Valami nyugdíjba beleunt rekedtmellü vén igazgató volt a Rákosi szép
Klára apja. Vattásfülü hajlott legény lenn Udvarhelyszéken. Nagy családi
barátság volt a két familia között, afféle százesztendős kollégák
cimborás kitartása, kik üdülőbe járnak az emlékeikhez és kivárják egymás
dédunokáit is, ha kell.
Az öreg tárgyilagosan végig szemlélte Csikszéki Vass Ferit, kit már az
otthon ihlete zsákmányul ejtett.
– No nem igen formázod a tőkepénzest te se.
Mivel szerette és értett a szóból, a fiu megfelelt.
– Szemétdombon hízik a kakas. Hogy van Klárika?
A vén Rákosi apadt szemei körül ott volt a halál vérkarikája, mintegy
odaszáradt monokli; mégis kiragyogott alóla a kedves huncutság.
– A napra lehet nézni, de reá nem, mert eltöröm a derekadat.
Lenn az udvar mélyén látszott is már szőke haja, a könnyü aranyfolt a
fején. A fiatalsága messzi látszott és úgy jött szembe, mintha kegyelmet
akarna kérni a hozzuk érkezett veszedelemtől a faluja számára. Már a fiu
szeme vallott, hangjából is kitudódott, ahogy felrikkantott.
– Klára szivem! Vége a háborunak!
Tulajdonképpen mégis csak estefelé volt vége a háborunak, mikor a szép
leány félkezével egy ágba kapaszkodott és karcsu alakja megingott a
rettenetes szótól:
– Szeretlek.
Többet nem igen beszéltek. Talán a harmadik nap vacsorája után az öreg
felvetette némi gondolkozás után.
– A jövőre mik a terveid fiam?
– Szegény akarok maradni apám.
Ezen megütköztek, de a legény megnyitotta keblét, hadd hulljon belőle az
őszinteség.
– Szeretem őket apám, mert ki vannak felejtve a világból is, csak az
öntudatuk mindenük, de megfojtott szavuk mögött is ellenállhatatlanok.
Szelidek a bizalomban és olyan mélyről tudnak szeretni. Fakók, de
kemények, mint a kova, mely maga a megtestesült tűz. A sorsuk ragályos,
de – ki tudná honnan, – valami édes íz szivárog nyelvükre és a csók után
vityilóik elváltoznak, mintha illatos szellő kapná szárnyaira. Ezért
akarom Klárát, hogy ketten legyünk egy-szegények.
Igy kérte meg a leányt.
– Mit beszélsz? – lepődött meg az apa, de már akkori a fiatalok
igérettel és bizonyossággal egymához simultak. A két ifjú test fénylik s
a világ szép mezején messzi tünik három gondolat. Nem látják sem
apjukat, sem a jajkiáltó népeket. Mit törődnek vele, hogy fekete búzát
termik-e a mező, Fennséges szomjuságban égnek és remegve veszik birtokba
a megérdemelt valóságot.
A szegény vén ember sívárnak és elhagyottnak érezte magát, mint a bőjti
szél az uton, de restellette bevallani saját tehetetlenségét. Éreznie
kellett, hogy egyetlen fiatal puszta kéz mégis több, mint az egész mult
és a legnagyobb bölcseség az egészséges lélegzet. Ősz feje előre billen
vékony nyakán és addig hallgatnak, mig az utolsó méh is felmondja a
virágnak a versét, az esteledés eloltja az arcok szinét és sötétek
lesznek a napszakának változásától.
Mikor felállott, egyszerre ölelte meg mindakettőt, szomoruan megadta
magát és csendesen hátravonult a gyümölcsös kertbe, ahol legtöbb
mécsbogár fénylett, ott ledült s a kis férgeknek ilyen szókat ejtett:
– Nem mondhatom nekik, hogy vesztükbe mennek. Ma nem lehet életet
kezdeni. Elpusztultok kicsi báránykáim. Nem bánom, legyetek egymáséi, de
egymás utjába fogtok roskadni. Most még a levegőbe dugjátok orrotokat,
de el fogtok bukni s reám ne vessetek.
Távolról úgy látszott a fekvő test a fénybogarak közt, mint egy
gyertyácskákkal körülrakott szűk koporsó, melyben a régi világot akarják
temetni.
– Reám ne vessetek, – ismételte halkan, azután elnémult.
A mécsbogarak előbb elhalványodtak, végül azok is elaludtak. Lehet, hogy
könny érte őket s erről ők is megismerték az – embert.