– Maris,
egy halk
– Emri
és ismét semmi.
Megzavarják. Nagyranőtt férfiárnyékok jönnek ki a sötéürből, csak úgy
lábolják a fekete kaoszt. Vállukon fejsze. A mel zőre mennek. A
vaddisznó igen töri a kukoricát, őrizni kell. Nagy vadijesztő tüzeket
szoktak gyújtani az erdő szélen.
Egyikük elmentében odaszól.
– Te vagy-e Emri?
– Ez én.
Odébállanak. Az utolsó azonban hosszan, feltűnően vissza nézett.
A lány visszabúvik az ablakhoz.
– Jaj most megtudták!
– S hát osztán.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Végigfekszem az őszi hervadt füvön és ugy tetszik, hogy hallom az élet
megdermedését, ahogy a tenyészetből az életnedvnek a földbe
visszacsörgedeznek és szintelenül megszakadnak a láthatatlan életfonalak
az anyag tehetetlen összeomlásában.
Rágyujtok és hallgatok.
Kezemhátán – érzem – bogár mászik. Megnézem a szivarparázzsal. Picike
ormányos bogár. Finoman kék és szépen zománcos, mint a Bedő Ilus
selyemruhája.
Tünik az ifjúság a földről.
Az átlátszó tiszta zöld levelek megzavarodtak, mint az aggastyán szemei,
kinek az évek kábultsága agyára szállott. A föld tehetetlensége magához
szivja a testeket és a fák hajladozva bánkódnak felettem. – Jó elaludni.
De mit csináltok ti ketten odakünn?
Vagy úgy?
Egymás kezét fogják.
Tegyétek azt, de tiszták maradjatok, mert jeges vizbe doblak benneteket,
mint az eszkimó asszony a gyermekét. Védekezzetek, mert nektek adom a
világot.
Mit susogtok?
Különben susogjatok. Látom, tiszták és jók vagytok és én egymásnak
adlak.
A legény készülődik. Itt a bucsuzás. Megáldom őket.
Nyugodtan mehetsz, én őrködöm. Tied már kizárólag ez az ablak.
Kis leány, holnap már kiteheted a fuksziát, muskátlit és mikor elfogyott
róla a sok tüzes virág, te fiu jöjj el érte fényes nappal, zeneszóval és
hivjatok engem is.
Arra mégy? Jó. De vigyázz! A Bedőék ablaka alatt csendesen járj.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hideg már a föld. Fázom.
Önző vagy föld, irigy vagy, magadra téped a fákat virágostól,
levelestől, hogy hiuságodban minden illatot magadra pazarolj.
Vagy lehet, hogy te vagy a mindenség szive, ki minden szépséget magadba
zársz.
Könnyelmü leány vagy, elcsábítottad a napot, tüzét kiszivtad és most
ellökted magadtól.
Hideg vagy, mint egy öreg tudós ráncos keze; azért öltötted magadra
minden szépségedet, de ő elfordult és most kihült a szived.
Valaki meghalt, akit nagyon, igennagyon szerettél. A legkisebb csillag,
gyermeked.
Boldogtalan vagy?
Sajnállak föld, vedd a szivemet és melegedj át tőle.
Elszundítottam.
Mi az? Már hajnalodik, vagy a vadijesztő tüzek lobogtak fel tulságosan?
A torony élesen meg van világítva.
– Ég az erdő! – kiáltják.
Tüzben az ég nyugaton, mintha a nap eltévesztette volna, hol kell
feljönnie.
De ni. Ember jön az uton orozkodva, a vállán durva, kinnalvó
darócköpenyeg. Szembefordul a Marisék ablakával, mintha tépelődnék.
Most már mindent tudok.
Ez a fejszés ember, ki visszanézett.
Kábult a fejem a sok virrasztástól, zavarosok a gondolataim. Hiába,
szokatlan.
A tűz világosságánál még megeszem egy hideg almát és holnapra mindent
elfeledek.