Etves uram, a félig vak törvénytudó erre példázgatni kezdett, hogy
Erdély törvényei olyan bölcsek, hogy a hitvest, ha hűtlenség szennyében
találtatnék, férje hatalmába adják és viceversa.
Mire visszakerült a nagyságos fejedelem, irtózatos részeg volt valahány.
A cigány is kétrét hajlott a bortól és alig tudta vonni az incselkedő
nótát, hogy:
„Hol jártál vilojám ilyen korán? Látom a cipőd harmatos immán“…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ettől a perctől kezdették suttogni, hogy Zólya Pál úr beteg, eszi a
medve epéjét nősténről.
Bath Mihály a lantos minden hajnalban magával vitte a cigányt messzi, a
kert zúgába s egy csomó agyonnyomott virág felett reggelig vonatta a bús
nótákat s hogy senki ne hallja, egy hímes keszkenővel előbb
megfullasztották a hegedüt.
*
A házba rejtették magukat. Nem ajgáltak sokat a világ fülébe. A kenyér
megpenészedett az asztalon. Nem sokat illették. Nagybotu Lőrincz papnak
esténként fel kellett cammognia a torony szobába. Csak addig maradhatott
ő is, mig bor rontotta rekedt hangján felolvasta a törvény második
szakaszát, mely pallóst ejt a házasok hitszegésére. Más szót nem tűrt
maga körűl, csak a Lőrincz-pap bolond mormolását:
– Articulus secundus…
A törvény végén mindig megcsókolta az asszonyt:
– De én megbocsátok.
Poltári Katinka bizony meghervadt, keblei meglanyhultak. Törött élet
törött vére járt a szivökre, de tovább ették egymást. Hol a férfi
hajlott be a nyoszolya bojtos függönyei közzé: – Articulus secundus –;
hol az asszony dörgette meg ajtaját: – Ki vagy, hogy igy tűröd a
gyalázatodat? Néha ingerült kezekkel ura szakállába ragadott.
– Tudod mit tennék, ha megcsalnál? Én nem bocsátanék meg, fejedet
elüttetném s ujjammal a véredből irnám fel a koporsódra: Articulus
secundus… Mert szeretlek, szeretlek Zólya Pál s a fejeddel ágyamban
játszanám.
Ilyenkor fennhangon, tébolyultan énekelte:
„Vetekedik vélem háromféle virág, egyik féle virág a búza szép virág… Ne
vetekedj vélem te búza szép virág, mert bizony énvelem széles nagy e
világ!…“
Közben a fejedelem háborut kezdett. Zólya Pál úr elkomorúlt. Éjjel
vereslett az ég a tüzektől. Pál urat mindennap zaklatták az ország
levelével. A madarak is menekültek s a zsombori kertben a fülemilék
megsokasodtak. Egy éjjel aztán a bokor-ággal a daluk is behajlott az
ablakon.
Klára asszony felrettent. Hirtelen felszökött ágyából, párnáival,
aranyszőttes ruháival betömte ablakait és remegett, vajha pusztulnának
el a föld szinéről.
Urát lassan kémlelte, ha hallja-e, nem rándul-e össze a keserüség a
komor alvó arcon. A filemile tovább vert.
– Huj ti bolond madarai! – rikoltott megfagyott fogakkal.
Már minden eszközt megpróbált ellenök, de a daluk csattogva zengett.
Erőtlenül a földre hanyatlott, látomásba esett. Ajtó, ablak megnyilt,
borzasztón megvilágosodott s omlott be rajtok a számtalan fülemile.
Néznie kellett, hogy a bűnszerző madarak hogyan lepik el a házat. Az
ajtók, ablakok kiestek sarkukból és véghetetlen szálltak rajtok. –
Milyen diadalmasan röpködnek! – Zeng a megfojthatatlan dal. – Szép
Poltári Kata sikoltva rohan előlük ura ágyába.
– Ne hagyj elveszni! Zólya Pál úr ébredj! Juj ti borzalmas madarak, –
didergett gyúlt orcával, elkerekült, rémült szemekkel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zólya Pál úr dédelgette asszonyát. Eljátszott gyönyörü fejével, arany
hajával, erőtlen, halott ujjaival. A madár csendesen szólott az ablak
alatt.
– Hidd meg nekem édességes szép hitvesem, hogy hazudott Etves uram,
hazudik a törvény! Nincsen az szerelmet sértő ártikulus ezen a világon!
Erre felháborodott ujra és talpra parancsolta a falut, fejszére
riasztotta jobbágyait. Nóta-mondó két hű társát, Bath Mihályt és
Jobbsincs cigányt újra a Poltári Kata ablakához állította, ugy mint
elején, mikor megkérte a leányt.
– Vonjatok neki szép dalt fiaim, búfelejtő szívenyhítőt, csendes
nyugalomba segítőt, mert alszik!
A fejsze csattogott, a dal szólott s mire megvirradt, a világhíres szép
zsombori kertnek csak a híre maradt.
A filemilécske pedig szorult bokorról-bokorra, itt jajgatott, ott is
vert bús szava. Szép Poltári Kata követte loppal, fehér árnyas úton. Ura
kacagva biztatta: – Most ott szól. – Kacagott, hogy elröppent. –
Vonjátok ti ebek azt a nótát, hogy bóduljon az madár. Hej fejszések
verjétek már agyon, három rész jószágot, ki a madarat elém hozza. Az én
üstököm is izzad. Soha ilyen rettenetes filemile-várást. Szorul már az
madár…
Ugy volt. A barna szárnyak az utolsó bokorról felcsaptak az égbe. Szép
Poltári Kata kiröppent lelke pedig oda is követte.
– Lassabban vonjátok, szomorú húrra tegyétek a kezet, – aggódott Zólya
uram. – Nem látjátok-e ti ebek, milyen szépen alszik…