A hó végtelenségében a házak füstje egyenesen lyukasztja az eget. Az
útszéli bámész jegenye szálló varjú után nyújtja a csúcsát. A
jegesrevert uccán hazatérő részegember ingatja sapkáját. Észre se vette,
hogy a nap már a holdra bizta titkát. Uccafordulónál megtorpan, – (itt
mióta van árok?) – s elszántan átugrik a saját árnyékán.
A fagynak fehér jókedve van. Szemközt fújja a hóport, zuzmarát,
ablakokra gyémántvirágot cirkál, a határkövön hóbabonát csinál, s majd
éjfélkor farkashátra pöndörödve szalmába ellett kutyakölykökre vadászik.
Ilyenkor mondják, hogy a cigánynak vállabércin, nyakaszirtje alatt
megfagytak a juhok.
A faluban gyertyavilághoz járnak, szomszédba kószálnak hirhordozni,
időtölteni. – A részeg félrebámul, tüsszent, s a pipa kilóg a száján.
Énekelne is, de elrontja kedvét, mert valaki elhalad mellette.
– Te vagy-e Ábris?
Kékrefázott jeges szemöldökkel beleköt a részeg.
– Hová mécc?
– Ide a mestörhöz.
Ha a mester menne Ábrisékhoz, akkor most a részeg kevélyen elrázná az
újját az orra előtt.
– Az úr ki cigánnya?
Ábriséknál pedig az az ölelnivaló menyecske így bátorítaná kis fiát:
– Mongyad kicsidem, istálom a kezit édes bácsi.
Mesteréknél csak:
– Jó estét Külü-bá. Mi jót hozott?
Külübá bizalmasan elhelyezi a sapkát a vetett ágyon.
– Ezön zsebbéli órát, – közeledik a lámpához.
A mesterné sötéten nézi az ágyon csepegő, havas, fodor sapkát, de a
sapka nem törődik vele, mintha fekete bakmacska lesné az ágy alól kibuvó
egeret.
A mester tájékozatlanul összenézi az órát a sajátjával, beigazítja. Külü
tudományos érdeklődést tanusít.
– A percmutatóba nem vagyok bizonyos.
Kiderül, hogy a többi mutatóban sem bizonyos.
– Megfelejtettem, – pironkodik Külü.
A mester csodálkozik.
– De hiszen maguknak faliórájuk van.
– Azt fejből üsmerem.
– Sz-akkor készen vagyunk, – könnyebbül a mester, – mert ez éppen úgy
mutat.
Külü kedvetlen.
– Kihántam a drága pénzt az ablakon, ha úgy mutat.
– Hogy hogy?
– Úgy, hogy a nem jó.
Ujabb kérdések kihozzák, hogy a falióra ugyan se nem siet, se nem késik,
mert még apja halálakor elserkentette az utolsót. Ezért ismeri Külü
fejből, ezért feledte meg, – annyi idő óta, – a mánusok járását.
– Gondolám, ha Mesturam felelevenitené.
– Szivesen.
Egy-két próba után aztán az órák, percek, másodpercek állását hibátlanul
felismeri, nem parasztosan, hogy: – fertáj nyóc, hanem vasúti
pontossággal: – Hét óra tizenöt.
– Szép aranyóra, – ismeri el a mester.
Penicélussal felbillenti óvatosan a belső fedelét. Látni lehet, hogy a
hajszálkerék aranyszárnya ragyogva repdes, az ékkövek keményen fogják a
finom csapágyakat, hogy el ne görbüljenek az arany kerekek, mikor az idő
tizenkét szép fehér ökre végig vonja a végtelenség útján. Külü
szeretettel tükrözteti arca előtt, s már itt elgondolja, hogy puha
bárányirhából tokot varrat neki. – Ezen a szikrázó patyolat estén
azonban meghordozza a faluba, s nem éppen kedvező megjegyzések közt a
köztudatba jut az óra. Lehet, hogy boros fővel ér haza Külübá, s a
tulipántos kanapén hanyatt helyezik. Agya szédülő malomkerekein
lecsúszik a „cseppbor“, a mónárlegények őlleni kezdik a felgyült
gondolatokat, s ő széles mosollyal elszenderedik. – Éjfél után felriad
majd az öregasszony.
– Jajmáriám!
Izgalmasan egyremásra huzgálja a gyufát a falon, mig a lámpa fellobban.
Siettében borzas ősz hajjal rávilágit Ábrisra, – (mintha az ördög nézné
meg kalauzlámpával a lelkiismeretét), – s pillanat alatt a lájbizsebe
aranyórát tojik.
Külü nem szól vasárnapig. Törött tükröt támaszt az ablakhoz, s
kaszadarabbal eszközölt beretválás után felmorcan.
– Asszon. Az innepi gúnyámat, s az aranyórát!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A zsendely nagyot csattan a rozoga mesterház tetején. A hideg nem
tréfál.
– A herkópáterit, megfagyunk a télen, – szól a mester.
– Fogyatékán bizony a fánk, – panaszolja mesterné.
– Hát a kánonikaporció, – dühödik Külü.
– Az erdőn van, a herkópáterit.
Külü megemlékezvén a honoráriumról, elbúcsuzik.
– Hónap békapatok egy szekérrel.
Mesterné szeretettel néz a fodorsapkára, s a háta megett elnevezik Külüt
tisztességes embernek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az úton kutya iklat lefele, lompos farkán jégcsapok zörögnek. Külü
megnézi, hogy a kis göncöltől srégen az ötödik csillag látszik-e. Ha azt
elhagyta a hold, túl vagyunk a kilenc órán. Felleges időben, ha balfelől
fújja a szél az ember orrát, lenyughatunk, mert éjfél is elhaladt. Külü
a kalendáriumot még Mihájdiáknál tanulta csak úgy pogányosan és versben:
_A kerek ég alatt kerek egy istenfa._
_Kerek istenfának szép tizönkét ága._
_Szép tizönkét ágnak ötvenkét virága._
Afféle régi magyar időszámítás ez, virággal jelölve a föld útját a
térben és időben. Páratlan gyöngédség és hatalmas emberkéz volt, mely
elhintette ezeket a virágokat, hogy a vénségtől félvak föld
hazataláljon.
– Még szoknom kell a zsebórához, – véli magában és halad tovább.
Itt is fény, ott is fény. A házak rásugárzanak az útra. Éva Esvánéknál
nagy a zuvatolás. Ide Külü valami címen betekint, de nincs maradó
szándéka. Kevés beszéd után készülődik.
– Még fiatal az idő, – marasztják.
– Fiatal-e? – kételkedik öntudatosan, s áhitattal elővonja az órát.
Hanyagul rápillant, rázza a fejét.
– Jól eltőt biza.
A vele egyivásu Tömpe Márton irigyen felherken.
– Be cifra hagymád van, hol szörözted.
– Sármántyu madárral kőtetettem, – s a kezefejével távozóban legyint,
hogy ne bántsák kacagással szegény Tömpét.
Tömpe Mártonnak a pénz sohase huzta le a zsebét, de hajszálon függött,
hogy ő is most csak belépjen az ódalházba, letörjön egy fogat az arany
boronából, s odavesse a cigánynak, hogy patkót mérjen belőle a csizmára.
– Csak akkor ne lesz vala likas a lábbelim, – révedezik.
Favágó napszámos ember, de éjjelenkint különös foglalkozása van. Éjfél
előtt páfránymagot keres, ami tudvalevőleg ezer évebn egyszer nyilik,
pár lobbanással elvirágzik, s aztán elszáll a semmibe; de ki elfoghatja,
örökre boldog, mert mindent tud. – Ilyen Tömpe lehetett, ki a
mindentudás kósza meséjét a szegények lelkében elültette.
Pásztorgyermekek, ha bokorágon alvó madarat lelnek, gyantás fenyőágat
mártanak a tűzbe, s azzal közelednek nesz nélkül. A fény különös álmokat
okoz a madárnak és borzolt tollal nyöszörög a hatalmasabb fény előtt,
mely rémítően több, mint az ő kis koponyájában rejtőző. Régi könyviró
talpas barátok ilyen elszédített madárkoponyákban keverték a festéket az
iniciálékhoz, de ennek a mássa ez a szegényember is, ki leirja a lét
első virágját, a fényvirágot.
– Levél hegyin kicsi fehér lang, de – mindig messze van.
Bizony messze van az Tömpe Márton. Akkor langyos, szüntelen esőfonalak
mindenszinü özönnel verték a földet, a kötetlen gázok tarka füsttel
égtek, forró csillagködök heve lengette az öregisten fehér szakállát, s
a páfrány fénylő spórákkal elcsirázott.
Mégis a néma kőrétegek függönye mögé látott Tömpe azzal a homlokkal,
mely öreg és fekete, mint a kova; sőt – ugy beszélik, – futott a virág
után s akkor a tudás magja fennakadt a rongyaiban, mert tudni kell, hogy
sohasem ott van a mindentudás magja, merre a fényvirág szalad, hanem
ellenkező irányban. Fékezhetetlen boldogság derengett át Tömpén, de csak
múló pillanatra, mert hirtelen a lyukas lábbelin eltünt a mag, eloszlott
minden. – Szegénynek sorsa ez.
Tömpe néz, az arca ércfal, mit vágy merevített s mintha pokolból jött
volna, ugy vöröslik; vagy csak a szégyen, a rongyosok rongya ütött ki
rajta.
Később fázó lélekkel felállott, a sapkát, mint koporsó fedelet tartván a
kezében. Amire mások a beszéd orsóját guzsalyukba dugták, rendre
elszéledtek, kit a merre noszogatott sorsa.
A külü óráján akkor már tizenkettőre járt. – Ugyis eleget pihentek, holn
p már vasárnap s hosszak az éjek. Mégis eljön a kéklábu hajnal, az álom
összekapkodja cifra játékait, selyem szemfedőit, a háztetőn hóbasüppedő
lábakkal igyekszik haza a kalandos macska. Semmi változás. Senki sem
született, senki sem halt meg; csak egy leánynak fagyott az ablakhoz
néhány szál virága. Ahelyett nyilik más. Mára a hideg is enyhült. Külü
az óráját templomba viszi. Kifundálta, hogy majd odaáll elismeréssel a
papjához a beszéd után.
– Fáinul megszerkesztette. Kerek egy óráig tartott. Néztem a zsebórámon.
De odavetődik orgonánkékült kézzel a mester, mosolyogva puhatolózik.
– Hány óra magánál szomszéd?
Külü zavart. Felnéz a napra, kezében az aranyóra.
– Most, éppen most, – törekszik a pontosságra, – most éppen, tiz óra,
hetven perc (rábök a percmutatóra) s még valami.
A mester kacagva üt rá a vállára.
– Maradjon maga csak a napnál.
Külü mogorván rejti el az órát.
– Hogy én abba a percmutatóba örökké hibázok.
Azóta ő is csak az öregisten aranyóráját nézi tovább a fellegek között.