asszony ébren volt. A parasztnők szoktak így titokban figyelni. Ők
azonban beletemetkeztek a saját világukba.
Az asszonyból többé ember nem lesz, – gondolta az öreg. – Ha a fiam
megházasodnék nekünk is jobb volna. Igy se kint, se benn. A betegség ki
tudja meddig elhúzódik, most mig könnyebben van, csendben ellehetne
igazítani. Magában megállapított mindent, hogy reggel szól az
asszonynak, délután már meg is kérik a leányt. A fiúnak még most
megmondja, hadd örüljön.
Kedvesen elmosolyodott.
– Tudod-e Feri milyen nap lesz hónap?
A legény elcsodálkozott.
– Vasárnap.
– No azért, – fejezte be nyugalommal.
A kiváncsiság feszítette a fiút, de várt.
– No azért, – tért vissza az apja, – mert számításom szerint el kéne má
hozzuk a Györbíró-komám éfi leányát.
A fiú nem ért rá örülni. A beteg asszony fuldokló hörgéssel kínlódni
kezdett, megvetőleg elhúzta fekete száját és a szeme tele volt
rémülettel.
Felugrottak.
– Nyissanak ablakot!
A fiu szétrántotta az apró táblákat, ki is tekintett egy pillanatra
szomoruan, de nem látta, hogy a halál az ablak alatt csavarog, mint a
piszok fia a cigány, ki ellopta az élet arany kulcsát.
Az ember tehetetlenkedett.
– Hocci a kehölyt Feri!
Előkapták.
– Tartsd a fejit Feri!
Keserves volt az igyekezetük.
– Ez jó. – Ez a, – kesergett a férfi.
Ideejtették, odahanyatlott a lankadt fő. Csak a kehely ragyogott
biztatón, alig fogta be aranyát a lázas lehelet.
A nő lassan megcsendesült.
– Lefeküdhetsz Feri.
– Inkább apám.
– Neköm itt a hejjem.
Meggondolva még hozzátette:
– Aztán, – ha úgy lesz, – ne feledd el te se.
Két széles tenyerébe eresztette fejét az asztalon. Megállapodott,
szürkefejü magyarok olvasnak így minden este, könyv nélkül, az élet
nehéz írásából. Némely szót félhangosan.
– Az üsző bornyút adom a kehölyért.
Felemelte fejét, úgy számított.
– Ötszáz menne a lelkiért.
Három újját felvetette, azt ismét ki tudja, hogy miért.
Nagy későre el is szundított. Két bajszaszála lecsapzott, ábrázata
kisimúlt, meghatott, finom derültség űlt rajta, mint mohos kőre szállott
pillangó. Utolsó gondolata a fiáról.