Van itt a legényeknek egy bájos, régi szertartása, a zöldágeljegyzés.
Magas, sudár nyirfaszálat vernek a lányos házak kapujába pünkösd
hajnalán. Nem véletlenség, hogy éppen a nyirfát választják s a hagyomány
szívósságával ragaszkodnak hozzá. Képesek tömlöcöt ülni érte. Olyan
tilalmas nincs is, mint a nyirjes, a Sugás nevezetü, hol zöld, arany és
fehér sorban, mint ég s föld között feszített lanthurok állanak
vékonyan. Szépség, tisztaság van köztük. Tavaszi nedvök, a virics, édes
és hűs. Micsoda fehérhajú agg szó ez. Úgy cseng, mintha eleink a
zsákmány arany pengését próbálnák a kövön. Javarügyezéskor növendék
legénykék léket vágnak a nyirfa lábába s a szekerce fokával meg is
kopogtatják a fát. Zárkózott hatalom látszik a szemükben, sejtelmesen
hajtogatják.
– Virits nyirfa, virits.
A fa sárgás életmustja meggyülekezik a vágott göbőben, nekihajlanak és
szürcsölik élvezettel. A fákkal való ezen közösségnek, egyesülésnek
mögötte sok minden rejtőzik. Az emberi öntudatnak nem példátlan
merészsége-e villogó baltával megállani a kopár fa mellett és
életreparancsolni: – Viritsnyirfa, virits! –
Tudólátó, jövőtáró, beláthatatlan fejü elődök öröksége ez is, kik
feltárták a fa eredetét ezen mondásban:
_„Nap volt édesangám, hold volt édesapám, kerek föld szült engem“._
A nagy háromságnak elfedezett nászára ráparancsoló értelem, ha el is
porladt velük, a nyirfa nedvében mégis felforr tavasszal s viricsivó
fiak cselekvéséből visszalátszik. Szánni lehet, aki nem hiszi.
Ott van a másik is, – a furulyahallgató legény. Nem az a legény, aki bor
mellett hallgatja a tilinkót, klánétát, vagy ennekelőtte a tárogatót;
hanem az az ügyibevaló székely gyerek, aki az elkészült hangszert
legelébb a füléhez tartja s hosszan tájékozódik. Van, aki nem tudja,
hogy a furulya tündérkoporsó, fényes nyoszolya, melyben a szép nóta
alszik s kilenc lik az ablaka. Az a legény pedig ilyenkor az ablak alatt
hallgatózik.
A zöldágeljegyzésnek akkor van ideje, ha már a szüzek saruja, a
szarkaláb is kinyilt, a tavaszvizek felfakadnak a lábnyomok után; sárga
kis virágban sárga kicsi méh ül, piros kis virágban piros lesz a méh is;
a nyirjes szélén pedig megáll a vörös róka, belebámul a fehérségbe és
szomoruan elfordítja méltatlan, ravasz terveket számigáló okos fejét.
Csak a tisztaszándéku őz áll meg a lehajló ágak alatt s a napfényben az
arany levélkék pici rebbenéssel pilinkéznek. Ilyen hajnalhasadtán, mikor
az ég aranydeszkái repedeznek, a régi nóta költi fel a nyirjest:
„Kerek erdőt járok
Marokvesszőt vágok“.
Az alsó vesszőket letakarítják, gondosan ápolják, eljegyzési jelt vágnak
a törzsére, művészfaragással diszítik, a lombok közt munkálva igy
titkolóznak a leány felől.
Hej sokszor titkolóztunk nyirfa levelével.
Külön legénybiró intézi a dolgot, mert törvénye van az ágmetszésnek,
kapuratűzésének. Tehát este, ha már matollál a denevér az ember feje
körül, megkoppan az ablak.
– Jön-e úrfi?
Négyen-öten várnak, köztük olyan is, kinek az első zöldágverése most
lesz. Szemes, eleven, a kamaszerjedésen frissen átesett fickók. – A
cigányhoz rég kiment a parancsolat.
– Osztán akasztás lesz, ha valamelyik elmarad.
Már a többiek kis tűz mellett ülnek, nem messze az _átokfától_, amely a
legdaliásabb fa tiz határban; de ott fog elkorhadni a saját lábán késő
vénség után, miután a harkály végigoperálta az oldalát. Az átokfán
ugyanis vértilalom van és édesanya átka. Alatta ölték meg a nagyobbik
Kósát egy leány miatt. Ma sem kérdi egy se:
– Hát te kinek vágod? Csak összeszikráznak a szemek és megsujtják a
szekercét. Megitilik a leányt is érte, az utcán lobogó hajjal fut a
fehérszáju rémhir.
– Éva Julisnak átokfát hoznak.
Harmadéve történt, hogy Becze Sándor nem kélt fel a tüztől. Feltünt.
– Dologra Sándor.
Dacosan elkomorodik.
– Az idén nem gyegyöztem.
Megesik, hogy egyik-másik nem jegyez zöldágat, csak a tüzbe bámul. – Mit
lát benne? – Vörös semmi a láng. – Furcsa madár szárnya nélkül, ágat
eszik szája nélkül… Ilyen madár az élet is. Embert eszik szája nélkül.
Csak a becsület jár szájról-szájra.
Tavaly mégis mást határozott a legény. Zöldágat vert az Évé Julis
kapujába.
– Leveszem az átkot róla!
Reggelre derékon törve, csonkán, megzúzva, legyalázva az úton hevert a
galy.
A bandaszóba, forró kedvbe az út kellős közepén belekáromkodott Becze
Sándor.
– Álljon elé, aki tette!
A falutjáró fiatalság visszadöbbent, de aztán visszavágtak.
– Úgy ügyelj, hogy megbúsulod!
Felnőttek is belekeveredtek s az asszonyok addig jézusmáriáztak, hogy a
többi akkor abbamaradt. Zúgták ezt is, azt is, hogy Becze igy, hogy
Becze úgy; de Becze csak azt mondotta a követeknek.
– Az én dógom.
Azóta egy év telt el és most várjuk a holdat. Néha vetnek a tüzre. Őket
nézem.
Kedvesek vagytok ti fiuk a tűz mellett. – Most szerettek mindent a mi
van, mert minden a tietek és szép a minden. A babátok szeme a csillag, a
tűz melegében őt érzitek magatok mellett. Csak ő szép, csak ő édes
míndenek felett. – Ég, föld folyása, a tejut pataka értetek van. – A
létnek dermesztően fennséges küzködése, fölöttetek való pusztító
szágúldása, a bolygórepesztő dörej csak úgy hallszik ide a kis tűz
mellé, mint a nászmuzsika, melyet a tilinkóra hajtott fejü legény ismer.
Ti kis legények nagy boldogsággal siessetek, mert telik az idő! Pár év
előtt még ficfafurulyát, most zöldágat, pár év után majd csak pipaszárat
vágtok.
A tűz hamvadóban, az idő haladóban, a legények felkelnek.
A nyirjes hangos lesz, fejszecsapások alatt ingadozik a fák ezüstös
teteje. Már csak egyedül ápolom a tüzet, mintha apja volnék s – talán az
is vagyok.
A Sugásban zuhantak a fák, mikor a tűz fényébe lépett harmadszor is
Becze Sándor.
Eldöbbenek:
– Mégis kijöttél Sándor?
Szembeült.
– Muszáj vót, otthonn nem nyughatom.
Fejszét se hozott, csak idegenül elbámul a fák során. – Megsajnáltam.
Milyen más, mint a többiek!
Semmit meg nem érint. Embertől nem fél, de ezek a fák, ezek a fehér
pihegyűrüs, fosztoskérgű átkos fák bántják. Az ágak szomorúak, a tűzzel,
lángvetődéssel tündöklő levélkék fájnak. – Susogásuk rágalom,
hallgatásuk kétszinüség, édes nedvük méreg. Nap ha rásüt, hold ha
ráhull, madár rászáll; szinben, izben, hangban, illatban meggyalázottak,
mintha a fából is ember lett volna.
A fiuk elkészültek, indítják a szekeret.
– Mehetnénk.
Meg se látják Beczét. – Állnak.
– Tegyetek a tűzre.
Csodálkoznak, hogy miért.
– Még egy fa hiányzik.
– Hiányzik-e?
Mind állunk a tűz mellett. Feszült, kemény, testzsibbasztó mereven. A
tűz megfesti a szótalan tanácskozást. A szűk kör közepén pirosló
zsarátnok lehet, hogy halált szül, ha a markok szétnyilnak. Becze nyakán
kihivóan feszülnek az erek, az elővetett láb már-már felrugja a kis
tüzet s akkor megtelik a nyirjes piros rózsákkal, számos tűzvirággal; de
egy-két száj is megtelik csendességgel. Jó lesz megelőzni. Nyulok az
egyik fejsze után. Vádolón elpillantok felettük, kicsibevevően és
fától-fáig nézelődöm, szemmértékkel becsülgetem, válogatom. Nyulánk,
széplombu kicsiny fánál megállapodom. A legények érdeklődve, de
mozdulatlan állják a tüzet.
– A zsenge lesz, – hallom egyszerre.
– Ha zsenge is, de az én becsületem rajta van, – vágok vissza.
Becze megmozdul.
– Pedig azon az én becsületemnek kell rajta lennie, – panaszkodik.
Erre már leeresztem a fának vont fejszét. Most már ütést se szabad a
fára tenni, olyan próbakoppintást a tövére.
– Ez igy van Sándor.
Nyiltan a legény pártjára állok.
– Jere Sándor, itt ma más veszti el a becsületét.
Keményen megpirosodnak. Ez sértés. Annak szántam, de morognak is
kedvetlenül. A legénybiró közellép.
– Értsünk szót! Én megbizonyítom a becsületet.
Minden mozdulata erő és szépség, nagyszerü méltóság, ahogy kell a
becsület megbizonyításához.
– Neköd adom az ölelkező fámat, – fordul Beczéhez megindult képpel.
A szintelen egyszerüséggel tett ajánlat nagysága elbódítja mindannyit.
Nahát ennek hire lesz, de lehet is, ha egy ilyen első legény az erdő
büszkeségét, a hires ölelkező fákat odaáldozza, csakhogy a legénység
becsülete megbizonyosodjék.
A nyírjes magas pontján a sima lapályon áll az ölelkező fa. Kitartó
munkával két egyenes nyirfa összefonva és úgy csavarva fel az égig, mint
különös torony. Csak a fehér ménló hiányzik a tájékáról s a sokszögletü
terméskő félig megbillenvet, beroskadva, zöld moha abrosszal s füsttől
vöröslő szemü, égett nyaku, tagbaszakadt, ménfékező két őslátó a kezükre
fröccsent, méntajték könnyü diszével.
A tűz villáncsol, az erdő megvilágosodik, kisvártatva a nyirfák alatt
felvetődik egy kar, két kar, minden kar s asszongya hogy: – „Ha
megebredsz, ne végy észre.“ –
A nóta felébredt a tilinkóban.
Minek ide őslátók.
Majd kijönnek egykor a fiaink nyirfakopogtatni, viricset ereszteni. A
vén fák alatt elboklásznak s itt ezen a helyen a lábukkal rátoppannak a
tűz helyére.
– Itt bizonyíták meg apámék a becsületet.
Hanem akkor mü, testvérek már a bor mellett is elálmosodunk.