Volt a falunkban egy árva legény. Ennek a legénynek volt egy jávorfa
klánétája, áradó, messzibeszédü, ékes furulyácska. Csodás finomságuvá
sodródott benne a legény lelke és láthatatlan arany-hurokként kiröppent
belőle. Rávetődött a repülő madár lábára, fák finom rügyére, a felhők
képére. A lelkét hosszabbította meg vele és az édes magyar dal mély erői
fakadtak általa.
Egyebe aztán nem is volt Árva Kósa Pálnak. Neve sem volt addig, amig
egyik nyári estén kiült a háza elé és belefújt a klánétába. Mint fekete,
ismeretlen villám hasított bele a hangja az emberek szivébe. A falut
sötét pólyába takarta az éj. Kínosan édes, epedő panasz volt az első
nóta. Minden földi állat felnyögött kínjában, az álmos fák alatt sírtak
a bogarak. Az apavesztett madárfiókák a fészek szélén kihajlottak és
istenükhöz kiáltottak eledelért. Az alvó viz is felébredt és ezüstösen
megborzongott tőle. Az emberek tétován elindultak a különös bús, örömet-
és szerelmetszólító, leánycsalogató, veszedelmetrejtő, furcsa magyar
nóta után. – Megtalálták és megölelték Árva Kósa Palit, aki varázslattal
megverte, tiszta szent erővel megragadta őket.
Ez az Árva Kósa Pál barna volt, mint a föld és szótalan, de amikor
pörögni kezdettek ujjai alól a dal gyöngyei; minden leány a keblére
szorította két kicsiny öklét, titkon, félve közelébe jöttek, úgy
hallgatták megzavarva, elkáprázva. A legény pedig tovább is bús maradt,
mintha koldus-tarisnyából töltené újra a furulyáját, melynek öblébe
minden szellő, vihar és illat belopózott. Mondhatni, a Székelyföld lelke
ütött tanyát benne és ez röpült szét az űrben a kilenc kicsi likon
által.
És csak nagykésőre, – mikor legszebb volt a csillag; – indult meg a
hasonlóan szegény leány, kinek a nóta szólott és többet nem is tért
vissza. Megtartották a szegények lakodalmát. A szomorú nóta igy
változott vígra; a legény élete igy fordula jobbra. Olyan nap volt ez,
hogy a méhek lerugták a lábukról a virágport s még a tarisnya is táncolt
a koldusok hátán. Táncba, menyegzőkre hivták, de egyik reggelen verni
kezdett a hir, hogy Kósa Pál az árva bizony megbolondult.
Hát ez az istenszamara elmene ki az erdőbe, fenyőszurkot hozott s a
klárinettnek mind a kilenc lyukát betapasztotta, az ékes-rezes
nótaszerszámot felszúrta a füstös gerendába. Senkinek el nem árulta,
miért gyülölte meg a dalt. Asszonya unszolta, kérlelte; – hiába. A
klánétát a pókok ezüstfátyolba foglalták. Olyan szegények, elhagyottak
lettek, hogy a tűz is megsiratta őket, de Árva Kósa Pali hajthatatlan
maradt. Elszántan markolta meg a kasza nyelét és csak a szemébe csapódó
buzaszárak közé suttogta panaszát.
– Mikor éhes voltam, kenyeret se vetettek nekem. Mikor rongyos voltam,
nem hivtak a táncba. Mikor fájt az élet, meg sem vigasztaltak. Senkinek
se kellett a szomorú nóta, ne kelljen a vig se.
Mégis fájt a hallgatás. Titokban végigcsókolgatta, harmatban fürdette a
klánétát, hogy el ne repedjen, de a kilenc szent sebet mégse nyitotta
fel rajta.
Igy hát lassanként elfeledték. Jobbsincs cigány kezdett muzsikálni
őrült, beteg tempóval s az emberek, kik még éltek a nagy halál után, az
életüket mulatták el mellette.
Telt, mult az idő s a klánéta drága öble csakhamar megtelt a népek
kínjával, sóhajjal, bánattal; mintha minden elköltözött lélek
beleszállott volna. A sok haláltól megfeketedett fája, a sok kin
hasította szét jávorfaszivét és mégsem birt megszólalni. Olyan idők
jártak, hogy a meglőtt madár is tűzbeborult a levegőben, ugy hullott
alá. A pillangók hátán is démonok ültek és gyülöletet izzadott a virág.
Csak a klánéta nem birt megszólalni, mert akkora lőn a népek nyomora,
hogy ki sem lehetett már dallal fejezni.
Árva Kósa Pál is megtöretett testtel, elszabadt erővel, felhagyott
reménnyel, éhesen, rongyosan kiállott háza küszöbére, melyről tűz nyalta
le a fedelet és konok daccal, szomoru bennsővel hallgatagon nézte a
megsemmisülésbe szédelgő nemzetét. A cigányhegedük kihullottak a
tehetetlen kézből, a papok ajkán megfagyott az ige; oly nagy lett a
nyomoruság.
Mégse fujta meg a klánétáját.
Asszonya is elhervadt mellőle. A szive izzott, emésztette és fölpattant,
mint az arany tojás héjja. Könny, panasz és szenvedés ömlött ki belőle.
Vádolón, szótlanúl emberére nézett.
Tovább nem birta Árva Kósa Pál se. Csendesen kiült az eszterhéj alá,
letörte a szurokpecséteket és ismét fölharsant az életünket sirató,
drága magyar nóta. Az embereket lassankint elöntötte a vigasztalás. Az
égre is felszaladt a tavasz és csakhamar a fák hulló virágával
keresztelték a csecsemőket. Ujra kihajtották barmaikat az emberek és a
föld szennyét ekéikkel aláforgatták a mélységes pokolba.
Fújta, addig fújta klánétáját Árva Kósa Pali, amig sorsukba feledkeztek
az emberek. Ekkor ujra előbujt odújából a hegedüvel Jobbsincs-cigány, de
senkinek sem kellett.
Még mindig szomoru volt a klarinett, sokáig szomoru. Végre aztán a
hangjába belesikoltott az ő kicsi fia. Erre vigra fordúlt a szerszámon a
Kósa Pali újja, dallamok nevettek, ujjongtak, születtek. Az asszony is
felvirágzott a betegágyból, mellének fehér esője megeredt. A kopott
muzsika megfiatalodott.
Kósa Pálék ugyan tovább nyomorogtak, a nótáért pénzt ugyan nem kaptak,
de hallgatták őket, de szerették őket, mert ujra élt a dal. Es hát a
madár se vár semmit, mikor csicsergésével teleaggatja a fákat, szinessé
szövi az égvilágot. Hiszen a borviz is ingyen buvik ki a sziklák
markából. Így tett Árva Kósa Pál is.
Utóbb versek is tolultak szájára. Az emberek csodálkoztak, eltanulták,
de a nótacsinálónak jó szót se hajítottak. A vers és dala felhatott a
havasokba, lopva elrejtőzött a pásztorok fülében. Kicsi fia kacagni
tanult tőlük. Ő ugyan éhesen maradt, condra-gúnyája leszakadt, de a
népnek szines szárnyai nőttek, a homlokán bizalom káprázott és boldogan
dobta magát álmodásra virágos rétjei ölén. Az Árva Kósa Pali klánétája
ujra életre serkentette őket és örültek, mert azt hitték, hogy a dalt
nem lehet elvenni tőlük.
Egyszer aztán, mikor a vigalomból hazafelé tartott Árva Kósa Pál, elébe
toppant vetélytársa, Jobbsincs-cigány. Izgatottan, éhesen, kérőn
elébenyújtotta tenyerét, amelyről a klánéta elfujta a kenyeret.
– Sajnálj meg Kósa Pál, ne muzsikálj többet.
– Akkor én is éhen halok Jóska.
A cigány szemei úgy izzottak, hogy a pokolig lehetett ellátni a
fényüknél,
– Inkább te, mint én.
A közös sors katasztrófája fenyegette mind a kettőt. Az epedő dűhtől
szétnyiltak a cigány víllogó fogai és rávetette magát Árva Kósa Pálra.
Kést rántott és lihegve sziszegte:
– Muzsikálsz-e többet?
Árva Kósa nem bírt lemondani a dalról. Nem védekezett. Mit ér az élet,
ha már nóta sincsen. Kicsit gondolkodott, kicsit szomorkodott, erre az
orcája mégis tűzbeborult.
– Mégis tovább muzsikálok Jóska.
Jobbsincs Jóska egyik kezét finoman előrenyujtotta, mintha a levegőt
érzékelné, ugy fenyegette.
– Kilenc lik van a klánétádon, kilenc ujjadat vágom le.
A bírkózásban néhány sarj-bokrot széttiportak és csakhamar a földön
hevert a kilenc ujj. A cigány ránézett, mintha azon tünődnék, hogy mi
forrott ezekben a finom fekete ujjakban, hogy a nyomukban lobot vetett a
száraz fa.
– Vér! – suttogta sápadtan.
A vér, a sűrű, forró, a csillogó, áthatott, szilaj férfierő, a magyar
vér, mely ime folyik a csonka kéz csontcsatornáin. A cigány kéjjel
szagolta és lesi a vér szeszélyes utját, de nem érti, hogy mi sugalta a
kegyetlenül fényes eszmét. Ki lát bele ebbe a félvad, nomád koponyába,
melyben ez termett.
A klánétát is elpusztította és ezzel csend szállott a kis falunkra.
Azóta ilyen igaz nótára nem vigadunk. Ha kedvünk szottyan, kölcsön
kérjük és megfizetjük az idegen nótát. Nem sokat töprengünk ilyen
kicsiségen.
Árva Kósa Pált sajnáltuk egy kicsit, de arra való a megmaradt ujja, hogy
ha már koldulni megunta vele, szokjék más mesterséghez.