Régen vége a kedves ídőknek, mikor négyen cimborák egy leányhoz jártunk;
de az emlékezetünkben tovább él, mint a Küküllőbe esett csillag fénylő
cserepe a viz mélyén. Irjátok meg nekem lelkem ecsém Máté, élnek-e még a
Jucikák, Mancik, leeresztett haju huncut fehérnépek, szépet sugdosó édes
gyermekeim, diák-ország tündérei; kiket szerenáddal költögettünk, kikért
annyit megszenvedtünk tanárnak szavától, apáknak markától.
Akkor még: Csak egy kis lány volt a világon, akihez áhitattal járánk
négyen, orrunk alá bajszért imádkozó nevezetes fiuk. Különböző dolgokban
jeleskedtünk a leány körül. Magam az összes bogarak tudományos nevét és
„lelő-helyét“ ismertem tanár ijesztő pontosan. Sanyi, a cigány muzsikált
olyan szépen, hogy ma is szivesen fejébe verném azt a festett fenyőfát.
A leány a lámpát fél-lángra húzta és a kályha köré telepített.
– Most Bandi maga beszéljen valamit.
Semjén Bandi csak a félarcát fordította a leány felé. (Tudta, hogy ő
„profilban nagyon érdekes“.)
Némi töprengés után szokása szerint sóhajtott és a homlokára árnyékolta
a kezét.
– Ibn Rostehnál, az arab történettudósnál olvastam nagyon érdekeset az
igricekről, – hazudott a gyalázatos.
– Ibn Rosteh? – csicsergett közös Jucikánk. – Jaj az nagyon szép.
– Csak maga szép, – búsult Semjén Bandi.
– Halljuk az igricet! – jajdultunk közbe.
– Az igricek? – mosolygott felénk. – Azok (– tudja Jucika édes –)
pénzért nótázó, ablak alatt csókért leskődő, nagyurak bolondítói voltak.
Különösen ez a _Tomok_-nevü. Ez a lelkét eláruló, imádságvesztegető
rongyos szolgája a dalnak. Könnyet, lelkesedést kicsaló, mámort és
lelkesedést, – az élet két színes fátylát reánkteregető, fiatal hunn
legény.
– Nehéz, de gyönyörűséges élet volt akkor is az igrickedés, – beszélte
tompán Semjén Bandi és a szeme ködleni kezdett. – Te teremtő Isten, mond
meg nekünk nyilván; hová rejtetted ennek az érzésnek titkát? – Fűnek
izébe-e, vagy madár tolla melegébe; kőnek árnyékába-e, avagy
életbe-halálba? – Miért van, hogy egyszerre nem birunk magunkkal,
kevésnek érezzük a szót és sorvadó szájjal bámulunk az ég mélységébe?
A hunnok talán tudták. Ritkán, nagyon ritkán, egy-egy székely, – rég
elfeledett igricivadék – még visszaérzi szavak csengéséből, tűznek
szeszélyes játékából, a sok földönalvásból, ráhullott falevelek
súlyából.
Gúnyosan néztünk a fiu szeme közé, de őt nem zavarta.
– Más is hallhatta, – folytatta ingerülten, – hogy igy kezdik a
székelyek a mesét: – _Mikor a nap még dereng a világ szélén és az
apamadár temetni viszi éjjel elhalt fiókáját…_
Mi csak azt látjuk, hogy a szép leány felsóhajt. Semjén Bandi hálásan
csak hozzá beszélt.
– Ne higgye Jucika, hogy magától találta ki ezt a székely. Ki tudja,
melyik ősünk hozta magával valahonnan a Himalája alól, hol kutyák rágják
el a holdat, a felszálló ködből gondolatok lesznek s furcsa képirások
megszületnek. Szóbavermelt sok szép dolog bizony mindez. El lehet
képzelni, hogyan szerettek az irgicek, kiknek éjjelük-nappaluk tele volt
velük.
Barna-piros, izmos fiu volt Semjén Bandi. Büszkejárásu, összeszorított
száju és gúnyos természetü. Csak most láttuk, hogy milyen meredek
lépcsőkön jár a szive egymagában.
– A leánynak Isla volt a neve és éppen olyan volt, mint maga Jucika.
Csak a tűz s a hajnalcsillag tud igy igézni, mint a szerelmes férfi
szeme; beszéd nélkül, puszta érintéssel, szabadulás nélküli édes
ingerrel.
– Mondom a nap még derengett a világ szélén és az apamadár temetni vitte
éjjel meghalt fiókáját. A hold ráesett a fák tőrzsére és rajta remegve
hallgatta, hogy mit beszél a leány és az igric.
Bolond igric mondotta:
– Amerre velem jössz, csak ott szép az élet. Szép, fűzes mezőben, nap
jelenlétében elmegyünk a csendbe. Éjjel, ahol járunk, eléd jönnek a
csillagok és kereken gyűlnek az ég alján, hogy reánk vigyázzanak.
Szegény leány mondotta:
– Hiszem.
Bolond igric szólott.
– Két erős karomnak melegében viszlek.
Szegény leány hitte.
Igric csak folytatta.
– Édes rózsám, visszafelé menjünk. Jaj, ne a hódítás útján, amit karddal
vernek. Az én kenyeremre ne hulljon többé vér. Félek, hogy megfog az
átok. Azt mind elkerüljük. Itt fekete kínnal születik a gyermek. Az én
_fiam_ ágról könnyen leszakadó aranyalma legyen. Isla, énrózsám, csókold
meg a fáraesett holdat, ezzel esküdj. Menjünk.
A hunn leány belekábult. Szemeit a fára, kezét keblére vetette.
– Megcsókolom a fáraesett holdat. Menjünk Hadisten nevében, hét szűz
útján, Istár asszony, istenasszony éneke felé.
Lehanyatlott a Semjén-fiu.
A mi szép leányunk ránézett lelkesen, a legény kezét megérintve utána
mondotta.
– Megcsókolom a fáraesett holdat…
Kéz a kézben maradt. A lelkünk fájt. A más ember boldogságának mindig
szomoru a tanuja.
Kéz a kézben maradt, fejük összehajlott. Semjén Bandi ránkmosolygott,
hiszen aranykereket gördített maga előtt.
Hirtelen elszégyelte magát.
– A többit el is hagyom.
A leány megsimította a fiut.
– Akkor szomorú leszek.
Semjén makacskodott.
A leány kedvéért irigykedve sürgettük.
– Fejezd be, ha elkezdetted.
– Jó, – setétült el a szeszélyes székely és az arca fonnyadni kezdett. –
Magatokra vessetek. Én elmondom. El én.
Ilyen dacosan szánta el magát. Nehány különös jelet csinált az ujjaival.
Mindaketten megcsókolták a fára esett holdat és mentek-mendegéltek
némán, fáradtan. Mögöttük a két kimerült ló összegabalyodott saját
árnyékával.
Nevét se ismerték, ahol jártak; de a népvándorlás útja volt. Állatpaták
lyuggatták össze a vizes rónát, agyig földbe rekedt otromba kerekek
romjai maradtak vissza, magassugaru küllőikkel kietlenül fenyegetőzve.
Az emberhullák tövében hevertek szerteszét.
– A kvádok kegyetlenkedtek, – dörmögte Tomok, az igric.
Undorodva kerülgették a koponyákat, amelyek szétrugdosva várták
elmulásukat, mintha borzalmas hittérítő barát elszakadt olvasóláncáról
peregtek volna szanaszét.
Ragadozó keselyűk is rettentek fel, magukkal rántva az izmos lábukra
csavarodott holttestrészeket a hetedik atmoszférába, hogy nyugodtan
költhessék el.
A szél összesepri és hordozza magával a langyos fanyarízü pestist, mely
a szétkapcsolt szájakból dűlve, rondán fertőzve hullámzik a völgy torka
felé; ahol vörös, meredek sziklák látszanak a rájok hulló napfényben,
mintha az infernum égő falai integetnének.
Isla, a lány a sziklára bámult. Finom orcája fáradtságtól lázasan,
szintelenül összeesett, nagy szemei fénytelenűl vöröslöttek, mintha a
köröskörül kioltott élet piros hamma fedné. Régen elejtette lova fékjét
és bágyadtan hárítgatta ködös fejecskéje fölül az álom szárnyait. Nem is
látta a borzalmakat, csak az igricet.
– Nyugodjunk édesem, fáradt vagyok, nem birom tovább, – kérlelte a
legényt.
– Mindjárt. Erősítsd magadat. Erdőt és csendet látok, ott megpihenünk.
Itt, – hiszen nézz körül, – félek megállani.
A leány ráejtette fejét az igric vállára. Gyenge volt, gyermek még. A
rárohant képek körülszállották, mint a virágzó kalászt az aranypor.
Az igricnek engednie kellett. Fekvő helyet vert a közeli fák alatt.
– Aludj hát Isla.
Semjén Bandi egy kevéssé magába mélyedt. A mi kis Jucikánk elborzadva
csak őt nézte. Most megakadályozhattuk volna a lélekrontást, de egyikünk
sem gondolt rá, hogy a bűnt segitjük. Csak a magunk reménységét láttuk,
egyikünk se szólott:
– Aludj hát Isla.
Késő is lett volna. A Semjén fiu tovább cselekedte a rosszat, mintha
maga Ibn Rosteh, vagy a bizánci Priscos Rhetor démona volna.
– Ahol megtelepedtek, avult rongyok, „jelkendők,“ a zászlók ősei voltak
a fákra bogózva, üstöknek vájt füstös gödrök elhányt csontok, szenes
favégek, állat-alom és piszok hevert. De a csend ugyanaz maradt, ami
előbujt a holtak süket füléből. Lehet, hogy este lesz a tánc, ha a
megnőtt-szőrü és körmü vitézek felülnek álmukból, hogy sebüket hűsítsék.
Az igric maga is elnyujtózott két markába eresztett fővel, amiről a
hunnok azt tartják, hogy a hanyatalvó istennel diskurál és látja, mikor
a felhők mögül megfenyegeti a világot.
Hiszen volt itt, mit megbeszélhetett Istenével, ha ugyan nem egymást
fenyegették, mert a csataterekért akkor is egymást vádolta az Ember és
az Isten.
Aszondom – rázta az öklét a székely – hogy a hadak földjét nem lehet
többé üdvösségre szólítani. Minden erőt felprédáltak rajta. Hiába jön a
tavasz serkenteni, egyetlen gyökérszál se hagyja abba érte örök álmát. A
kiégett fák belseje hamutól vakúlt. Hideg esők, meleg esők hiába
tisztogatják, hordják a porrá omlott embert az alvilág torkába. Akárhány
napfordulás költögesse, akármilyen holdváltozás szeretgesse, száz
emberöltő csillagképei jósolgassák; itt a jövő sirja van, amiből nincsen
föltámadás.
Az igric is elszenderedett.
Mikor fölriadt, a lovak hátán már a sötétség ült. Isla-leány a fejénél
zugolódott.
– Hova vezettél? – Ez nem a Hét-Szűz útja, istenasszony dala helye…
A mi kis leányunk után panaszkodta.
– Ez nem a Hét-Szűz utja.
– A hét-szűz utja itt van – és a saját keblére mutatott Semjén.
Csak mi nem tudjuk, hogy melyik igric mondja.
Tovább már békülékenyebb volt a székelyfiu hangja.
– Álomtól álomig vezette az igric a leányt.
A következő napon vad, nomád férfiakat láttak, kiknek a soha-el
nem-múlás ragyogja be, hatalmas lábuk mindig kész az eltipró, sulyos
léptekre. Csak a meghalásét, de a magát-megadás érzését nem ismerik.
Büszke tartásuk az időt nem veszi tudomásul és lényegtelen, hogy melyik
évezred következik. Hivatva vannak, hogy a világ romja közt turkáljanak
és megmentsék ennek a világnak piszkát a következő számára. Valódi
ólomagyu, szines húsemberek. – Néhánya a fűben feküdt és olyan hosszura
nyulóra tünik fel alvása, mintha azalatt nőtte volna körül tagjaikat a
fű és virág. – A rablott asszony fejét rengeteg szakálluk árnyéka alá
rejtik, hogy majd otthon csalják ki a varázsigét belőle; amit a karjuk
közt szoritott test sejtet.
Isla a leány felsikoltott a látásukra és ellökte az igricet.
– Elámítottál, gyűlöllek.
Kiegyenesedett, kevélyen lerázta magáról az igric-igézetet. Ujra a
hódító, kemény fajnak nemrettenő sarja lett.
A lóra ugrott.
– Ne kövess – és a lóra vágott.
A ló ráfújt a földre s a pusztulás szimatján elindult táguló
orrcimpákkal, a távolért reszkető szüggyel és többé le sem tért a
hódítók utjáról.
– Az elpusztított világot valahogy elviselte, de az elpusztító embertől
visszarettent.
Igy halt meg az igric, mihelyt nem tudta a leányt álomtól álomig hívni,
hanem felébresztette.
Akárhányszor derengjen a nap az egek szélén, az apamadár mindig temetni
viszi elhalt fiókáját.
Mert – hej! – keserű az igricek útja és a szivök fájdalmaknak kutja.
Hazamenet mind a négyen támolyogtunk, a leányt sajnáltuk. Semjénre
dühöngtünk.
– Elrontottad a szép estét.
Még a kapu előtt tanácskoztunk, mikor megnyilt az ablaka. Semjén
odaugrott. Közelhajtott feje fölött hozzánk is eljutott a rejtelmes
beszéd.
– Bandika. Én, – én – mégis megcsókolom a fára hullott holdat…
Sanyi, a cigány a Semjén fejébe akarta verni a hegedüjét, de letett
róla. Halkan rákáromkodott Ibn Rostehra, igricekre, reánk is és nagy
méreggel hazaszállingóztunk.