Végre.
A megújhodás erőt vett a földön, illata lebeg a szinén. Aranytokok
felnyilnak, a magvak repedeznek, a fák vonaglanak és mint fájó sebeket
viselik rűgyeiket. A zúgokban rejtőző hófoltok összecsurrannak és sirva
szürődnek a föld középpontja felé. A rovarok, friss legyek kápráznak a
nemremélt felébredés csodája felett és fejjel mennek neki az üde
szineknek, mint zengő-pengő, megbolondult drágakövek. Az ökrök cammogva,
fehér erejökkel áldásra kényszerítik a földet, mert beléjük szállott az
ember szava.
Jorlai Csele Tamás, a nagyúr, nézi a vető embert, amint markából sárga
permetezés suhan ki, lépked és liheg a teremtés vágyától. Hátán
langyosan ömlik le a márciusi napfény.
Csele Tamás, az úrfi, a vén dulló onokája. Huszárrészről való első
család, a falu kedvence. Ha követ nem volna is, akkor is közeleresztenék
a királyhoz. Igy tartják róla. – Egyébként arányos, tömör,
elpusztíthatatlan, egészséges és szines, fiatal, mint egy csiki legény.
Fertály óra alatt betelik kedves benyomásokkal, mezővel, erdővel, juhok
ellésével. Kihozta sodrából, felvillanyozta, nézett, nézett a világba,
emberek roskadására, falu szépségére, a bontakozó élet szépséges
tükrébe, messzecsillanó kis olvadásvizek ezüstjére. Látott deres hajat,
fehér orcát, gyermekzokogást, szerelmet és gyűlöletet, világhatalmat,
világtébolyt, most született lepkét, fekete föld hasznát, hegy oldalán
szálló kis füstöt, tudatlan felhőbolygást és egyszerre fájni kezdett
neki a faágról ereszkedő kis pók, a heverő kavicsok békessége.
A vetőember mosolyogva jön szembe.
– Szépen sóhajt az ősz-vetés!
Mikor már akkora a búza, hogy szellő iránt lengedezik egy kevéssé; ezt
nevezi vetéssóhajtásnak.
Csele Tamás bólini, elnézi, hogy a friss hantból a tenyerére vesz az
ember, szétmorzsolja.
– Miért teszi? – Lélekkényszerítő, erős gondolatokkal kérdezi a nép
gyönyörű problémáit.
– Csak úgy. Beosztani. Minden szemhez egy csepp verejtéket.
Eddig nem vette észre, de minden magvető férfi szemeszögletében különös
redő ül. Abban pihen az akarat, jövő és szeretet.
Az asszony ebédet hoz. Ő is élettől áldott. A gazda az utolsó markot
szétszórja a feje fölött az égi madaraknak.
Csele meghatva nézi.
– Annyi új barázdát vonj, ahány lépést tesz feléd. – Vasekéd az
idegenfonat, mely vaserődet és gondolatot vezet le a földbe. Igy
eszküszöl össze az élettel feleséged szive alatt is, a hant alatt is.
Hiába tagadnád, örülsz az életnek. Tegnap is szinte gyermekké lettél,
mert egyik juhod két bárányt ellett, két fehér, göndör életet
Bőséges a fény, nincs már bágyadtsága a napnak. Arccal felénk úszik
délnek a ragyogó test.
Kifelé a házak árnyékából!
Öregek, fiatalítsátok csontjaitokat, fiatalok vegyetek termőerőt belőle,
gyermekek, gyűjtsetek az aranyporból. Ó mennyi szállott már arcotokra.
Leheljétek ki a téli hűlést, a szegénység rossz nedveit, a
szintelenséget. – Kifelé, hogy lássa a világ, kik vagytok!
Igy töltötte idejét Csele Tamás a párolgó szántások hátán.
Szembeintettek a nyári pihenések árnyékos bokrai, a templom, a házak.
Már az erdők alján csatangolt. Sükete-havasa felől délutáni szél indúlt.
Utána gyorsan szokott sötétedni. Számba se vette. A mező és erdő szép
színátváltozásában gyönyörködött. – Nézése szenvedélyessé torlódott.
– Most!
Most a nyirkos erdőben a föld gőzétől részegszik a szalonka a csendben a
rezgő bokrok alatt. Húsába száll a tavaszi erdő íze, hosszu csőrén át a
föld titkaiban okosodik. Az olvadt hó mocsarain, a sárga avaron túl a
tisztáson most sóhajt át a bánat madara.
– Engedjetek hozzá!
Csak egyetlenegyszer akarok leülni a fonnyadt erdő nyomoruságában egy
fatönkre, két forró tenyeremet a szivárgó viztől teleszívott mohába
nyomva guggolni, mig áthúz fölöttem; aztán nehány korty erős törkölyt
dönteni az émelygő torokba, hogy vörösen égjen, mint a száraz
cserfalevelek köröskörűl az esteleji fényverésben.
– Már hat óra?
Kevéssé elszomorodik, mint a játszó kis lány, ki a napközben kötényébe
gyűjtött virágot szálankint beledobálta a pásztortűzbe. Ugyanez történt
a gondolataival is.
A mező eloszlott, az emberek vacsoránál csendeskednek. A boltajtó
azonban nyitva van és hallszik, hogy benn az atyafiak déciznek
feltaszított sapkával.
Fiatal lány köszön el mellette. Megismeri, megszólítja.
– Tera te! Ha időd lesz nézz be hozzám!
Tera elpirul, igéri, de biztos, hogy nem megy el, mert Tera a Küsmödi
Mihók szeretője, aki majd csak hazakerül a a fogságból. Küsmödi Mihók
pedig sohasem kerül már haza. – A legénye volt a harctéren. Szeretet
suhan át a szemén, amint rágondol, hogyan költögette őt a magas, jóarcu
fiu.
Két szelidet köhintett.
– A két szemének egyet-egyet.
Jóizüen elkivánta az éccakai nyugodalmat, kikérdezte, mi jót álmodott.
Ilyen kiméletesen segítette ki az álom mámoros aranysarából.
Pusztulása napján szigoruan, szürkülettől feketén a véres földön
hagyakozott.
– Én már eltávozok. – A küs ládámot itt hagyom.
Nagy szégyenkezéssel, drága félszegséggel, elővont egy paksamétát.
– A Tera levelei. – Ha szüveskedne visszaadni…
A Tera levelei lószörrel voltak átkötve. Igazi székely találékonyság. A
lova farkából rántja ki az aranyfonalakat, hogy a harc hevében a Tera
levelei szét ne hulljanak. Harcos módra segít magán, mint hunn ősei.
Az emlékezés megzavarta Csele Tamást. Csüngő fővel haladott a gyér
lámpasoron. – Előbb vidám és erős volt, izmai feszültek, mint a
diszkoszvetőé, ki aranykorongot dob a napba.
Fáradtan tért haza és sokáig gunnyasztott a széken, mint a beteg fecske
a háztetőn.
– Ma tulságosak az érzéseim, – gondolta, de nem tett ellenük.
Ilyenkor jó leülni. Szeretett volna valami nagyon tisztát, meleget
érezni. Puhát, mint a csecsemő kezecskéje, sulytalant, mint az utólsó
sugarak a falon.
Szerette volna, hogy mikor annyira szomorodik az est, a világ özvegy
hitvese, egy szelid kéz megérintse a lámpát. Ha az teszi kit szeretünk,
elbirom képzelni, hogy értem gyüjtötte a napból és rejtette a finom
üvegburába, hogy meglepetést okozzon; mialatt két teáscsészét föltesz és
illat száll a csészék peremén. Csak a fekete butorok komorak, mikor
ide-oda tolja a ház édes-kedves boszorkája.
Pillanatig érzett igy. Talán azalatt, mig lendítés közben a föld
hozzáért az Isten szivéhez.
Másnap elutazott. Mint a nemzetközi misszió tagja járta a világot
sokáig. Roskadtan került haza, szemei eltágultak, lassan, fáradtan
öblögette a szót.
– Láttam az embert.
Halvány kezével legyintett és ezzel eltalálta a gesztust a Dryden költő
gondolatához.
– Én most az őrűltséggel kézenfogva járok.
És csendesen fekete lett a szeme alja,
Hire járt, hogy hirtelen és meglepetésszerüen vonták meg tőle a
megbizatást. Tulságosan sokat látott az emberből. Jelentése
megdöbbentett minden embert és szenvedtek a hallásától, ahogy a gyűlölet
borzalmait leirta.
– Ez az utolsó felvonás, urak! Emberiség-sabotage van a földön!
A magasabbrendü hatalmak degenerálják az alsóbbrendüeket, hogy
visszafejlesszék az ősállapotba. Minden kigondolható kint belezavarnak
az életükbe, hogy soha nyugalmat ne leljen. Evangéliumot hirdetnek
mindannak az ellenkezőjéből, ami a föld történetében valaha emberek
javára szolgált, hogy arról a lépcsőről is reménytelenűl zuhanjon
vissza, melyen szörnyű cammogással ennyire is képes volt emelkedni az
emberi élet felé. Eddig nem ismert vészeket gondolnak ki és megteremtik,
mig az utolsó test is aszva, görbülten, paralitikusan a világ szine
előtt fog koldulni, mert elfeledte és nincsen ereje az áldott kenyeret
létrehozni.
Tanítások csábítják, megzaklatják és magára hagyják. A tehetetlenséget
és észt kóros szépségek útjaira viszik, olthatatlan tüzet gerjesztenek
fejükben, mig kétségbeesnek saját intelligenciájuk fölött.
A gépek titkait értőknek gondolatot és vágyat kölcsönöznek, hogy
visszaéljen a hatalmában levő erőkkel.
A csecsemők tápláléka sárga és nyúlós a megnevezhetetlen bűnök miatt és
puffadt gyomrocskákkal megmerevülnek a fateknőben.
A gyermekek félrehelyet keresnek játékaiknak.
Ha így halad, akkora lesz a fej betegsége, hogy tincsekben fog kihullani
a leányok ékessége és sohasem tudnak rájönni, miért vannak e világon. Az
élvezetek végén kiesőfélben levő szemeik még a nyújtópadon se
zárulhatnak le teljesen.
A dal és mese örök ingerbe döntik őket.
Feketehaju ember nem lesz többé, csak penészes és az utolsó kevés
évekkel bukik arcára. Az esőt, napot föltartott orrokkal szimatolni
fogják és meggondoltan lépnek ki odujokból, hogy a renyheség és
erőtlenségtől guggolva száritkozzanak.
Csak a szeretetet nem fogják elvenni, hogy az ember érezze lényének
létét és minél többen fussanak fejükre, – a szörnyű ürességre kulcsolt
kézzel.
Jólétüket kerítésnélküli korhadt kapuk őrzik, melyekhez dörzsölődve
csenevész sarjumalac igyekszik elfojtani az irhájában égő forradalmat.
A pyrenei paraszt eddig, mielőtt fejszéjével a fához nyult azt mondotta:
– Bocsáss meg!
Ezután tompa és szürke körmökkel fejüket fogják vakarni ágszedés közben.
Éjjel egymás nevét ki nem ejtik, nehogy meghallja a sötétség.
Az asszonyok elalszanak a hunyhó előtti padon fonás közben, a szájukba
ragadt kóc fáradalmától. A guzsaly félredül, mintha ferdetornyot
játszottak volna és gyönyörűséggel csámcsognak a gyapjuban rekedt
júhszagon.
A vért nem önteni fogják a népek az új időkben, hanem mérgezni, a testet
nem fegyverrel vágni, hanem apasztani, oszlatni, a csontokkal felétetni,
melyek szintén kiürülve sajogjanak, mint Pán sípja a szélben.
Beleörvénylődnek a föld rétegébe és késő századok tudósai a megkövesült
lapos homlokcsontokról fogják felismerni a népek harcát és egymás elleni
munkáját…
– Láttam az embert!
Megszakadt a Csele Tamás jelentése. Zsibbadozó belátása tudta, még
tudta, hogy rendkivüli feladatot oldott meg, valami hozzá nem méltót,
vészesen nagyot, Képességei szétrombolták józanságát, zavaros és
szintelen volt, mint a pincobogár a kő alatt. Kialudt mennykövek
perzselő útja ilyen, mikor a földhöz ütköznek.
Üdülést, feledést keresett újra itthon, mig észrevétlen új ereje gyűl,
hogy nehány lépésre tovasegítse saját lényének szerencsétlen terhével.
Úgy járt, mint a vénasszony, ki már álmában elmondotta álmát és reggelre
céltalannak látta az életet.
Akkorra már szelid permetezés hullott a felhőkből, szél ingatta az
ernyedt vizes fákat, melyekből minden termékenység és hő kipusztult.
Kérgük lefoszlott, rongyosan, görnyedten, belső vörös testüket mutatták
a fekete út szélén, ott, ahol epedő vándorútjokban az erdő felé meg
kellett állniok, mert utólérte a halál.
Csele Tamást ezek alatt a fák alatt fogta el apai barátja, a vén Albis
Gáspár; ez a szálas és széles, viharos és hajthatatlan, táltosszakállu
ember. Hosszú, finom szakálla miatt hivják úgy, mert a szó úgy lengeti,
mint a táltosokét régen a tűz heve, mikor kerek kövön űlve a nyirfák
alatt szivet sütöttek.
– Finnyás ember vagy ecsém! Hallottam hiredet.
Csele Tamásnak jól esett az energikus kedveskedés. Az ősz Albis
jókedvüen kiabált a lánya után.
– Te ördögborda virágja!
Anyja, a vénasszony Eördögh-leány volt, emiatt van zamata az
elnevezésnek.
A leány emelkedett egyéniséggel jött elébe.
– Vártuk Tamás.
Semmi kitörő leányzajongás, menyecskés temperámentum. Csak egy szelid:
– Vártuk Tamás.
Csele Tamásnak szólani sincs ideje.
– Hát mi a fenét láttál te a világon? – esik neki az öreg.
A leány halkan neszez, motoz, a nedves felhőkön már csillagködök
porzanak végig. Csele Tamás pedig mosolyogva válaszol.
– Láttam a menybemenő székely legényt, fényes hegyesorrú csizmában,
feszülő gúnyában, kerek kalapjában egy muskátlis ággal, nekiindulva a
kék azúrnak…
Csakhamar komolyra fordul a szó és a valóság súlyos lett, mint a
Nesszusz inge. Igy egy döbbenetes ténynél elképpedve néznek egymásra, de
a pillanat, amint nyilik, – elenyészik. Csak, mint az élet setét útján
rohanó lovak lába néha megszikrázik. A szelleműzésnek, rejtelmeket
fedező jóslátásnak nyügét erőszakosan rázza le Albis Gáspár.
– Ezen a földön nem lesz az soha!
– Kis föld vagyunk mi nagyon, – kételkedik a másik. – Az ilyen
madárfészket könnyen sodorják a századok.
Szinte mérgesen kezdi, mégis elhalkul a vénember mondása.
– Miért kisebb a madárfészek a madárnál? – Hogy meg tudja menteni.
A leány szeliden megsimítja az apja kezét.
– Tévedsz apa. Mert a madár a szivén építi, azért kisebb.
Finom szédülést éreztek mindahárman. A leány felegyenesedett. Vonásain,
keblén, leánytestén, tehér ujjain és minden rajta levő szépségen áttört
a bennelevő szépség.
Öreg Albis kezébe vette a kis fejet, amelyik olyan piros, olyan
határozott és olyan tiszta.
– Értelek virágom, – ördögborda virágom.
Csele Tamás félhangosan elismétli.
– Értelek virág. – Meddig a két karom kitárhatom, addig van a világ
nekünk, – suttogta magának. – Körül semmi, csak fenn és lenn.
Értelek virág!
Minden pillanatod új és sohase vagy ugyanaz. Fölszívod a multat és
benned van az is, ami sejtéseink határán túl esik. Az a kis parány, mit
hajszálcsövecskéden felemelsz, azért indult útjára, hogy e pillanatban
vélem találkozzék és a fényatom is azért szállott rád a végtelen
Felülről, hogy kivilágítsa értem egyetlen sejtedet és értelmemben a
létnek világossága támadjon. Hallócső vagy a Föld érzékeny pontjába
szúrva és rádhajtott fülemen át hallom a korszakok életét az első ember
üvöltéséig a lét fölött való örömében. Nincsen annyi idegszálam, hogy
csak a fecskék tömege rászállhatna, mint telefondrótra, májusi reggelen.
A fecskéké, melyek a mélységben, a mellükben elnémított dalukat most
zengik.
Értelek virág!
Mikor majd esti remegés száll át a faleveleken, finom és sokbeszédű
búcsuzás a naptól és édes nedvet sirnak a szinváltozásban busongó
álomtalan kelyhek; – szétbontom hajadat, átfogom és kezembe veszem
fejecskédet és mondom:
Értelek virág!
Időtlen idők előtt indultam a létbe, utánam nézett az Isten és
megsajnált. – Akkor gondolt rád. Súlyos és terhes életemben gondolatnak
szánt, hogy feledjek el ütni, térdem alól engedjem fel a ronda embert és
érted megcsókoljam a fojtogatástól kék vonásait. – Te vagy, aki kiméred
a madár gondját az elejtett szalmaszál fölött…
Még sokáig néztek szótlanul egymásra, mig hatalmas, boldog lendülettel a
Föld áthaladt velök a tejút alatt.