Azzal az erős szándékkal ment újra a géphez, hogy agyondarabolja. Véget
vet mindennek.
S akkor… akkor mégis ráborult a hideg jószágra.
A fekete titán kéménytől kerékig virággal volt behintve, mintha valaki
el akarta volna leplezni a Vass Feri szörnyű szándéka elől. Az ősz félig
fagyott virágait mind magán viselte, mintha az érc minden verejtékét
újjátermette volna.
Nohát nem bántotta. Egy se húlljon le róla, hátha a vas rettentő
törvényei alattuk megszelidülnek. Ült és nézte némán.
Ott, köztük fogant a segítő eszme. Körül fogja vésni a repedést körben a
fedőszelepet utánanyújtja, becsiszolja és kész a gép.
– Milyen egyszerű! – és újult kedvre kapott.
Soha nem látott, pontos szerszámot tervezett. Mikor kész volt, mindenki
bámulta, olyan volt mint az őszi kikerics a gépen, tehát virág,
acél-virág. A csodájára eljött a tanító is. Nem hitte, hogy az
istenkényszerítő terv sikerüljön ezzel a primitiv jószággal.
– A nyelvemmel is lenyalom még azt a hibát a gépről, – hörögte Vass Feri
és fúrt-fúrt szakadatlan.
– Te őrült féreg! – borzadott a tanító.
Az acélvirág nem törött el, csak tüzes lett, éles, aranyporzókat kapott,
mintha a megtermékenyülésre készülne. Es miért ne? Hiszen az érc is
lehet, hogy halott virág. Miért ne térhetne vissza élő testvéreihez?
Úgy történt.
Harmadnapra készen volt a gép.
– Reggel indulok, – mondotta Vass Feri diadalmasan. – Asszony! –
rikkantott kedvében, – most már felvirágozhatod.
Hogyne tette volna. Gondosan rakta rá az ártatlan leánygyermek a virágot
a füstös gépre, mintha élő teste volna. Szólott is effélét. Talán
megsejtette azt a kinos átlényegülést, a mi itt érccel, vassal, acéllal
megesett, a ráfekvő ember testének és szellemének irtóztató kényszere
miatt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Most pedig végzek vele – suhintott rá egy vesszővel a csizma szárára a
tanító. – Hadd legyen vége a gép-romantikának. Igen egyszerű, – mekegte
magának. – El fogom zárni a kipuffogást s a szabadulni nem tudó szörnyű
nyomás szétloccsant maga körül mindent. Olyan lesz mint a saját
tojásától szétrepedt tyúk, – mulatott fölötte. Egy kis véletlen
szerencsétlenség az egész. Na gyerünk.
A virágok a gépen kissé meghökkentették:
– Ne bántsd!
– Gyerekség, – mondotta a lelkiismeretének s a fekete kendőbe újra
visszagöngyölte a szivét.
Higgadtan végezte munkáját. Csak néhány szál virágot kellett
eltávolítani, azokat feltűzte magának s a gázkivezető érc csövet
keményen beszögezte.
– Reggel indulok, – jutott eszébe a Vass Feri boldog dicsekvése.
– I-in-dulj! – vezényelt jóizüen.
Hanem a virágot a fele útján eldobta.
– Óh acélvirág! – gúnyolódott újra és a Vass Feri minden lelkesült szava
egyszerre eszébe jutott és látt őt a géppel küzdeni.
– Affene egye meg! – menekült tőle.
Éjfél után felkelt az ágyból és pálinkára fogta a lelkiismeretét. Végül
a sok szesztől sírni kezdett. Míkor az éj füstbokrétája ott fenn, a
legmagasabb fellegek között világosodni kezdett még mindig ott
fetrengett a tanító a saját nyálában, összeroncsolva szennyes vackán,
mintha Vass Feri rá dobta volna a gépet…