A holttestektől felpuffadt régi szép országok fölött végre
összecsapódtak a háboru üszkös szárnyai és a kétségbeesés sorompói
hosszan felemelkedtek, de sokáig voltunk utánna sulyos betegek.
Már zuzmarát vetett a föld színe s a falunk végén a hűvös őszi éjbe
fedél alá huzódott a tűz is, mikor árván, minden nélkül, senki fiának
hazajött a hitvány kolozsi hegyek közé szakadt szálas, barna székely fiú
Csikszéki Vass Ferenc. A világ állapotától meg voltak szeppenve a falusi
urak, azoknak fanyarul és büszkén intett.
– Csak félreértés volt az egész.
Esténként azonban, mikor a templom fekete kilincsére ráül a tiltó angyal
s a nyavalyás szalma-viskók üstöke alól kilógtak az alvó verébfejek,
mindig magába mélyedt. Egy másik rongyos, a sziszegve sántító kis tanító
vele virrasztott. Annak néha kesergett.
– Igazán kiváncsi vagyok, hogy mi lesz velem?
– Én is, – unta cinikusan a béna iskolamester.
– Ezeket az erdőket egy koronáért edta el holdankint a nagyapám, aki
latinul átkozta ki apámat, hogy minden bolond ne értse. Nekem mindennek
a hire maradt. Mihez kezdjek?
– A magam gondját se szoktam számlálni, – morcant rá a tanító és
szótlanul nézték, hogyan kezdi lelni az udvaron lepcsenő békákat az őszi
hideg.
Később Csikszéki Vass Feri észre sem vette, hogy csak saját
hüvelykujjának beszél.
– A parasztok ekevasa ujra kifényesedik a szántásban. A fagyos
asszonykezek is felmelegszenek a kenyérdagasztásban. A pap ismét felüti
elhanyagolt imakönyvét, a munkás ráeszmél szerszámára. De én mit
csináljak?
Szinte kűzdött a gondolattal. Italozásba verte magát, züllött, romlott
napról-napra. De mikor sivár otthonában felélesztette az inaszakadt
tüzet, ujra megnyúlt az ábrázata.
– A megkinzott mezők felszabadulnak, a béna fák kiujulnak, a bogarak
szinesen felgyúlnak ismét a levegőben, csak én vagyok fölösleges.
A falu papjának egyszer azt mondotta:
– Te Gáspár, úgylátszik én az Istent is félreértettem,
A pap a fejét csóválta és finoman mosolygott, mint a menyország
diplomatájához illik. A faluja látszólag nem változott. A gyermekek most
is ölébe szaladtak, tanácsát kikérték az emberek, a beteg ujjahegyén
csak úgy égett a láz tiz viaszgyertyája, mint korábban. Minden este
kapujába gyűltek história hallgatni a fáradságtól vastagfejü parasztok
és közösen elnézték hogyan száll fel az éj páva madara a hegyekre hűs
szárnylendítéssel. A szó tartott, amig az eget teljesen kiverte az
aranyszeplő, az ugató kutyák piros szájába harmat esett, valaki
jóéccakát kiáttott egy siket asszony fülébe s a kis falu is lassan
elsülyedt a varázskútban.
– Nem élet ez igy – és dühösen vágta le magát legényágyára.
Mihez fogott, semmi sem sikerült. Olyan idők jártak, hogy máról-holnapra
nem lehetett tervet csinálni. A szúrós szavu vén paraszt, a bibliás Áron
Péter szemére is hányta.
– Most már tudja ugy-e, hogy mi az a kenyér?
Csikszéki Vass Feri akkor már olyan volt a nélkülözésektől, mint egy
tetovált indiánus árnyék, de csunyán vissza beszélt a merész parasztak.
– A kenyér? – szikrázott előbb indulatosan, de lelankadt megint. Már
szeliden mondta: – A magáét nem ismerem Áron bácsi, de az enyém, – már
ami megvan, – a saját fáradt kezem gyümölcse.
Elhalkult, fehér fogait elöntötte a szó kínja és szinte magában
duruzsolta tovább.
– Te kenyér! Lelkem kicsiny csontváza, munkánk halvány árnyéka,
magasságos mennyből leesett sárfészek, melyből minden darab az aznap
meghalt részünk…
Az öreg Áron kezet nyujtott.
– Ne nehezteljen úrfi.
Utóbb a kenyérrel sem törődött. Mintha elhalt édesanyja jött volna érte,
ki visszavezette gyermekkorába, a szülőföldre. Álmában történt-e,
émetten tudta-e; de elborult kedve mégis virradni kezdett. Hiszen
mindenki él. A Természet fennséges szerelme szinte láthatóvá válik.
Miriád pirinkó kéz, gyökérke és virágideg tépi, szaggatja a nap
sugarait, amely nekik a ruha, a szín, a dal, a vágy, az ének, az élet. A
szárnyastestüek az ég kék selymébe göngyölik a beteg sárgolyót. Hiszen a
fényes szertartás mégis megmaradt a földön. Ez a csodavilág él, beszél,
fest, röppen és lankadatlanul kötözi fölötte az örök titkok szövedékét,
az ezüst hordágyat, melyen szép leányok az életbe viszik vissza a
tönkrement hősöket.
És azt mondta mindez: – Lássátok be nyomorultak ti, hogy a madár
szárnya, vagy a ritmus mennybe inkább röpít, mint kisértet-gépeitek és
az ökörszemnek, mely pittyentve bukik ágról-ágra több jussa és igaza
van, mint a kézzel irott világterveknek. Az a kékségbe mártott hegykúp
többet sejt az élet valóságából, mint ti, halálhitüek.
Vass Feri felrázkódott.
Eddig nem volt más reménye, mint aludni, aludni, mig a mindent megfojtó
fekete lepke szájára telepszik. De most értette, hogy az emberi életet
mégis csak aranykupola védi. Gyerekszerelmének kicsi rügyei fájni
kezdettek a szivén és benne az árnyék és fény helyet váltottak. Régi,
naiv, dugdosott levélkék szerelmes mondatai feltámadtak, mint ahogy a
tűz-szikra itt is, ott is felbúvik az őszi erdő földrevert avarlevelei
között.
– Klárika, Rákosi szép Klára, – vallotta csendesen és köszönés nélkül
eltünt a faluból.