Poltári Kata a zsombori kisasszony felöltötte legszebb ruháját,
aranycsipkés laptakötényét és beült a híres kertbe vízhajtotta
szövőszékébe. Kacagott az ezüst vetéllő szépmívü, puha-fehér kezében és
verte a ragyogó selyem fonalat, szerelmes szót, hogy a szövés híme
kiadódjék. Drágakővel bőven hányt mellénykéje alatt pihegtek a tejhalmok
s hétszer bolondult meg tőlük minden férfiember. Szent, hogy a Rika
alján szebbtestü fehérnép nem termett. Az összes nagyasszonyok
keszkenővel kötötték be fiaik szemét, mikor Zsomboron vágtatva
áthajtattak. Azért mégis így esküdött meg a szentpáli úrfi, büszke Zólya
Pál úr.
– Addig ne legyen nyugtom, mig lenge testét minden éhomra nem
csókolhatom, ha sárig arany hajával kellene is palotás házam oszlopához
kötnöm!
Poltári Katót elfogta a leány-méreg.
– Olyan kétágú legény osztán nincs!
Vitték a szót, hozták a mását. Zólya Pál úrnak minden csepp vére
reszketett.
– Küldjétek Jóska cigányt.
Szép rész-jószágot adott egyszer bolondjában a hires Jobbsincsért.
– Vedd a nótafádat, – parancsolta keményen, – átmégy Zsomborra s
megállasz a Poltári Kata leánasszon ablaka alatt s vonod neki a nótát
éjjel-nappal. Ha kérdi megmondod, hogy szivet lágyítani én kűldöttelek.
Jobbsincs cigány így tett. Beszökött a híres kertbe. Faragott státuák
között nyiladozott a sok virág. Gyönyörűséges tornyockák ékesítették a
nyolc mezőbe futó ágyásokat.
– Hej szép fűstöt vetett itt a főd, – gondolta a cigány s beült az egyik
útvesztőbe. Mihelyt feltetszett a kisasszonyház szövetnék-világa, ő is
eleresztette a nótát. Vagy tudott hozzá eddig, vagy nem, de mihelyt
meglátta a szőttömnyi ablaknál a leányt, minden ritmus egyszerre
kezdette rázni a testét. Olyan édes-búsan siralta a fáját, hogy a
csillagtüzek megújultak s a fák rügyei fakadásra fordulának tőle. A
pávamadarak megreszkettek és kéjesen tárogatták himes tollaikat. Poltári
Kata kihajlott ablakán.
– Mit mívelsz itt? Ki cigánya vagy?
Fekete márvány-cigánynak is hítták a hozzávaló lányok dali alakjáért.
Rátérdelt a bársonyfoltos, cifrától-nehéz ködmönére.
– Ezeknek a virágocskáknak muzsikálgatok, hogy jobban nőjjenek.
– Vond, ha jól esik – kacagott a leány s aztán a cigány is úgy tett,
mint a fülemile: hol egy bokornyit távolodott, hol egy bokrot
közeledett; de végleg ott ragadt.
Zólya Pál úr ételt jóízüen nem ehete, italt nem ihata, mig vágya nem
teljesült. Napokig ült vele szerelmes dáridókon a nagybotu Lőrincz pap s
Iszkora Márton uram. Az udvari lantos diák mulattatta. Rávetette a
dorbézolástól véres szemeit Zólya Pál úr.
– No Bath Marci! Szedjed a vinnyogódat s eredj te is Zsomborra! Nálam
már kifogyott a lantos-pince.
Unszoló pohat ittak, ujra bekönyököltek a poharak közé. Bath Marci
vetette a figurát s százszor leíratták vele a Poltári Kata ékességeit.
Medve csontot törettek a borába, nem is sejdítette, csak elnyitotta két
szömit.
– Aranykövü-csattos cipellőben, aranyfonálú zöldselyem harisnyában
járkál. Inge fehér patyolat, haiszínü a gúnyája, rajta boglár s hej sok
öreg gyöngy. Fején orcatakaró, kezin tarcolán-keztyü. Haja szépen
vonódik utánna. Balkezében a likas keszkendő kényesen reszket. Más keze
árnyékot tart a homlokának, mikor Szentpál felé fordulva sóhajtozza
szerelmit utánnad vitézlő uram, Zólya Pál.
Minden gyertya rájuk üszkösödött. Egymás szájába ásítottak, izzadt fejük
egymásután dűlt be az asztalra. Bath Marcinak már kék volt a szája a
hajnaltól, de szeme nem szünt meg csodálkozni.
– Cipellője aranykövű csattos… Ünge hime harmatos… Hajába most sodorja a
gyöngyöt…
A vigyorgó kapuistrázsának még suttogva megsimogatta türkös fejét.
– Haja le van eresztve, teste szépen feresztve. Tudod-e?
Mikor a Homoród-vize mellett eldőlt az árnyékon, akkor is dudolgatta:
„O szűzlő szép szemek, ó rózsálló piros tündeklő orcák, ó édeslő szép
ajkak!“
Az élek-halok füvek között kigondolta, elpróbálta saját szája szavával.
Az egyik vers dús és nehéz volt, mint a nagypénteken vetett viola, a
másik játszadozó és úgy hatott a leányszivre, mintha görlice madár sétál
sárig lábával okosan az ágon. Poltári Kata előtt azonban botra kötötte a
tudományát s az ismert öreg virágéneket hajtogatta:
– Ajak vérén termett sugár liliomszál. Ahol te jársz, rózsa keljen,
ahová lépsz, gyöngy teremjen.
Maga a kisasszony végezte be nagykacagva az iruló-piruló dalt!
– Orcáid rózsái ha közel volnának, égő szüvem mellé tűzném bokrétának…
Rá egy hétre Zólya Pál úr is megcsinálta a maga versét, de lóból és
emberből. Megrakta kinccsel mindakettőt, s olyan szép volt ez a
virágének, hogy Poltári Katinka sikóltva adta meg magát. Bath Marci azt
mondotta orrafittyentve a lakodalom után mivestársának, a cigánynak.
– Ez a leánasszon is a könnyebb végit fogta a nehéz szerelemnek.
Attól fogva egy bokorral hátrább muzsikáltak mindaketten a híres
zsombori kertben.
*
A legtöbb friss férjnek a füle megvékonyodik, orra megnyúlik, langalló
csontjai lehülnek, a szépen szólásról leszokik, nagy komoly firhang
ereszkedik az ábrázatára s még szombaton kiadja a hétfőre szóló
parancsot. De vannak bővérü, kutyakemény legények, akiknek azután kezd
igazából tüzet vetni a tekintetete s szálegyenesre tartják magukat.
Ha a Zólya Pál úr házassága szóbajött, az urak csak kacagtak és a
tájékozatlant így világosíták fel: – Sem ez, sem az; hanem eszi a medve
epéjét nősténről. Hathatós orvosság volt régtől a nőstény medve epéje.
Férfiak éltek vele nagy bosszuállások etőtt. A Zólya Pál úr homloka a
nagy gondtól benőtt a két markába s bár a szája senkinek sem járt
felőle, mindenki tudta, miért jött a fejedelem Zsomborra a hires kertet
megtekinteni.
Nem hiába rakatta itt valaha Réka asszony ezüstrudas pitarát bánatos
rozmarinttal, volt ebben a kertben, amit Erdélyország megtudott teremni,
a kecskeszőrrel kötözött gyenge fukszia virágtól ezeresztendős tölgyig s
aranyserpenyőn fordúlt a kert kapuja. Ma már a rög gyomrában alussza
álmát mindez, de akkor így volt. Annál szebbet az első világi majorság
gazdája, az Isten sem látott.
Eleintén Őnagysága nem sok ügyet vetett az ágyásokra, hanem a pohárszó
járta s Jobbsincs-cigány muzsikálta. Ittanak vendég-szöktetőre,
unszolásra, marasztásra, egészségre, kóstolásra, ukkon-poharát, asszony
imádásra. Ittak mindenfélét: asszut, zsályást, szegfüvest, vakbort,
ürmöst. Tisztelték a fejedelmet untig. Mikor a hajnali fülemile
megszólalt s a filegória is kezdett feltetszeni, valaki elszólotta
magát.
– Megjöve a filemile-várás!
A filemile-várás pedig valóságos szertartás volt eleinknél.
Bokorról-bokorra követték némán a legszebb asszony vezetése mellett a
szeszélyes madarat, mely hol itt bugyborékolt, mintha a bokor gyökere
panaszkodna, hol a hátuk megett csattogott, mintha a föld minden virága
egyszerre kacagna.
A fejedelem jeladásúl levágta drága serlegét.
– Szépasszony vezessen! Három részjószágot annak, ki elfogja a madarat!
Olyan labirintusok voltak abban a kertben, hogy aki csinálta, még az sem
ismerte. Némelyike bevezetett a Rika rengetegébe.
Zólya Pálné asszony ránézett csendességtől fekete férjére s csakazért is
befordult egyiken. Ketten-hárman felszöktek szemkiszúrásból a fejedelem
után és eliramlának abban az irányban, hol nem járatos a filemile. Pekry
uram visszahunyorította a medvebőrös lócára a heveskedő Zólya Pált, aki
hirtelen serleget ragadott és belenyomta fehér száját a borba. Úgy
reszketett minden foga, hogy arany habbal telt meg tőle szénszinü,
villogó szakálla. Mit nem adott volna érte, ha ennek az országnak összes
filemiléit borzadó hajaszálaihoz kötözhette volna!
– Tyuhaj! Tyuhaj! Tyuhaj! – sirt a fülemile.
Mereven hallgatták az urak. A barna madár félelmében szárnyaival az ő
szemüket verdeste. Bokor sem rezdült, álmodtak a virágok, még homály
árnyalta a hires kertet, de már felöltötte harmat-takaróját.
– Haj! Haj! Haj! – Távolodott a madár.
Jobbsincs cigány rásirt a hegedüjére. Zólya Pál feketébb lett a
cigánynál. A napóra halványan már megárnyékolta a nagy arany négyest, a
virágos, tilalmas völgyek ébredeztek, a virjasztó szájak izgalmukban
fehéren gőzöltek a korafriss ájerben.
– Jaj! – hangzott a messziségből.