Urus Lőrinc még akkor született, mikor a szenteket kicse rélték a
templomban, de most is erejében teljes és olyan látása van, mint az
ülünek. Hajadon fővel egyedűl dolgozik a határon a girbe-görbe dombok
között, melyek virágban dúsak és szépek, mint sok egymás mellé ejtett,
szines irott tojás. Frissen hányt búzafejek, zöldszáruk törékenységében
finom lengéssel köszöntik. Nagy nyitott virágfejek ütődnek Urus Lőrinc
fejéhez, a felhővonulás játékában hegyek keringőznek. A föld dajkálta
körülötte a számlálhatatlan életet, sunyi vihartól óvta és minden sejtet
csordultig töltött az ember számára. A nap teleszájjal lehelte a hőt és
az emberi gondok, fáradságok feletti mosolygásától életnek eredt ott
búza, fü és minden emlő.
A másfélvékás kis földek között szép fehéren áll a vén Arus, mint egy
kifosztott teremtőisten a munka végén. A földek lábára dobva, teljes
virágzásban, mint lecsúszott kék lentakaró szemeibe ütközik a pörös
pászma. Ahogy rátekint elborul a vén, fülében csend lesz, vérzúgás
lüktet bele, fejében szabályos szúpercegés indul. Cseres ábrázatát
sárgaság foltozza, inogni, mozogni kezd előtte a határ, mint a vízből
kitekintő hal előtt szédül a szárazföld. – Eldül a mesgyén.
– No mi löle?
Búcsúgondolatok szakadoznak fel könnyen, melegen, alig érintve az időt.
Nézi hogyan párzik széllengésre a vetés, de saját nagy életét látja a
furulyametszéstől kaszaszikrázásig, mellyel annyiszor leleplezte a
harismadár fészkét. Szélesen, erőltetett figyelemmel körülnéz. Ott az
erdőszélen a törökbúzák mellett gyújtogatta fickó legény korában
vad-ijesztő tüzeit, szőtte, cicomázta érzéseit a leány felől. Hová
lettek a nóták, felvirágzott kacagások, búzaszóró ereje, ölelő
kivánsága, földforgató kitartása, barázdaszámláló gondossága? Eltüntek
észrevétlen, mint az árnyékban hűtött vizes korsó.
Öreg imbolygással összeszedi eszköz-szerszámait. Estére hajlott a nap.
Keserüségében vissza sem nézett, hátamegett sötétbe zavarodott erdők,
mezők, földek boldogsága. Csak a hideg fuvalom jött utánna, mint a
földek felszabadúlt ős fájdalma. A szennyes szürkületben kémények
füstölögtek, de az élet hozzá nem ért fel. Bódultan ereszkedett a
lejtőn, tántorogva súlyosodott minden lépte a föld felé és a végzetes
törvényt hozta a vállán, mint erős gazda korában a havason ellett fehér
borjut.
Vacsoraelőtti béke ült a falun. Megrogyott lénye felélénkült a friss
emberi szóra, de nem elegyedett bele. Legyen meg. A megosztatlan
fáradtság már csak az övé. Az idő hegyes mánusa nyakába esett és ő
rettenés nélkül vette tudomásul. Válságok nélkül, egyszeüren,
székelymódra tovább vonta magát a házak alatt.
A pitvar vörös lett a lámpafénytől. Urus a kapulécekbe fogódzott. A
roppant tér üresedni kezdett körülötte, az idő ellopott lépteiből.
Elmeredezett a dolgokon, hideg szorongás kapta mellbe. Az ősi tűzhely
vén gazdája csontraszáradtan ült az asztalhoz, a fiatal napokra
visszamutató gondolatok bevégzett munkája után.
– Rosszul van apám? – jött reá a menye.
Családja megütközve nyitotta rá a szemét. Az öreg hallgatag tervezéssel
számigált magában, aztán fagyott kezeivel levette a magyarós üveget a
pohárszékről. Reszketegen tólta a fiának.
– Töltsd meg fenyővízzel s mentedben szóllj be Gegő sógorhoz. Ki
érkezik, – jöhetnek a rókonok is.
Ülü szemeiben titok csillogott, de már csak befelé lehelt, kifelé alig.
A mennye észrevétlenül előkereste a szentelt gyertyát, rejtett üzenettel
készenlétbe helyezte a papot.
Kurta-furcsa székely szóllással ütköztek be az érkezők.
– No? Tán nem? Ugyanbiza?
Az emberek melegében újraérzett megnyugvással tréfaszóra fogta őket.
– De biza. Angyaltéjre jutok.
Urus Lőrinc ennélfogva balkeze fejével kétfelé törli lenge bajszát.
Másikban a magyarós üveg.
– A zénistenem áldjon meg titeket.
Iszik, mert még engedi az ereje.
– Ebbe zegyben odafenn hiány lesz.
Gegő sógor ivás után megpótolja a szót.
– Én is abba vagyok.
A menyecske síróramutató orral kinálkodik. Fia az asztalvégén könyököl
goromba öklein. Az unokák a góc alatt csendeskednek, meztelen lábaikon
játszik a fenyőfa lángja. Az ámbituson nagy csizma dörgetés. A szomszéd
jön. Az ajtónál megáll, elteszi a pipáját. Odase néznek. Minek. Bejön
magától, ha eddig eljött. A gazda csak úgy a szemeivel megállapítja,
hogy van még üres szék. Ha nem volna, az is az asszony dolga.
A szomszéd irástudó, törvényértő ember, kinálást vár, akkor is lemondóan
legyint.
– Csak köszönöm.
A küszöbön nagy hirtelen felszökik a kutya éktelen ugatással. A kisebb
gazda félrerugja s mentében visszaszól.
– A doktor.
Az orvos fiatal, új ember, nem ismerős a szokással. Az üres ágy,
vacsora, ivók láttára bután megkövül egy helyben.
– Hol a beteg kérem?
A talpas mokány gazda a fiut kiugrasztja a góc alól két ív árkus
papirosért, hogy legyen receptnek. A szomszéd alattomosan hunyorgat.
– A sok lesz.
A légy s a doktor hamar rátalál a betegre. Már az ágyon tölti vele az
időt.
– Hány éves?
– A második hétnek a szárát nyújtom, ameddig lehet.
Mások fejtik meg, hogy 77 esztendős.
A menyecske szepegve vetkőzteti, teríti, takarja a vén csontot. Az orvos
látja, hogy nincs veszély. Keveset ivott az öreg, de hogy hirnevet
alapozzon a nép között, tekintélyes és komoly.
– Itt csak az Isten segít.
A gazda sóhajtása majd kifújja a lámpát, az asszonyt zokogás rázza, az
ivók ábrázatja szánalomra nyúlik.
Az orvos újra a betegre veti magát. A csendben a falmelletti
félhomályban, – isten bocsássa meg, – úgy néz ki, mintha Urus Lőrinc
szoptatná a doktort.
– Jó, hogy hozzám fordultak, csúszik lefelé a beteg hátán. Tintát,
tollat, – és félhangosan válogatja a grammokat a porokhoz.
Végre kihálálkodják a kapun.
Urus Lőrinc hirtelen rosszabbul lesz. Szemöldökei összerándulnak, cudar
sárga a fehér párnán. Az asszony kézbekapja a receptet.
– Kivel küldjük el?
De rácsattan az öreg:
– Megbolondúltál? Hát nem hallottad, hogy csak az Isten segit? – Eltöröm
a lábát, aki nekem még doktort hivúl.
Csilapitásul, de mint valami rossz tréfa miatt méltatlankodva, ráhagyja
a sógor is.
– Nem is kellett volna.
A szomszéd ellent mond:
– A törvény miatt jó volt.
– A reménység örökké biztassa az embert, – szintelenkedik a harmadik.
De erre felcsattan a fiatal gazda.
– Hátha a két jármos ökrömbe kerülne, akkor is nem hivatnám-e el?… Hát a
tisztesség?
Ez az. Megbólintják. Erre nem gondoltak hirtelen. Ha már Urus Lőrincz,
vagy más tekintélyes öreg ember azt mondja, hogy meghalok, akkor
prócessióval jöhetnek a doktorok.
A szomszéd a receptért nyúl. Az ér a legtöbbet az orvosból. Az is vagy
használ, vagy nem. Ha nem használ, törvény kéne rászorítsa a doktorokat,
hogy öt pengőből hármat vissza adjanak.
– Itt már az állam nem jól gondolkodik, – véli a szomszéd. – Ha igy
halad, maholnap az eső után is beküldi az adószedőt, hogy minden füst
fizessen érte forint ötvenkrajcárt.
Lenyelik a mérgüket, egyetemes nyugalommal hörpintenek a fenyővizből.
Lelkük újra leereszkedik a részvétbe. Az öregnek közeleg az ideje. Korty
vizet iszik s mintha attól csendesednék, komorsággal, vézna bordáit
feszítve szól:
– Sógor.
Gegő érzékenyen arra facsarja a fejét.
– Szóljon sógor!
– Békességvel szeretnék meghalni sógor!
– Segéljen az Isten sógor.
A szomszéd sűrűn hunyorgat. A beteg öblös beszédjében meghatottság
reszket.
– Csak azt akarom, hogy a pör miatt, ne haragudj. Adj kezet sógor. – No
köszönöm.
A menyecske sziszegve palástolja dühét, szeretné kivetni ágyastól. Gegő
a közfigyelemben ernyedten mentegeti magát.
– Amiatt nyughat sógor. Én nem is ragaszkodom ahhoz a pászmához.
– Láccik, hogy Szent Péter a közjegyző, – köhög a szomszéd.
Urus pörös lelke hát elcsendesedett. Elsimul az ágyán.
– E jól esik. E hiányzott. S te visszaereszted?
A másik látja, hogy lépre viszik.
– Sok a költség.
– Azt megtérítem én.
Erre elhallgatnak. Fiatal Urus üveget nyujt Gegőnek.
– Mi többet nem zavarunk benne. Irásba is tesszük.
Az árkuspapirt a szomszéd elé teszi és vöröslő nyult arccal diktál:
„Én Urus Dénös Mihály a Lőrincé ezennel kinyilatkoztatom hütös tanuk
előtt, hogy szülőapám örök nyugovása mián…“
A szomszéd betüt betü után görbít. A vármegyében ekkora csúfság nem
esett. Gegő káromkodik a szégyentől, rádobbant mérgesen.
– Tán megvesztél? Hát nem hallottad, hogy visszaeresztettem? Erről
csinálj irást, de ebbe helybe!
Bele kell nyugodni. A szomszéd nem enged, mert tanuk vannak, de Gegő
lesemmizi a tanukat. Végül megirják, elintézik akarata szerint.
A betegről mind megfeledkeztek. A menyecske rettenve ugrik oda.
– Hol fáj édesapám?
– Ahol ez a bolond doktor mefogdosta, – lépik le az ágyból Urus Lőrinc.
Szemei, melyek olyanok mint az ülüé, rávillanak a facsaros eszü
szomszédra, jó erővel ivásra törli a száját.
– Nohát erre a jeccségre!
Kivül a legények nótázva mennek haza a babáiktól, a hold fehér szájjal
ásít, a csillagok ravaszkodva hunyorognak a mennyei utszélen.