A hold a kos jegyébe fordult. A nap leáldozása felől a Tisza csillogott,
partjain törpe fák halászgattak. A fény vörösségében jegenyék
melegedtek, varjak keresték a hunnok kárát. A sugarak láthatóan
hullottak a vizbe olyan sűrüséggel, hogy kaszálni lehetett volna őket. A
mén a rónán megleste ezt a pillanatot és nem emelte föl a fű közül
fejét, hanem szépen elfektette rajta, mintha a föld gyónását hallgatná.
A nagy Khán elajándékozott bolondja megszökött Aetiustól és kereste a
világverő népet, az arany hordát, de a nép meghalt. Útjában sok cigány
népet megkérdezett és mindenik inyét mutató jókedvvel mondotta.
– A nép meghalt.
A népvándorlás útjai mint fehér ostorok feküdtek szanaszét Európa hátán.
Egy-egy kiváncsi madár, ha fölfordítja a kavicsot rajta. A Khán bolondja
látott rajtok nyugatról jövő kántusos barátokat, kik istennel verik meg
Ázsiát. Ott pihentek sárgára esett fővel a nyári rekkenésben, a saját
arcuk árnyékában. Kérdésével hozzuk is ereszkedett.
– Láttátok-e a hunnus népet?
Kereszthányó ijedtséggel felelgettek a vén néphamisítok.
– Kik fegyvert fognak, fegyver által vesznek el.
– Cigánymézben legyen részed vén nyálassa, – horkant fel a bolond. –
Sirod alatt folyik már a viz, hát miért hazudsz te, mésszel leöntött
orcáju?
Kezével maga köré nyult, s az ott díszlő virágokból markába tépett, s a
vén farizeus szeme közé csapta.
– Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek?
A barát szakállán fennakadt a virág, de a vakeszü, konok hivés beteg
szolgája megvallotta.
– Csillapodjál uram, mert úgy vagyon. A virágnak több a jussa. – Sic
est. –
– Káin legyen keresztapád, kimártom a szemedet, hát nem látsz te engem,
te Krisztus rabszolga? – káromkodott a Khán bolondja,
– Agyaddal vitatkozzál uram, – fázott a szó a barát száján.
– Húj te nyavalyás! Hát barbárnak nézel? Nyelvedre cseppentsem-e orrod
vérét?
– Kirie eleison! – reszketett a barát.
Fájdalomtól, dűhtől mámorosan gyerekeskedett a bolond.
Azért is Christe eleison! – és mérgében felfordult a lovára, hogy tovább
keresse a hunn népet.
Már a népek nem rebbentek fel útjában, mint surrogó fürjek. Már az
ékesen faragott bálványfákra mások kötöttek vándorjeleket. A puszták
útja puszta, fellegharc van fölötte. Már itt senki nem hint vizet a
kőre, hogy tüzének füstje eloszoljon és nem üt kacajt a jókedv a lányok
kastélyában, az ébenfa hálóházban. Az áldozás berkében egykor a
csendben, mint aranypénz csillogott a tűzlángnál a nyirfalevél. Immár
ebek őrölték fel a szent hamuban feledett csontot, melynek repedéseiben
írva van a jövendő.
Hej! Szépen volt akkor, mikor a furulya likain tüzes dali tündérlányok
táncoltak.
Esti pihenésben addig elhallgatták, mig az egyik szemük kisebb lett a
másiknál. A férfiak a bajszot sodorgatták töprengve, kis borjak és
csecsemők álmosan szoptak a duzzadó emlőkből. Szél hordozta a vágyat. Az
éj most is úgy jön. Az eb a család körül az orrára hullott harmatot
szemléli. Távoli fa csendesen ingadozik és szép sóhajjal lehajlik, hogy
megcsókolja az alájamenekült virágot. A fehér jószág a rónán
elszenderedve csakhamar a földbe sülyed. A csillagsugarak a fűben
szeretkeznek. A szellő időnkint fel-felszítja a pásztortüzeket, hogy
kedvenc gyermekei, a hunnok meg ne fázzanak. Bajszerező útjaik után ide
mindig visszatértek, de most keserűséggel érzi és hireszteli minden,
hogy az aranyhorda, a hunn-nép elveszett.
Csak az istenkisértő bolond tért vissza közülök, mikor észrevette, hogy
a kenyerük hajára borult többi népek ismét felemelik fejüket.
Csak a világtervező nép nincs sehol.
A négy szélfuvás felé kiált a bolond.
– Merre keresselek? – Viznek lementire, holdnak feljöttire, búval telt
pohárban, hol fekete gyász van, merre keresselek?
Már a sirból elő nem kerülnek a szkita ékszerek, arany turulok,
szaszanida párducok, kígyókban hízlalt drága kövek, kabuli pénzgarmadák,
gemmák, a királylányok hajából font tiszai gyöngyös halászháló, ércnek,
fénynek remekei. Már valahol a bolygók közt hányódik a fejük.
Ujra eltemeti a tüzet a bolond és tovább megy.
– Nem lehet, hogy a virág jussa nagyobb legyen, mint a népek jussa!
Töredék gondolatait elrebegi a jeltelen, úttalan és zavart pusztaságban.
Földnek eresztette a lova is orrát, a reggeli köd könnyé oldódik a
hátán.
Oldalt billenti nyakát a bolond.
– Jóccakát hunnok!
Szemét se veti fel, mig a lova fel nem horkant egy holttest felett.
Thrák fegyveres, látja öltözetén. Arra keserüen rárikkant:
– Nevedet mondd földi!
A thrák sokat ivott a saját véréből, nem felel.
Hasa, a dagadt kenyérzsák, puffadt és rosszagu, a szájával zöld hulla
legyek kéjelegnek, félig takart szemeivel ravaszul nézi, félig nyilt,
kacagó szájjal nézi őket. Kezei véresek, mintha vörös lovagkesztyüt
viselne. A multja titkos, mint az eső mögött a sötétség. Szegény, tévedt
és földresujtott ez a hulla, mint egy kidőlt furcsa bálvány erőltetett
vonásokkal. Piszkosan és sáppadtan, roncsolt szívvel és belekkel hevert,
minden pillanatban az ég viszfényét mutogatva arcán, mintha torzonborz
szederjes tűnődése volna a legfontosabb ezen a világon.
A bolond undorodva rugja fel.
– Eredj útamból komám!
A barázdából madárszó röppent fel. A holttest alatt új élet kezdődött, a
nedves bogarak menekülnek, színtelen csirák feje búvik a szivós fényű
nedves földből.
– Ismét a virág, valami virág! – rémül föl a bolond.
A hitfoldozó barát szava zavarja és pihenés nélkül megy, mig a menés
rögeszmévé válik benne. A hullák mind sűrűbben fekszenek, borzadó
üstökkel átugrál rajtok átabotában. Már csak a lova szagolja a föld
rettenetes termését.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az erdélyi havasok közt pihent meg először. A véghetetlen térség, a
beláthatatlan mezők elmaradtak. A hegyek robusztus vázai
legyőzhetetlenül meredeztek elébe és mint hosszú, meredek vonalak
hullottak le az égből. Háta megett a hollók örömükben görögül
imádkoztak. Kisurrantak a mély vágásokból és fegyvertelenül lebegtek a
világ sorsa felett. A sziklák mély gondolataikat emésztették. Törékeny
testü lények éltek a térben elzárva, megmért határocskák közt, melyeket
csak ők hisznek végtelennek. Az élet csak annyi itt, mintha valaki
gúnyból azt a pár ezer lélegzetet nevezné életnek, mely a kisérteties
sziklafalak közt születik.
Az embereket elkerülte útjában. Csak egynek vágtatott utánna. Annak hunn
volt a ruhája.
– Hol vannak a hunnok? – riadt rá.
A bujdosó nehezen állott rá a bizalomra. Egyet-mást mégis odaköpött
neki.
– Addig valahogy csak megvoltunk a nagy Itel Khán halála után, amig azt
hallottuk, hogy Uszpiru és Ilgyigó királynék is már belemarkoltak a
vezér kincsébe és Aquitániába szöktek.
A bolondot elfutotta az indulat. Tőrére vetette kezét.
– Te! Tisztultál-e már viz által?
A bujdosó megrettenve hallgatott.
– Tartsd az orrodat, hogy csonkítsam meg! – dörgött a bolond.
– Jóra vitatom szómat, – kérlelte a másik.
– Hazudtál. No siess védett tornácba ugrani, – dühöngött a bolond és a
mellébe vágta a tőrét.
– Uszpiru, Ilgyigó, – suttogott fájón a bolond utána és kihullott a
könnye. Meghaltak a hunnok, mert az aranytál fenekén békák laknak, akit
ezzel a vizzel leöntenek, elveszti férfiasságát.
Csüggedten mászott tovább egyedül a bolond. Felkinlódott a hegyek
tetejére és addig nem állott meg, mig el nem fogytak a havasok.
Valahol a gyergyói Kárpátokban az utolsó csúcsok tetejére kikönyökölt és
betakarózott a felhők rongyaiba. Nem mozdult tovább. Egész hunn
törzseket látott a hegység oldalán, rejtekein élni. Nem ment közéjök. A
nagy kőoltárok közt ráesteledett. A hold szemei láttára ragadt fel egy
sziklafalra. – Nézte zsibbadtan, lehullott végtagokkal.
– Uszpiru, Ilgyigó! –
Lábai alatt fejszék csattogtak a messziségben, hunn szavak zaja kélt,
csak dal szava nem kélt sehol.
A köd lassan megvakított alatta mindent és mint zürzavaros világosság
szűrődött át rajta egynehány tüzecske. Messze Ázsia felé beláthatatlan
csend és feketeség. Jó volna oda visszatérni, de nincs ereje. Az a
világtervező gondolat rút szégyene volna és itt alant mégis hunnok
fáznak a permetező ködben. Ha megtalálta, nem hagyja el, csak megjelenti
nekik, hogy itt van ő is.
Kínnal, bajjal fát halmoz össze és máglya tüzet gyújt, hogy lásson. A
bolond arca és a ló ércfara fénylik a tűzvilágban, mint két reszkető
keleti fantom. A hasadékban rejtőző fűcsomók, nehány gyopár virág is
feltetőzik.
– Ismét a virág! – morogja a bolond.
A síma szikla alatt pattog, kormoz a tűz.
Elüldögél, virraszt.
Majd, hogy az időt verje, tőrét veszi elő és megkarcolja a kőfalat.
Nyugaton hizlalt elméje gondolatokban vergődik. A bolond kiegyenesedik,
mintha Itel Khán szelleme emelkednék hozzá a szakadékok közül, hogy
utolsó nagy tervét kedves bolondjával meghányjavesse.
Később a hittérítő barát szálas képe elevenedik meg előtte, mintha a
sziklák oldalán facipőkben hozzá kopogna fel, hogy a virág sorsáról
bizonyságot tegyen.
– Most megjelölöm, hogy itt jártam, – villan fel a gondolat.
Fölényesen válogat magában, hogyan tegye, melyik írás lészen
maradandóbb, a gótoké, római, a hunn, melyik? Tőrét a parázsba veti és
ízzó fehérre hevíti. Igy szokás a sziklára irni.
A tőr nyomán piros füstöcske úszik, piros, kék, zöld. A vonalak össze
ölelkeznek és formába zárulnak. Betüképekben ír a bolond. Üde, csinos
virágfejek, furcsa porzók, bibék támadnak a keze alatt és így szórja be
a szikla lapot betüképeivel.
Ki tudná, mit jelentenek?
Madárka eszik egy alak fejéből. Az a nagy Khánt jelenti. A virág Uszpiru
királyné, ez a karcsu talán Ilgyigó királyné. Csunya, repedt, varangyos
béka, alattuk az ördöngös eszü bolond, aki innen még ezen éjjel eltünik,
de szörnyű talánya a sziklán írva ezer év után is fennmarad
megfejthetetlenül, betüképekbe kötözve, melyet felvetett a népek sorsa
felől.
– Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek?
És felkél a nap.
Az ébredő emberek az élet gyönyörűségétől elkápráznak. A hunnok virága a
kőről lassan-lassan eltünik és eloszlik a földön, – majd, – ha az
emberek a napba hajították a tőrt, – mínt a hunn Khán keserű bolondja a
csíki havasok tetején.