Van, aki madarak nyomáról rajzolt betüt a szónak. A villámcikázást
nyomorította ábécébe a germán. Másnál ismét alattomos kigyótekergőzés a
sorok hulláma. Az arab írásban mintha a sivatag közepén elhullott
emberek testén egymásmellé osztott férgek ágaskodnának. – A hunnok
azonban a bölcsesség gyökérszálaiból, öreg emberek szeme mögé vont
életráncokból alkottak formát a gondolatnak.
Nem látott még ilyent betűkitaláló értelem.
Ha minden barát szájavégén tiszta kánári nádméz csurogna e népre, mégse
volna jóvátéve a ti irásirtásotok.
Hosszuorru fa-saru, hosszuorru barát.
Pókhálóban ültök a föld fölött. Nem is vélitek, hogy a gondviselés két
véglete, a kenyér és a virág közt számunkra mi történik.
Zsebkendő-végről táncoltok az élettel. Csak a szemetek ég utánna, mint a
faoduba leskődő baglyoké.
Úgy kellene, hogy rátok nehezedjen minden hegy s a tűzhasogatta sziklák.
Fejeteket izzassza a felhő, a szálló bogarak nektek kedveskedjenek.
Sirásunk érzékenyítse sziveteket, belénőjjetek fába-fűbe. Pihenőhelyet
csináljon a megcsúszott kő, idekösse lábatokat a virág, agyatokba
belevilágítson a gyertyánk s a fákon tündöklő minden gyümölcs
elbódítson. A hangya is akadályt hordjon léptetek elé. A nap függönye e
láthatáron át ne bocsásson, avagy botlanátok el az _ördög barázdán_, a
székely földet körülzároló emberfeletti őrtöltésen és süvegberejtett
orcával addig zokognátok felettünk, mig a koporsónk alá tett tövisen
megnyugodva testünk-lelkünk földdé omlik.
– Hej Gidró, Gidró!
Csókkal mérik meg a fehérnép száját, szeretettel a világ hosszát és te
övedről leoldoztál bennünket.
Pedig lásd!
A gyűlölet kitagadja a fényt szemünkből, az erőtlenségtől elejtjük
falatunkat és szégyentől ég az arcunk, mint a lángszin bársony.
Jókedvünket elorozták, bitanggá vetett a keserü élet. Ahhozértő nótát
mondhatna nagy leromlásunkról.
Nótamondás? – Hol jár az eszem?
Miseruhát adass minden tekergő lantosra, de ékest, de dúsat, amelyiken
hat szentasszon vakra-varrta magát; mert – tisztelem a hirit –, nem
tudnak ma a lantosok az igazi dalhoz.
Mindegy.
Már az én hegedüm keresztbetett két virág a gyermek álla alatt. A versek
nem siettetik az ereink tüzét, könnyünkből a nóta több gyöngyöt nem
farag, elveszett a taktus, a pariparobogás.
Ez az utolsó levelem hozzád, aztán közgyepet hagy köztünk a sir: de
mivel szégyenítselek meg Barát?
Ha leányod volna, kicsike, térdigérő; hozzád küldeném, hogy öledbe
rejtőzzék. Ha fiad volna, levente; fonnyadt, kongó melledre siettetném
és te kevély örömödben, barát egyszerűséggel virágot szednél alomnak a
lova alá. Ha asszony fonna borod mellett, rárómadarakkal, vadászó
ölyükkel kedveskedném, mig te a kévét cséplő emberek tempójára ügyelsz.
Mivel pedig te csak vén, körmös Barát vagy, levélvivő cigányomat küldöm
száz aranyakkal, hogy egy Gidró öreg bottal ne zörgessen idegen ajtón,
borod legyen pezsdülésig s az idő, közös emlék megkényszerítsen: – Mikor
mindaketten a nászhintó két ablakában bámuló lantos gyermekek valánk a
fejedelem lakadalmán. – Az arany szegekkel kivert ezüstös kerekeken –
ime – eddig jutottunk.
Igy is jó.
Csak, – ha innen elmentem, – a nyomor meglohadjon, jó szó felfakadjon,
bánó szó ne legyen, fennséges legyen az inggel megtörült minden homlok.
Avar közt a holló holtat ne keressen, a fejedelmek közt hazug ármányt
több követ ne hordjon. Hagyjátok a vetést békében sárgulni.
Nyissátok meg száját a Rakodó-hegynek, hogy a regőrejtő hadas Irnák
sirja házunkat betöltse. Te pedig vén Barát kérd meg Úristened, hej azt
a sok árvát aztán ő feressze. Így még azt se bánom, hogy a csatazáró,
fergeteges kürtöm csak a csordát gyűjtse.
Tőlem akár kakastéjjel süssétek a bátorságot, de én látni nem kivánom. A
régi jó világot kössétek batyuba s földig húzván a leghosszabb fenyőt
csaptassátok immá’ a pokolba.
De te Barát osztályosom valál, egyazon hótól fehérűltünk, közös
könnyünkbe vakultunk; testemet azért ezektől megójjad.
Akármelyik könyöködön gondolkodj felőle, ép ésszel rendelem, esküvel
meghagyom, hogy: –
Tömjén füstölővel magadat ne fáraszd, hosszu a tüdődnek a
„Miserere“-soltár. Vén hangodnak szárnyán messze úgyse jutnék. Fejér
szakállamot vizzel ne áspergáld, rongyolt Bibliádban se keresd a
textust; – hanem a lovamot pompára szereltesd.
Eléadják szódra a bogláros féket, az innapi csójtárt. Homlokelő helyett
párducbőrrel vértezd. Itt hányódik valahol az üstöknyomtató s a jáspisos
nyereg.
Szép varratos keszkenőt adjatok kezembe. A sisakos, páncélos két
fegyvernök el ne maradjon. Zászlót, kardot síromra vessétek, kopját a
templomfalába törjétek.
Többet nem is mondok.
Csináld Barát, csináld, ahogy ketten tudjuk, konok módra, keleti
lélekkel. Pornak csendességében, hegyeknek gyászoló fekete ölében
megbúsult lelkemet így készítsd az útra.
Aztán te is tedd le neved vén, szomorú Gidró Péter! Siess, kövess engem!
Ez a plánéta már ránkunt.
A halál fagyának rögei közt várlak.