A legény holtteste ott akadt fenn az Oltba nyuló fűzfa vörös
gyökérgörbülésén, ahol a viznek kietlen játéka a sziklákkal megszünik. A
folyó szeszélyesen úgy helyezte el, hogy a fül barna kagylója óvatosan a
viz szinére emelkedett, mintha a föld utolsó üzenetére várna. Fölötte a
parti mező gazdag volt, mint az atlaszmadár fészke, kagylókkal,
zománcozott lepkeszárnyakkal, ritka virággal ékesítve. A nap függélyesen
hull az Oltba, átszinesíti a vizet, magábatöri a kék eget. Igy, az alsó
és felső végtelenség fölött nyugszik az árva, fiatal test. Ruha nélküli,
mert ártatlan, ártatlan pedig azért, mert halott. Sem vér, sem nap át
nem melegíti többé, de szép és magához von, mint a tükör ragyogása
lecsalja a pacsirtát az egekből.
Ide feküdt tehát ez a legény, hogy mindig a fején legyen; – nappal az
áldott nap jegye, éjjel az áldott hold jegye. Vizsirja fölé hajolva
megpihen az emberi értelem és fölösleges megkérdezni: – Ki vagy? Mert
nyilvánvaló, hogy nem a szerencsétlenség elégítette ki általa
pillanatnyi szeszélyét; hanem a legény maga akarta igy. Azért elindulok
az öligérő fűben, hogy cselekedetének nyomait megkeressem.
Először róvással diszített botját leltem meg ott, ahol kitör az Olt-vize
a gránitok közül, utjátveszíti a fenyő és virágország határmesgyéje
kezdődik. A földbeszurt botra kalapját rádobta, ruháját alája vetkőzte.
Tüzének hamma, távolabb-legelő lovának fekhelye még érintetlen. Az
ősnomád tűzhely maradványai körül a föld és viz kezdetleges
elhelyezkedésének érintetlensége és csendje tanyázik.
Még tegnap innen tekintett napnyugat felé. (Rosszul tette.) Lépteivel
ösvényt vont a fűben, a húszöles szakadék pereméig. Tehát megmaradt az
utolsó utja. Már ismerem őt.
Ló száját szerrel kenők, viharokat kézlendítéssel eltörlők, tűzbe vizet
cseppentők, csillagra igazodók, színek selymét értők, állatnyelvet
kanálbavevők, virágot botrafaragókut ólsó ivadéka ő, kinek csecsemő
korában nyers aranyfonalat kötöttek rózsás csuklójára. Anyja és lova
melegén erősödött férfi-szüz, ki bátor elferdüléssel nyugat vallásaitól
sátrára koponyaképet szögzött. Ő a nagy Szabad, rontásoknak, omlásoknak
ellenállani képes, a soha meg nem szokható idegen, ki ázsiai „Ü“-betűből
alkotta a nyelvét, mert ez volt az erőfeszítések hangja, mikor a világ
miatta dugába dült.
Gyengéden a test fölé telepszem és ráhurrintok.
– Adj számot, miért nem temetkeztél lovaddal? Már ez ugy szokás, ha
fehérre váltottad is barna szinedet. Ezeregynéhány év nem számit.
Mohó jóleséssel fedeztem fel, hogy iszapos a ló.
– Áhá. Megkövetlek. Te megtetted, de a hűtlen állat elhagyott, mert
tulságosan biztál benne és eldobtad a féket, hogy érintetlen halála
legyen; de elfeledted, hogy a Kaukázuson innét azt is elkeresztezték.
– Most odalenn, a fű-gyökeret ölelve, vizből kinyujtott fülekkel
biztosan a dobogását várod, mielőtt tovább mennél, mint fantasztikus
vizilovas, ki nagyszerü körbolygásában a vizeken tér haza Ázsiába, mert
emberi sulyát más föld le nem köti.
A hideg fül fölé hajolva igy nyugtatgatom:
– No mindjárt utra bocsátlak. Még dolgom van a botoddal, mert
szótétetlen nem hagyhatom ezen pár sor irásodat, melyet ősi jelekkel
rávéstél, bajszodat, szád puha árnyékát fölébe hajtva egy mohos kövön.
– Igaz, most jutott eszembe a gondolat csak, de valaha már az ősköd
mögött derengett az életlehetőségek határán. Minden mithosznak és hitnek
kivirágzott vesszejénél szebb a te szerelmes vessződ, melynek a kezdete
a mindenség gondolatával rokon s hivatva van, hogy szerelmünk dalát
dirigálja. Néhány törvényt irtál még, de az maradjon értelmetlen.
– Leveszem a botról kalapodat, mely mást soha nem üdvözőlt, nem a
büszkeség, hanem az öntudat méltósága miatt és baráti tulajdonomba
veszem a szavaidtól ékes fát. – Akarnod kell, hogy a babád piros orcája
ne hervadjon miatta, de nyugvóhelyed fölött ezzel verem főbe lovadat,
hogy pihenésed teljes legyen. Ennyivel, elismerem, tartozom. Aztán
reméllem, füled, a másvilág kémje is eltünik a habokban.
– Vagy, – mit gondolsz, – jobb volna-e férfiizmok erejével kényszeritve
a paripát, kikorrigálni elképzelésedet s igy tenni szolgálatot neked,
halálra keresztelkedni a víz uj vallása szerint?
– Meg fogom gondolni és egy s más számadásaim után, ha már száraz lett
az én tüzem hamuja is, mindenesetre ezzel a bottal hajszolom utolsó
iramra lovamat.
– Megegyeztünk. Semmi kifogásom ellene, hogy örök pihenésem vizben
legyen.
Ennek a legénynek igaza van.
A földbetemetkezés a passzív, bánatos, önmagát, nem tudó lelkek
tehetetlen elsülyedése. Rabszolga mitósza a torzulásnak a derengés
nélküli üregben, szennyes nedvek és férgek büntetése által. A föld
súlyát a tulsó életbe átcipelő izzadt teherhordói ők az emberiségnek.
Sirjaik azért görbülnek ki a földkéregből, mint szomoru igásállathátak.
A tűzhalál furfangos, mint a lángcsavarulatok; készséges, mint egy
keresztény vértanu, ideges, szeszélyes. Az örök gyülölet tehetetlen
összeesése. Dicsfény kigyófej körül. Egyébként közönséges iparos halál.
Fölényes, sulytalan, keserü latin vicc.
A vízbe rekkenteni az embert, már a vén turáni metafizika szerint való,
mint a társam tette.
Más népnek ez lehetetlen.
A tenger halottainak követ kötnek a nyakára. Minket a a szivünk húz alá.
A viz, az átszellemülés eleme megkönnyit, a forró agyat lehűti,
megtisztítja az utolsó kényszerü könnytől és csak a halak nem birnak
jajgatni az állatvilágban. Eljönnek a vizek a szép havasokból a haza
minden virágától illatosan, éjjel ezüstkoporsónak, nappal
aranykoporsónak. A legtitkosabb csermely is hoz a maga földjéből egy
fövényszemet és megindul a soha nem szűnő, utánozhatatlan szertartás,
mikor egy teljes földrész temet. Smaragdszinű szitakötők fölöttünk
körbenröpülve jelzik, mérik a sir terjedelmét, mely mindig igazságosan
akkora, mennyit a földből elfoglalt az ember. Ki elég nagy arra, hogy
ezt megérdemelje?
A földön kimondtak egy igét és ez a halott feljött a szörnyű
tapasztalatokért. De mi az, amire vár? Ige-e, tűz-e, vér-e a
halottnyugtatás?
Mikor a földön kimondják a halottnyugtató szót, csak akkor lészen nagy
leereszkedése a békességbe.
Meg voltam erről győződve és vártam harmadnapig.
A halott akkor már nem volt sehol.
A vizpartnak ismeretlen tulajdonosa elvágta a tartógyökeret és kilökte a
viz sodrába, hogy kövér füvét össze ne tapossák, ha sok ember jönne
érte.
A legsötétebb éjjel történhetett ez, mikor a földön a sátán csókot
váltott a halállal és csak a fekete kutyák ugattak a falvakban.