Föltette a repedt fejet egy félvak ló után. Vitte Kolozsvárra. Szánalmas
látvány volt. Halovány tüzet vet a ló szeme az útra, csüggedt fülében
alszik a bolha. Bólintó bús fejét rángatva, taktusra hullatja s nehéz
kócos nyakát futás helyett nyújtja. A kis cigányszekér csörömpöl s a
foghijjas vén asszonyok guzsallyal fenyegetik tovább a kapuktól, nehogy
betérjen rajtuk ennyi nyomor.
A varjuverte tornyok lassan elmaradnak s mint a bolondok, saját ösztövér
érnyékukkal versenyt futnak, mig megérkeznek a gyárba.
Szálas vad gépészek megnézik az ütött-vert vasdarabot, mondanak egy nagy
összeget s egy biztos jótanácsot.
– Vigye muzeumba!
A vas fürge ötvösei sorra lekacagják, jókedvüen megbámulják a ló
rengeteg hasát s belebabrálnak a kohók aranyparazsába. Zeng a kalapács s
a fehéren-izzás ezüst tajtékjaszétfröccsen.
Csikszéki Vass Ferenc szomoruan rápillant, aztán vándorol tovább
gyártól-gyárig, végül a városvégi kovácsig züllik.
– Újra kell önteni, – vélik itt, – heggeszteni nem lehet, – mondják ott.
Valaki aztán felvilágosítja:
– Ez nem a hőségtől pattant szét uram, ez erőszakos törés, nézze, még
friss.
Vass Ferit mellbetaszítja a szó.
– Mit beszél?
Maga is meggyőződik s rajtafeledi hosszan a gondolatát a ló pofáján.
– Ki tehette?
A tünődésben majdnem ott is hagyta a repedt vasat. Úgy dobták utánna.
Hazafelé a gyanut hímezte-hámozta borongva.
– Ki tehette?
A lovat már untatta a magány. A férfi csak ült a farka mögött sután s
két forró szeme előre lövelt. A levegőben vészek kavarogtak.
Úgy vitte haza az öreg szennyes kanca könyörületből, tapogatózva s
biztonság okából az utat szagolva.