– Átkozó levél az utolsó árcsói baráthoz. –
Magában fondorkodó, előrehorgadott ükapám omló-porló írása ez, kinek az
élet már aranyzérus. Régen átdugta a fejét rajta. Hatalmába belefáradt,
málladozó gőgös agg volt, ki hetven éven túl magasabb szférát lakott és
csak isteni közbenjárással lehetett szóra birni. Alakja vetekedett
gyepűháborító őseivel. Fakó, gúnyoros bölcs és hajthatatlan. Sisakban
feledett százados fő, kiméletlen, hiábakeresztelt turáni keserves, ki
háborgásában földdel együtt szedi az epret, mint a medve.
Mikor a levelet irta, üstökét meszelgette a halál, mint a rabszolgák
lábát volt szokásban, de ő ezzel se törődött.
*
– Láttalak, Barát!
Sirgödör már a kincses ládád. Imahabaród erőtlenül aláfittyent, kopasz,
nyeszledt saskeselyü ül már a dohos kámzsád felett. Végérvényesen vége
az árcsói szép napoknak. Megelégszel a jóleső tüsszentés boldogságával.
A bortól mindjárt a tántorgó kerekű, aranytaligára ülsz és sápadtan
elalszol. Ha asszonyt vezetnek eléd, ölelés helyett megáldod. A kincsek
felett győzelmesnek látszol. Gúnynak, gyülöletnek szentes ábrázattal
lyukas tarisznyát tartasz. Juhok közé vetett érzéketlen pásztorbot vagy,
ó-szövetségi kormányforma.
Ki vétkezni képtelen, imádkozni se tud. Néma és töprengő levél, mint a
tojását csőrében költöztető madár.
Tudatlak, hogy jól vagyok, Barát. Az én lábamról nem ették le idegen
porták marós kutyái a sarkantyus csizmát kúdulás közben. Hát, hogy
megőszültem? Ne féltsd te az fehér lúdat a vizbehalástól. Te csak
vizsgáld a lelkiüsmeretedet, mig megvedlik alattad a medvebőr a kanapén
és megfurja lábszáradot a szú,
Tedd le a nevedet Gidró Péter. Érdemtelen vagy rá. Az apád még fagúzsból
csavart jármot vetett a bölény nyakába a fülei nagy erdőn, de te azt se
tudod, hogy nem ezüst fonállal, de vérrel peremeztük subánkat, mig te
Istennél futottad a magad dolgát.
Vitték-e hírit neked, hogy Kós Imrinek vége?
Gyeke Dénes se öntözi többet pézsma-vizzel a szakállát.
Bethlenfali komám se ciprusfaládában nyugszik.
Petresnek is a bogácsi szászok ástak sirt istennében.
Etcetera, etcetera.
Míg a felvetett alma alájön, idő változhatik. De te honnan tudnád?
Tőled ugyan zászlóval hordhatnák el a határ köveit.
Hosszu gondolatnak rövid szót adok.
Porod se maradjon. Barátnak is rossz vagy, különben ösmerned kellene a
székely hitigazságot, hogy nemcsak a chrisma, vagy a fák olaja szentelt,
hanem az emberek drága kenete, a verejték a legigazabb papavató-szer,
melyet belső tűz ver ki lelkéből azoknak, kik asszonyok kedvességéből is
kölcsönzöttek erőt s kiknek fülébe gyermekük sirta teremtésvádoló
haldoklását. Ennek hijjával porbairt jóslat lesz belőletek.
_Enlaka_ fölött a kővéváltozott, felkantározott _Firtos-lováról_
mondják, hogy megjelenti a székelység sorsát. Szép, békés üdőnkre fehér,
mohaszőre arannyas, zord üdőnkre fekete, felhők közt nyugtalankodó.
Sárviz járjon a szivedre, soha se nézed te azt a lovat?
Meglátszik, hogy úrfi-korodban is csak asszonyoknak kémdeákja voltál,
másképpen azon lóról fölszedett szemöldökkel kellene prédikálnod
egyhuzamban reggeltől estvélig, mig annak a lónak kőlábai eloldódnak,
mert – sírástól reszkessen rothadt bajszod – pusztulás jöve reánk.
Aki pedig barát, az termeljen sáfránt, ha nem tud a sziklába lelket
önteni.
Egyéb panaszom is van.
Hajitásnyira van tőletek a világ nevezetessége, a _Rakodó-hegy_. Viz
oldja fel a föld méhének minden kincsét és színes rétegekből hegyet emel
arany lávából, ezüst fátyolból, gránát-, zafir-kristályokból.
Észrevétlen tornyosulással mese növekszik valósággá.
Egy életet éltél le a Rakodó-hegy alatt s az ércforrások felhullámzó
csudálatosságát mégse érted. Csak a szineket látod, a dómépítő türelmet,
de nem sejdíted, hogyan válik a feloldott kincs mélységtáró bölcsességé,
honnan pap-eleid merítettek.
Hej Barát, te talpas! Ez a kincsek sirja, hadas Irnák koporsója. A
felvetett virágkövületekhez van-e értelmed? Borultál-e a hegy szája fölé
jövendőt lesni, jelent megtudni, mig igaz látások özönlenek lüktető
agyadba? Bűvös erő tükröződik abban s a tükör néped életét megigazolja.
Rettenj és rémülj Barát! Fekete réteget rak hadas _Irnák_ sirja.
Szorítsd rá a szádat s szüntelen kiáltozz át a másvilágra, ha értünk
könyörögni erőtlen valál.
Ám, mi közöd velünk? – Sohasem érezted a csillagnál melegedő bújdosók
vágyát a tűzhely után, anyád sirjába se lőttél keserűségedben, hogy
miért szült e világra téged. Ti pedig árcsói barátok ehelyett csákánnyal
támadtátok, földdel behánytátok a székely jóshegyet. Sok istentelen!
Elfeledtétek: – Amelyik nép multját eltemeti, elpusztul az.
Hamarabb megolvad a kő egy barát tenyerén, minthogy ezért megbocsássak.
Nem csoda, hogy a fejetekre szakadt a firtosi zárda.
Igy tevétek a hunn írással is.
A pogány ragaszkodás fájt nektek. Nyugatról hoztatok köntöst a szónak,
pedig nem látott még olyat betűkitaláló értelem. Nyíl után hunyorító,
világigázó nagy nép igaza volt pedig az az irás.