Minekutánna Rákóczy nagyságos fejedelmünk háborúsága véget értek s a
Bethlen István uram törökhöz szökdösését keményen eligazította, a föld
népe hazaszéledt. Péchy Simon uram a tömlöcből ujra országszékébe
szállott s a bözödujfalvi székely-zsidók elégedetten rázták szakállukat.
Az üldözések szüneteltek, hangosan kiálthatták hétszer egymásután: –
Adonai hu ha Elóhim! – Egy az istenség, nem más!
Az ország ugyan bőven el volt látva holttesttel és nyomorusággal, de
szerencsére a tél az idén korán elment Tótországba. Arasznyi jövése
látszott a fűnek, a fák hányták a levelet, gyenge harmathajtást. Minden
szegényember megfogadta szolgájának a saját árnyékát és két rongyos
tehénnel nekibolondult a szántásnak. Olyan szorgos volt a mezei munka,
hogy a gerendán lógó innepi lájbi zsebébe bátran beledögölhetett az
egér, amig észre vették.
A tekintetes karok és rendek azonnal hozzáláttak az országgyűlésezéshez
s ezzel a szombatosok aranymértéke betelt. Terminusokat, napokat tettek
ellenük s három vallás papsága felváltva rágta a fejedelem fülét. Péchy
nagyságos urat törvény elejibe rántották s a nagyurakat az ágyasházból
húzták ki a zsidózás miatt. A népre ráborult a mártirumság fekete
palástja. Bözödujfalu ellen hol az unitáriusok, hol a kálvinisták
csaptak ki, vagy pápisták kapták nyakon a dullót egy kis hittérítésre.
Udvarhelyi hitvallató barátok vesztették el Enokot is, a himnuszszerző
székely prófétát és világszép leányát a szelid Esztert, igen emlékezetes
módon.
Az öregszeren lévő, süvegtetejü nyájas emberi hajlékok békében
füstöltek. Az eszterhéjjas, iratos-oszlopu tornácokon, délignyílókák
között leányok kacagtak. A füstházban „rég megette magát“ az ösztövér
szalonna. Szines csergék alatt békén aludt a falunépe, mikor a lator
hajduk megverték az ablakot és veréssel-öléssel fenyegetve templomba
parancsolták a népet. A harang egy óra hosszat szüntelen szólott. A
cinterem előtt vigyorogva pellengért állított egy cigány.
Sejtelmekkel gyötrődve siettek a sokszor gazdát cserélt kis pápista
hajlékba és borzongtak benne, mintha a nap tündöklő szomszédságából
középkori kút fenekére estek volna. Ilyen omladozó, borzasztó istenházak
mutatják, hogy a templom élő lény. A benne feltárt sorsok táplálják s a
meleg embertestektől kapnak fényt a falai. Isten és ember itt önmagával
fizet egymásnak, de ahol annyi tragédia borul az egyűgyüen róvott
szoborszentek lábára, nem csoda a csodatevés. A hive-veszett templomok
pedig meghalnak. Ezért olyan a bözödi istenháza, mintha a Szent-Anna-tó
fenekén épült volna s az ablakok ónkarikái között halak szöme csillogna
be, hogy lám mit csinál a kicsi Jézus. A Mária aranyhaja törik és
lefujja a fejéről a hiányos ablakon bejövő szél. Mióta a falu az egyigaz
zsidó hitre tért, az elhagyott templom ura önmagának tart
istentiszteletet. Ilyenkor vihart támaszt, a kucsmás házak villámlásban
fürödnek s félelem sötétít el mindent. A reszkető harang ütője
rejtelmesen nyalja az ércet, a templomoduk megtelnek felhőkkel s a
szúette, avult orgonán játszani kezd Szentmihály-arkangyal,
Mára azonban kölcsönkért kántort hoztak az udvarhelyi barátok a
szigoru-rendből. A nép néma és szorongó, Az itélőszék tagjai, – kemény,
edzett törvényurak, – a szentélyben várják, hogy ember és Isten között
osztályt tehessenek.
Kezdetik az istentisztelet. Ittfeledett, füstös gyertyafarkak pislognak
az oltáron, mikor sebbel-lobbal, főre rántott kámzsával odalép
Leonardus-gvardian. Sasorru, szikár, tömérdek pap, mint a
szikláraszállott keselyü. Lábujjai bevésődnek a facipőbe, ahogy
intonálja:
– Veni Sancte Spiritus!
Az orgonaszijjak csikorognak s a primitiv billentyük a félelmében
nyavalyás kántor szeme közé pattognak. A nép feszült, mert hatalmas a
vallás és nagy annak igézete. Készségesen omlik térdre, mikor az Úr
testét megmutatják, (Apáik térdét törték meg érte s az övék még érzi.)
Csak két ember nem hajlik a csengetésre: egy öles, ősz férfi s egy
talpig fehér, szép leány. Susogva borzad szájról-szájra a nevük: –
Énok-zsidó! A kórusban egy legény két karjára búvik: – Énok Eszti!
A nép letette a hitvallást. Elfehéredve vették az Úr testét. A nők
gyöngyöspártában, himes-patyolatu, csüpkés-kézfejü ing alatt reszkettek.
A férfiak, bogos-üstökü öregektől a kemény legényekig, félelmükben
beleszorultak a gúnyába. Sokan a zsidótincset bicsakkal metszették le
hajukból.
De a Jézus győzedelme nem vala teljes. Öreg Énok s a leánya itélőszék
elé kerültek. A székely-zsidó keményen szórta az átkot a papok szeme
közé:
– Hiába búsítasz temjénnel vén barát! Tisztölöm ostyádat, tőlem azonban
aranyláncokon rázhatod a füstölőt; deáknyelvü istened mégsem enyém.
Mondhatsz ebhitünek, zsidózónak, fertelmes eretneknek, de él
Ábrahám-istene, az, ki vasvesszővel elrontja a tü világotok,
– Sacrilegium, szentségtörés! – iszonyodott Leonardus gvárdián.
– Kivonatom nyelvedet, – dörgött a dulló. – Resteld meg magadat tolvaj
farizeus, hisze’ székely volnál!
Énok csak pökte a dulló szavát.
– Mig a székelyek egymást gyilkolva Deust kiáltanak, én nem vagyok
székely!
– Vád ellened hogy pogány himnuszt irtál s a versfőkbe foglaltad
nevedet.
Szakállába simuló lágy szóval bólintott a vádlott:
– Meg is áldott érette Istenem!
– Vihar idején kinyitod ablakod, hiszel a bottal fegyverkezett
angyalban, kendővel övedzetten, könyökszíjakkal, zajosan fohászkodol.
Ülöd a szabbatot.
– De ha a fejedelem maga állana pallóssal fejem mögé nem tenném-e azt? A
Messiás eljövendő!
– A Messiás eljött! – zúgott fel a barát.
Kétkedve mosolygott az öreg, majd elzordúlt az indulattól.
– Hát eljött? Néz körűl barát, ki tudósnak mondod magad. A népek holtak
piszkában állva dicsőségről ábrándoznak. Rajtunk minden nemzet végigdúlt
és addig sanyargatott, mig utolsó aranyunkat is megszültük. Forró vérbe
hányva állnak a világ trónjai. A népek gyűlölik egymást, dicsőségük
rettenetes – semmi. Ahány nép, annyi az igazság, ahány vallás, annyi van
Isten, ahány börtön, jóemberrel telve. Hol itt a Messiás? Asszonyaink
mindenkié, leányaink fertelembe vetve, hátukon ostor, szivükben
keserüség, Urak ablaka alatt mi húzzuk az igát. Papok saruit mi nyaljuk.
Ezer embernek kell pusztulnia, hogy egynek a hasa viruljon. Minket a
pestis szeret, kolera s a számos nyavalyák. Az országot mi fizettük ki,
de csak a tietek, tekintetes karok és rendek. A kincsös hegyek, dús föld
vérünket szijja, a sok szép erdő nekünk csak koporsó-fa. – Eszmélj,
mondd meg atyám, barát! Hol itt a Messiás?
Lélegzet nélkül folytatta tovább:
– Mi csak azt látjuk, hogy az oltár gyertyájában is tűzvészt kell
imádni. Házunk puszta, fejünk véres, kezeinken holtkölykeink,
reménységünk senki. Mi hinni akarunk! Nekünk Messiás kell! Vigasztaló,
igazságos, jóságos, emberbecsülő, nem festett, de élő Isten. Halljad óh
pap, halljad egész világ!…
Igy szólott a vén, piszkos, paraszt-zsidó Énok, a szörnyü emberi
mélységből felkiáltva. A gvárdián nem felelt, csak hamuszin ábrázattal
rázendített az ötvenedik zsoltárra.
„Könyörölj rajta Úristen, a te nagy irgalmasságod szerint!“
A leányt alig is faggatták. Három szóval, konokul eltiltott magától
minden idegen Istent és eretnek öltözetben hivalkodott birái előtt a
nyirott haju, pokolravaló istentelen.
Erre felgyúlt a pellengér, fénye bevilágított a templomba és folyton
erősbödött, mert a hóhér-cigány hányta rá a sok szombatos könyvet,
rojtos kendőt, imaköntöst.
A tűz világánál a törvény képviselője felolvasta a megrendült nép előtt
az itéletet, Urunk, az Nagyságos Fejedelem nevében. S mivel a konok
zsidózó Énok eretnekségét káromlásokkal, lázongással, gyalázatos
szitkokkal tetézte… etcetera, etcetera; – vagyona konfiskáltassék, őmaga
kiseprüztessék, a leányának mondott személlyel együtt s ha netán valaki
követné, fejét veszítse…
Mig ezek történtek, a tavasz dúsan tarisznyálta fel szépséggel,
ékességgel a madarak hátát.
*
A hajduk elállották az Énokék házát. A tőkezáros, fakulcsos vén hajlék
okos ablakain többé nem lesködik be legény. Énok nézte. Maga bárdolta
emberkorában, mivelte ékesre, gerezdesre, kópjás tetejüre. Az üstöke
együtt vénült, a mohos kapuzábé együtt rothadt vele. Nyájas emberek
jószokásu hajléka volt, mig a barátok keresztet nem hajítottak a
tetejére. Beteljesült, hogy a papot imádsággal, az ördögöt muzsikával, a
búbánatot önmagával viszi be az ember a házába.
Ezegyszer a pap azonban magától jött. A vitézeket hátrább parancsolta a
száldokfa alá s benn a pitvarban megállott. A leány ijedten dugdosta a
zöld átalvetőbe a bujdosás kenyerét. Énok feketén reszketett az
indulattól és elébe lépett a barátnak:
– Papok vagyona már mindenem, nem visszük magunkkal, kár volt jönnöd
Barát!
– Értelmesebbnek gondoltalak, – szólt engesztelően a másik. – Vagyonodat
nem áhítom, de eretnekséged fájlalom. Azért jöttem, bár a te igazad nem
igazam, de mert hiszed – bántalom ne érjen. Büntetésed megkaptad, de
bántalom ne érjen, mert hiszel és hited végén Istent látsz.
Énok meglepődött, töprengve hümmögött, fejét csóválta. Értelem és szív
van a barátban, az való. Sok gond füstölgött még a fejében, de eljött az
idő, menni kellett. A népet az útra parancsolták, mert csúfosnak szánták
a faluból való kivettetésüket. Ám a horgas barát melléállott a zsidónak
és a vetéskapuig nem tágított. Szép, mély igéket vetettek egymásnak,
egyik Krisztus, másik Mózes szája után s a két öreg dogma mit törődött
Eszter leányzóval, ki némán hullatta könnyét, kedvét, ifjúsága rózsáit a
falu porába. Nem eszméltek rá, hogy az ő ifjusága az egyedül igaz dogma,
mely a palánk-kerteken átcsalja a virágot, hogy kövesse a számüzetésbe.
A távolságtól már kicsire apadt a falu, mikor a szép Énok Eszter
felsikoltott:
– Apám, Édösapám, jaj eresszen vissza!
És eszelősen állott, mint a kisirtszemü halál.
– Eszter! – zöldült el a székely. – Ékös, bolond fiam Eszter! Mi lelt?
Hát itthagynád hitedet, apádat? Ne hajolj el tőlem!
Himes volt a rét, a hegyeken izzadtak a juhok, meleg nyárszerező
szellőcske vert. A messzi falu házai a torony alá gyültek és ők minden
lépéssel vesztegették szép Erdélyországot. A leány másodszor is lángoló
fejéhez kapott:
– Kicsi csürkéimnek enni sem adhattam, fejér báránkámtól, anyám
sírhompjától el sem is búcsuztam. Jaj erösszön vissza!
Vércse szitálta felettük szárnyát, majd elúszott az is, beleenyészett a
hegyek szirtjébe. A leány vánszorgott, gyenge, összetört volt, mint a
megfázott búza. Énok a bölcs, lengette nyakábarothadt haját.
– Mi az élet? Isten bosszuja az emberen. Kár azért nyújtani. Tégy ahogy
akarsz Eszter, de jussak eszedbe majd, ha szerelmes legényed elkerül!
Nem hallottad-e oktalan asszonyi állat, hogy Kolozsvárra küldik a füleit
annak, aki követni mer! Két szőrös fül pedig több, mint a szerelem.
Hogy a leány mégis összeesett, felkacagott dühében, ölébe vette és a
szombatosok heves, igen foganatos átkára fakadt üldözői ellen:
– Halld meg szómat, szótmeghalló Nagyisten! Kik örülnek keserítsd meg,
napjaikat rövidítsd meg, tanácsukat bolondítsd meg!
Mégis mentek mendegéltek. Zsebkendővégről vezette a földönfutó halál.
Bánatuk nagy árnyékot vetett. Néha visszanéztek a falura, hol immár az
ördög veri csóré hasát örömében. Ahogy a nap szállott, úgy hűlt ki
bennük az élet. Pedig a föld szánta, virág virágnak adta lépteiket,
mégis elfáradtak. A véneretnek biztatta leányát.
– Tarts ki lelkem, mindjárt szállást verek! Csak madárszállatig megyünk.
Erdőbe tértek. Az Eszter szeplőtelen-fehér ruháját elnyelte a rengeteg.
Ezüst moha csalta, híves, pusztaföld vonzotta. A mélységek ásítottak,
patakok halkan pöröltek. De ők meg nem álltak, hanem addig mentek, mig
az erdő szép tisztásba nyílott. És ez telistele volt sohanemlátott
különös virággal. Énok Eszti örömében felsikoltott.
– Miféle e virág?
Az öreg próféta felvetette két homályos szömit. Visszarettent kezével
megragadta, tétovázott s borzadva suttogta:
– Az-é? Várj! Ne menj még! Az-é? – Az a Rapsóné rózsája.
Rapsónénak, a székely istenasszonynak végzetes virága. Mindentudó vén
némberek ismerik a titkát. Bájol és öl. Ki meglátja szerelemre gyúl
értük, akaratát veszti és tapodtat sem léphet, míg vérrelfestett habot
vet a szája és mereven mosolyogva elpusztul. Az ember és a virág
szerelmének különös orgiája ez. Az állatszagu virág ráhajlik az
élőtestre és kiszíjja.
Szántszándékkal cselekedett igy a vén szombatos, ki sem hitétől, sem
hazájától megválni nem tudott. Itt volt a „madárszállat“, mellyel
bujdosó-magukat biztatta. Ez a rejtett helye a földnek, a feketecsont
völgye, meddig bizton kitart minden szegény ember kenyere.
– Szép fű-ágyat vetünk, tüzet teszünk, egyet jót pihenünk, – igy
biztatta lányát.
Énok Esztert tartóztatni nem lehete. Derékig futott a virágok közé.
Pillanatig megdermedt az apja, azután elszántan reszketve biztatta:
– Szedjed Eszti, szedjed! Vesd meg ágyad Eszter!
A leány már kábultan danolt. Megtépte ruháját, kacagva rikoltott.
– Hej szép Erdély ország! Milyen furcsa hely ez? – tért magához ismét.
Köröskörűl minden sárga, mintha aranyhófúvás csapta volna meg a fák
lábait. A szédülő tekintet előtt egymásra düledeznek a hegyek, a
kisirtszömű csillagok borzasztó magasba szállnak, a füvek beszélnek, a
holdból pókok ereszkednek aranynyálon. Mezők, völgyek megzendülnek,
hajnali nóták, szarvas muzsikák töltik be az erdőt.
– Hej szép Erdélyország! Nem megyek bújdosni, száz vagyon szeretőm!
Már nem látta a hátamögött rombadölt világot. Ifjú volt, szépséggel és
szomjusággal teljes, kinek nincsen éhség, romok, hulla, ördög, vén,
szélhüdött világ, torzember; inkább vagyon dal, szerelem, vágy és
szépség. Igazsággal fertőzött vén apja már látta, hogy ha kézenfogva
vezetné is ki a Rapsóné virágai közűl, Jehovát, mindent megtagadna most
már az ifjúság, mely minden elpusztult világrend felett új világot lát.
Kicsit kétkedett.
– Tegyem, ne tegyem? – Nem lehet, – mormogta tovább.
Ha a pusztába vezető tűzoszlop eddig elvezette, nincs többé vissza-út.
Bárha kétkedett is eddig átkos barátok cselvetése miatt, itt Mózes
parancsol és Áron virágos vesszeje veri az új élet szamárvemhének hátát.
Hát ő legyen világcsúfjára hitben hanyatlott, szemétdombra kivetett,
misékre riasztott, kereszttel béllett papok koldusa, Jehova tagadója?
Sohasem! Ő sem és semmi pereputtya. Harag hullámai mosták két roskadt
szemét, ha a történtekre visszagondolt. Irtózatos indulattal, füstös
sovány karjaira szorította az imaszíjjat s üvöltözve siettette a halált
a gyermek, a gyermeket a halál felé.
– Szedjed Eszti, szedjed! Vesd meg ágyad Eszter!
A föld pedig puszta és üres vala és sötétség vala a mélység szinén és
nyomorúlt volt az ember hajaszálától sarukötőjéig.
*
Mire az első három csillag helyet váltott az égen, szombatos Énok Eszter
volt a legszebb Rapsóné rózsája.
Apja szörnyű háborgással ekkor felöltötte imaköntösét, fejéhez
viaszkgyertya-véget gyujtott és elkezdett virjasztani. Feltekintett a
világmenyezetre, tébolyultan így altatta gyermekét:
– Lelkemből kiszakadt ékes küs virágom, oh szállj le reá, te boldogító
álom. Kedveld meg őt Nagyhatalmu, ki az harmatot is magadhoz vonod. Mert
illeni fog szép fodorfellegeid közé s ott is a szebbik lössz… Nincsen
bélagyöngyös selyem pártád, bizony vagyon tiszta fehér orcád!…
Az éj zürbölt. Nagy égi harmat lepte be a leányt, ékes orcája lassan
megfagyott. A vén székely-zsidó szava mindegyre szivenszakadt. A homály
elől futott a hold. Tiszteletére földhöz bólintotta tar fejét és búgva,
töredezve elmondotta a szombatosok hasznos és felette szükséges
ujhold-könyörgését. Végül a kerubimok és szerafimok közé ajánlgatta a
holtat.
– Mert érted öltem meg őt Isten, hogy általa az új hit meghaljon a
régiért. Tövisre akasztott bárányom ő, óh Ábrahám, Izsák és Jákob
Istene.
Az ég lassan kezd árvulni, a föld homálya kezd rá feltolulni, a fák,
mint böjtölő zsidó árnyéka, ijesztőre nyúlnak. Székelyföldet komorság
takarja. A fájdalomtól félig vakon ül-ül Enok a fű-ágyon.
– Vajjon szabad-e egyik hitnek a másikat megölni? – vitázik magával.
A föld bűbája, ereje őt is lassan leláncolta, tajgai megbénultak, de
mintha belül hirtelen száz esztendőt fiatalodott volna, agyában felgyúl,
mint villámütés felcikázik a lét kérdésének nagy felelete, hogy az élet
értelme maga az élet. Az élet pedig: Világot teremteni és szeretni. Erre
különben minden haldokló rájön és most Énok is felszöknék, hogy hirdesse
fennen, költené gyermekét, de nyelve elfogyott, a Rapsóné rózsáinak
ölelő indái, csudavirágai többé nem eresztik.
– Mindegy, – pöttyentik ajkai elhalón.
Az ég sátoros ezüst tornáca lassanként feltetszik. Kevéssé még elportyáz
elméje, végül alázattal felszól az Öregistenhez:
– Foghassák már értünk az ökröket!
És szépen beltenyerébe hajtja szomoru fejét.
A felettük ülő bagoly mégegyszer felveti a kérdést:
– Mi hát az élet?
És hanyatzuhan a fa mély odvába, mert jön a virradás, ideje lejárt.
Uj korszak hajnalodik a föld mindanégy határán.