Csikszéki Vass Ferenc nem vett észre semmít. Másnap alig nehány órai
munka után mégis megjelent az élet a gépben. Megborzongott a feje bőre
is a sikertől, mintha szél fujná le a haját és úgy amint volt,
vasporosan, szennyesen, kezén fekete üszkös sebekkel rohant haza. A
tanító éppen a szövetkezet ajtajában bölcselkedett az atyafiakkal és
kérdőleg felfigyelt.
– Győztem testvér. Jere hívjuk az asszonyt is, hogy lássa az indulást!
Az aranyszinű szenvedés, az asszony megreszketett a hír hallatára. Ugy
futottak hárman a faluvégi malomba; kettő mint a gyermek, a harmadik
fejét csóválva.
Ujra festve, ragyogóra törülten, acél szépségében, frissen olajozva,
gyönyörűen várta a gép. Meghatva, hosszasan elnézték. Vass Feri
balkarjával magához ölelte feleségét és fejüket összehajtva így
beszélgettek.
– Látja?
– Látom.
– Emlékszik milyen volt? Rom, halott, összetört, mint – én. Sokszor azt
is képzeltem, hogy nekem a világot kell ujjáépítenem, melynek kihánytuk
ősi csontjait és nem maradt rajta, csak pusztaság, piszok és láz. Még a
nap világát is elföldeltük félig. – Nézzétek ezt a részt a gépen. Vajjon
nem az emberiség hatalmas feje-e? Ezek a finom fémrudacskák, mintha
gyermek csontok volnának. Sokszor kisérte a szemem a dugattyu járását.
Valányszor a tompa szinű fém behalad siralaku hengerébe, mintha mindig
egy fáraót temetnének el, – vagy egy embert… De várjatok csak! Most
visszatér az élet és tüzes csapásai alatt vége lesz a pusztulásnak. –
Kicsi szivem vége van a maga nélkülözésének is, most dőlni fog a kenyér.
– Mit… mit mond? – Dehogy! Nem volt nehéz munka, aztán érted tettem. Dal
volt itt minden mozdulat. Mikor az ezüstös tengelyeket a rozsdától
előcsiszoltam, neked szőttem ezüst ruhát. A verejtékkel higított kék
olaj a mi életünk misztikus fürdője. Addig mesterkedtem, mig az öklömnyi
csavarokkal visszaszorítva a lelket a gépbe, betömtem a fáráók sírját. –
Mindez csak érted történt, – mosolygott a fáradtságtól egzaltált nagy
gyermek.
Még egyszer finoman meghordozta tekintetét a vas-jószágon és határozott
mozdulatokkal indulásra állította,
– Vonuljatok kissé félre, – intette jókedvvel.
Azzal ráfonódott két kemény markával és irtózatos erővel megforgatta a
kerekeket.
– Most!
De a várt robbanás és lökés elmaradt,
– Mi az? – Mi baj? – sorvadt le Vass Feri a kerekekről.
A gép szájából csurgott a benzin, mint az ájult szájából az orvosság.
Reszketve végigvizsgálta a szörnyeteget. Csavarkulcsokat rántott elő és
részekre tépte velük. Majd gyufával belevilágított sötét rejtekeibe és
akkor az ércben, hol az élet gondolatának kellett volna előugrania, a
gépkoponyában előtünt a mély, fehér repedés.
A férfi karjai álmosan atáhanyatlottak, az asszony fejecskéje előretört,
a tanító szokása szerint kacagott s a malomra szakadatlanul hullott a
fák őszi aranypénze.