Gyalázatosan megszedték a gyümölcsfáimat. Az arany parmen alatt egész
halom lehasított ág, könnyező levél hevert. Magamnak kell megőriznem és
rászánnom az éjjeli nyugodalmat.
Őszies, hüvös az éccaka. A szarvas már beleivott a vizekbe, jut eszembe
a gyerekkori magyarázat. Édes, teremtő nedvek hulldogálnak, mintha a
csillagok sirnák titkos, homályos fénnyel. Néhány gondolaton végig futok
és behunyt szemekkel képzelődöm a keserves egyhangu tücsökszó mellett. A
képzelet, ez a fehér leányka, idekapkod, odanyúl virág után és minden
férfi képzeletének van fehér leánykája.
Hunyókálnak az ablakok a faluban. Valahol egy legény kilépett a
kapujokon. Faluba megy, énekszóval megjelezi.
„Piros rózsa, fehér rózsa, kinyillott egy kis ablakba.“
Ez az.
Távoluccán, közeluccán a kutyák beleorgonálnak. Majd félbeszakad a
nótázás, valakinek köszönt.
– J’estét.
Igen meglepetten, igen bátorságosan hangzik. Valószinüleg zsandárral
találkozott. – Tiz lépésig tisztességből csend. Szóváltás nincs. Mégse
zsandár.
Kitájékozódom az útra. Kézi villanylámpa lidérckedik rajta. Soós Árpád
szokta a mellénygombján hordani, tehát úrral találkozott. Kissé megszúr
a gondolat. Arra laknak Bedő Ilusék.
Fuvallat buvik a levelek közé. A gallért felhajtom és elpletykálok
magamban. Jól esik a megszólás az emberi természetnek.
A legényről megfeledkezem. Már felém hangzik:
„Folyton álmodozom róla“…
Ez nem igazi nótázás, csak az érzései hajtanak bimbót szeszélyesen, mint
a szegfübokor ága; ide egyet, oda a mást.
Sodrott szivar pislog a legény kezén, mint az ékkő. Vigyázkodik. Most
megismerem.
A szélső almafa a keritésre hajlik, a lombja közé burkolózom csendesen.
Egy kis zsuppos háznál megáll, fejmagasságban az ablakkal. Közelarccal
beleszól.
– Nyilj meg setét ablak.
Melegen, kedvesen tudta mondani.
Megtörténik zajtalanul és mégis úgy rémlik, hogy ő alkotta magának az
anyagtalan sötétségből azt a fehér, csinos leányfejet, melyen még
frissen rajta van az első álom hamvas melegsége, kuszáltsága és mintha
hatalma volna felette, hogy ujra fekete semmivé enyésztesse, ha már
nincsen gyönyörüségére.
A változások titkon történnek, mint a fű növése, a leányszív rejtett és
magába mélyedt, mint az éj, mely a föld mögött lakik és nem lehet
harcolni ellene.
Kíváncsian várom azért első érzésüket, fiatalságuknak első merészségét,
virágtermő fejüknek ügyefogyott igazságát.
De csak susogás.
– Emri.
Emri és tovább semmi.