Előbb a hirük érkezett meg.
– Vass Feri megházasodott.
– Mire te?
Mulattak rajta, de mikor meglátták a friss menyecskét, még Áron Péter is
igy szentenciázott a tanítónak:
– No tanyító úr! Ezt a fehérnépet még ha pápa volnék is elvettem volna.
A vézna kis ember haragosan kikelt a képéből, levénszamarazta a
parasztot és látszólag nem törődött semmivel, de napról-napra zöldebb
lett, mintha gyík hasán hált volna s egy éjszaka minden pénzét elitta a
szövetkezetben. Nem sok volt. Elgyőzte és az övé volt.
Feketemáju, nyálas emberke volt ez a tanító, de a hüllők energiája élt
benne. Titkos utakon járó, különös megvetett, ki a cinizmustól sárgát
köpik. Testi gyengesége miatt mindig alázatos volt, ki a felsőbbségnek
előregörbedt hátán szállította a hódolatot. Minden falu-ügyben hivatalos
személy, ki észrevétlenűl furta be magát a nép akaratába. Pecsétes
iratokon mindenütt ott figyegett a neve és mindenre volt ráérő ideje.
Mikor meglátta az urát imádó törékeny szép asszonyt, egy árnyalattal
szótalanabb, kopottabb lett, mintha sirkő háta volna a mindennapi tükre.
Attól kezdve nyomában ólálkodott és szinte megfordult a szive irigy
kinjában.
Azok pedig jótanácsból éltek és lassankint felmelegedett a küszöbük.
Egyszer valamelyik értelmes hideg paraszt azonban azt találta rájok
mondani, hogy:
– Szóm zokon ne essék, de ez biza csak cigány boldogság.
Csikszéki Vass Ferenc úr mielőtt megütötte volna, mégis megkérdezte:
– Hogy érti kend?
– Úgy, hogy a fagyos cigány is a döglött lovára ült melegedni, de mégis
megfagyott rajta.
Ehhez az alapigazsághoz némi röhögés után hozzátette:
– Egyebet ajánlok. Vegye meg tőlem az úr a Biszómalmot. Az ugyan most
nem jó, de, ha a gépet rendbehozatja, egy malom ma valóságos aranybánya.
A Biszó-malom a faluszélen álló ákombákom rozoga deszka bódé volt. A
gépet évek óta verte eső, hó, fagy és tyúkok háltak rajta. Szakértők
szerint nem volt érdemes költeni rá. De a két fiatal szerelmes bolond
mit tudott hozzá. Egyikük se látott gépet közelről, de így okoskodtak: –
Ma semmisem biztos, ha miniszterelnök volnék is, holnapra elcsaphatnak,
de ha a jég el is veri a határt, – ha kell Amerikából is hoznak búzát.
Az embereknek enniök kell. Tehát mindig őrölnek. Vegyük meg hát a
malmot.
Igy kerűlt be az árok szélről, kölcsönpénzen az eldobott masina a
„gépházba“.
Egyideig dicsekedve mutogatta:
– Ez az én kincsesházam.
Ezüstháznak lehetett mondani, mert rengeteg pókhálő csüngött benne
zűrzavaros fonalakban, lisztporosan és száraz léggyel a végükön. Nappal
ezüst-ház volt, éjjel arany-pajta, ha a tűz világított; de a nagy
vasállat, a tizenkét lóerős benzinmotor bizony döglött maradt. Tekergő
gépészek babráltak valamit rajta és mindenik új hibát fedezett fel,
mikor továbbállott.
A gazdagok pénze olyan, mint a liba lába a jégen, csak felhuzta és
látszólag nincs, de a Vass Ferenc úr kölcsön-pénze végleg eluszott.
Akkor megdühödött és rácsapott a mellére:
– Magam csinálom meg azt a gépet.
Világszép Klára asszony ragyogva bólintott. A falu kacagta, azzal nem
törődött, hanem egy szép őszi verőn bezárkózott a faluvégi viskóba.
Nappal nem nyughatott, éjjel nem alhatott s a deszkaház sokáig fénylett
a ráhajló füzfák allatt, mintha tiltott szertartást végeznének benne. A
gépet szétbontotta, minden kis csavart külön helyezett el a földön és
papirosra ráirta, mi hová tartozik. Ujra összerakta, megint
szétbontotta, mig a gyönyörű konstrukció titkát leleplezte. Úgy hatott
rá, mintha egy ismeretlen világrész fölött kelne fel a nap. Megrázkódott
tőle.
– Hiszen ez úgy él, mint az ember! Rendesen lélegzik, szive van és
hőmérséklete. A porlasztónak ezek a rovátkái mintha fogak volnának. A
robbanás a gép gondolata. – Szentséges Isten te, mi mindent sziv magába
ez a vas-bestia. Föld párája, virágillat, jaj és öröm, zsolozsma
rezdülés, a végtelen életem mind-mind belekerülnek és éppen úgy
sürüsödnek köddé, mint az én fejemben. Ezek hajtják, tépik és játszák le
ön-misztériumjukat. Ha most itt meghalnék, a lelkem is belekeverednék és
együtt robbanna szét benne a lábaimnál elhangzó egér-vicogással. Vajjon
ez a furcsa ösvény hová vezet?
Napok mulva is káprázott tőle.
– Tisztára szeansz, szellemidézés, amit csinálok, – hirdette mindenfelé.
A tanító napokat töltött vele a gépházban. Élesen figyelt, érdeklődött,
mindent megjegyzett, egyszerüen learatta a másik verejtékes
felfedezéseit. Ő nem mondotta, hogy a „gép szive, gondolata, lélegzik“,
hanem meghagyta porlasztónak, dugattyunak, szelepnek, ütemnek és
teknikának. Csak az asszonynak lihegte titkon:
– A maga kenyerén dolgoztam.
A törékeny, félig illat-, félig mosoly-asszony, azonban egyszer csak
elszédült. Nem szólt, csak elszédült, mintha angyal repült volna el az
orra előtt. Az orvos azonban megfogta a Vass Feri olajos gallérját.
– Tápláld valamivel jobban az asszonyt, mert nem állok jót semmiért.
Akkor már költöztek a vadlúdak.
Szegény Vass Ferencke pedig letámolygott a malmába, nekidűlt a döglött
masinának s könnyezve instálta:
– Miért nem indulsz meg hát, hiszen beléd öltem immár mindenemet.
Acélrúdjaidat a véremmel csiszoltam fehérre, hideg vastestedet mennyit
melengettem. Títkos ágyaidat könnyel olajoztam, sulyos részeidet
mellemen hurcoltam. Félig megvakultam, a saját bőrömből vágtam a szíjat
rád. Fagyottan, fáradtan, éjjelenkint s nappal csak veled vesződtem.
Nincsen egy pórusa borzalmas testednek, mit ne becéztem volna. Hideg,
vak gyomrodba életemet szívtad. – Látod az asszonynak mindennap
hazudtam, hogy már holnap őrlünk. Őt is feláldoztam és te mégis halott,
csak borzalmas rom vagy. Und meg a pusztulást, térj már istenedhez,
indulj meg átkozott!
Ujfent rávetette magát. Kormos, izmos karjaival felnyult a lendítőkerék
massziv küllői közé s négy ember erejével mozdította, kinozta, mig a
kimerüléstől összeharangoztak a térdei. A vasdög hördűlve szívta be a
gázt, a szelepek cuppanva dolgoztak, de a robbanás elmaradt. A gép
sziszegve, láthatatlan résein át mindent kifujt magából.
– Beteg a tüdeje, nincs kompresszió, – lihegett a fiu.
Megint szabdalt, vágott, reszelt, csiszolt légmentesre, tömített
rogyásig. Kinlódott új hétig és századszor is megbocsátott a kenyérőrlő
gépnek.
Estére kelve kétségbeesett, éjszaka töprengett, de pitymalatkor új
eszmével szökött talpra és melegen, színesen suttogta asszonyának.
– Már csak a gyujtás hiányzik, Mig egy szép álmot lát rólam, készen lesz
a gép. – Őrül neki? – Az elektrómágnesben van a hiba. – Csak aludjék
tovább. – Nem nagy dolog. Egy kis vadászat a villámszikra után. – Az én
reggelimmel ne törődjék lelkem. – Nem hiszem, hogy a mágnes patkók
erőtlenek volnának. – Ugy-e maradt tej magának? – Külömken küldök
frisset. – Régóta sejtem, hogy nem elég intenziv a szikra, amit kapok.
Annak – tudja szivem – fehéren és vakítóan kell bevillámlania a gépbe.
Ugyanaz, ahogy a gondolatunk bevilágít az emberi főbe.
Ment és nem törődött vele, hogy ujjai hozzáragadtak a hideg vashoz. Haja
szemébe hullott, hasa korgott színe lekopott; de a csavarok csikorogtak
szorításától s az épitmény rengett bús erejétől.
Amig a nagyszerű férfi szemeit közelszorítva leste a mentő szikrát,
azalatt ezer kikericcsel több lett a mezőkön, a kukorica kidugta sárga
orrát a pólyából, a malomház résein beestek az őszi sugarak s minden
madár költözésre verte össze szárnyait.
Megtiltotta neki, de a kicsi asszony mindennap odaszökött és bekandikált
a ronda bódé résein. Alázatosan lopakodott oda, lábujjhegyen, hogy
irtózatos ura meg ne sejtse. Látta a küzdelmét és remegő alakján olvasni
lehetett felséges asszonyi megrendülését. Önkéntelen megölelte és
hozzátapadt a borzas deszkafalhoz, mintha óriás lepkét szögeztek volna
orcájával reá. Milyen jó volna bekérezkedni hozzá, de sohasem merte
felijeszteni a férfit a fekete mágiából. Hozzásorvadt a malom falához,
amíg valaki arrajött. Akkor elment, lassan távolodott, míg csak akkora
lett, mint egy szőke butéliás-üveg, melynek aranyból van a főkötője.