Árpádkori templom.
Ködös, beteges ház, melyet csontig gyötört az idővel viaskodás.
Felrepedezett, vénhedt és terhes látvány, mely átment az ódonság vegyi
folyamatán. Szürke, széles csontváz, mely minden éjszaka visszavágyik a
teremtés első napjaira. Denevérrel ragasztott falain zöld a nyirok. Ki
tudná mennyi idő óta sír alatta az a tücsök, melyre kezdetben a
templomot ráépítették. Már csak hullafoltos imádságraktár, mely felvette
legrosszabb külsejét, hogy kárvallás nélkül állja ki az ismeretlen
veszélyeket. A támaszfalak úgy dűlnek neki, mintha a templom eddigi
papjai homlokukkal támogatnák. Azóta fű nőtt ki a hátgerinceikből. A
torony hegyén a pléhkakas a holdba akar ugrani. A szűk ablakok régen
megvakultak. A zsoltáros könyv porbaszakadt, a primitív freskók szemeit
megette a salétrom. A verébfiókák benéznek a szertartásra és óvatlan
pillanatban ráesnek a úrasztalára. A kripta hivességéből
felzarándokolnak a szellemek, hogy megnézzék a falon lógó szentruhát,
melyből egykor kiették a hangyák a papot.
A mostani pap fiatal, makrancos erejü ember, hozzá nevelődött a
templomához. Omladékban lakik maga is, roncsok mögött, ócska edények
között, a világpusztulás szakadékában. Mindennap egy élethosszra merül
ki. Elfoszlott életek romjain haldoklik. Ezen az estén végre fellázadt.
– Elég volt. Nekem elég.
Tervez és csendesen bealkonyodik fölötte. Senkije sincs, csak a templom.
Gondolatai beleragadnak a piszokba ezen a helyen. Néha a magánosságban
dührohamot kap és lángot érez a feje helyén. Saját szája párája égeti.
Aztán elresteli magát és hogy önuralmát visszanyerje, megszámlálja egyik
kezének földmunkától piszkos ujjait.
– Én már megvagyok címezve a pokolba, – dörmögi sárgán.
Evangéliumi igékkel megfeddi magát, szentelt vizzel tölti csordultig a
száját, de ismét újra tobzódik benne a fekete angyal. Megalázza magát és
durván rákiált a szivére:
– Mi lesz odabenn?
Bizonytalan mozdulatot tesz, fehérpercekre vágyik, mig az éjfél az ablak
alattvár. A fehér perceknek kínos a harapása, mint a nesztelen menyété,
mely az állat alatt elsunhanva mérgezi meg a tejét.
– Legalább asszony volna a háznál!
Ránéz a rongyaira, magát szemléli és szomoru házának minden kicsi tárgya
új kínnal nehezíti. Rekedten kacag. A nevetés úgy zörög a testében,
mintha a megromlott óra kerekén lefut a fekete lánc a tulságos súly
alatt.
– Mi lenne itt a szép leányból egy hét alatt?
Fölcsapott a szenvedély, az éhes hús törvénye; hogy a levegő is
reszketett körülötte.
– Kapok én asszonyt. Ideillőt.
Fogta a furkósbotot, melynek ólom a veleje. Már egyformán fegyverkezett
a parasztokkal. Az ősember primitív furfangja szerint a botban hordta a
halált.
Rágondol, hogy a férfiak már kivül alszanak a pitvarokon. Hanyattfekve
várják, hogy tátott szájukba hulljon valami felülről, talán a jövő
csillagdarabra irva és megerősítve életüket, mint a harmat a fű gyenge
lábát. Még érzik rajtok az ösztön lehellete, mely vad és forrongó, mint
az éj gyümölcse. Az ősasszony éjjelre földbevájta magát, hogy a férgek
meg ne csípjék. Hajánál fogva rántotta ki magának a férfi belőle. Igy
tesz. Ezek a házak is ilyen földi lyukak s az emberi gazdagság végső
határáról így gondolnak az itteni szerelmes lányok:
– Bemeszelem a házadot sós téjjel.
A pap megpihen.
A föld összevegyült az éggel. Az éjnek csillagtáncán leereszkedett a
másik élet felvonó hidja, hogy a sors a földre szálljon s a lehullott
holdat gyászmenetben felemelje. A torony fehér gúlájára harmat csapódik.
A látóhatár belemosódik a szertelen őrvénybe. Az űr tompán zajlik, mint
a kisértetek gyomra. Apró, rojtos felhők gyülnek, mintha öregasszonyok
fekete keszkenőit kapta volna magasba a szél.
Az Árpád-templom papja kilépett az ajtón, de megdöbbent az ujjmutató
éjtől.
– Aljas vagyok.
És fennségétől megtísztultan szállott le a küszöbről.
Csillapodásul gyermekkorához tért vissza, a szülői házhoz és földbevert
kövekként állott a kopárra tiprott világ közepén.
Majd nesz hallik és valami zavaros tömeg bukkan elő abból az irányból,
ahol csendes fény hull az ösvényre. Odaér és az ablakon beszól.
– Itthon van-é, tiszteletes uram?
– Ki kérdi?
– Az egész eklézsia.
Egy nép sorsának rettentő humora van ebben a beszédben. Egy ember az
egész eklézsia. Kántor, kurátor, egyházfi és gyülekezet. Bús, öreg roncs
az is, terméketlen ágyéku, utolsó lélekzetét leső mustrája fajának.
– Mi a baj Gábris?
Az öreg keserüen köpik.
– A máshitüek küldtek, hogy ha nem adjuk a földet s a templomot,
kipusztítnak innen.
A pap mosolygott. Sokszor megfenyegették már a máshitüek és másnyelvüek.
– Adjuk-e Gábris?
– Nem kéne.
– Akkor nem adjuk.
– Én bizom, – pihegte az öreg, – hogy nem merik agyonütni a tiszteletes
urat, mert tudják, hogy _időnapelőtt ébredt ember_.
– Az mi a fene?
Az öreg borzadva nézett a papra.
– Olyan ember, ki születése előtt az anyja méhében sikoltott.
– Szamár kend Gábris, – szidta a pap.
– Lehet, – átalkodott meg hitében a másik.
Az árva két magyar hallgatott.
Tüz verte fel a pap arcát, tapasztalat szegényítette a másikét. A pap
fejének éles reliefje mögött az agy kerékvágásain sürün járnak a
gondolatai, hogy megduzzad a koponyája tőlük és piros jelet tesznek a
szemeibe.
Kivül a fák galyai közt álmokkal vesződnek a madarak. Ebbe a kis zugba
veszve természetfeletti kötelességeket ró magára a pap, mert megejtette
az ihlet és kiegyenesedik, mint egy bogárka felett az Isten.
Az Árpád-templom a mellére dölt és most benne reszketnek e kialudt idők.
Az árnyak parancsolnak neki. A rothadó, penészes szentruhát magára
öltötte temploma faláról és azzal a végzet tiltó törvényt irt a lábai
körül. Innen el nem mozdulhat.
Egész lényén elhatalmasodik a kripta szele, a fogai belevacognak, ahogy
földi vágyait szétszórja. Fásult lábakkal már a saját koporsójában sétál
időnapelőtt ébredett emberek végzete szerint.
Dacból se tágítana innen. Büszkeségét is terheli a fenyegetés. Felvágja
az eklézsia kis leveles ládáját az asztalra. Előkotor egy fonnyadt, régi
irást, valamelyik porladó pap elődjének levelét.
– Ide hallgass Gábris! Háromszáz esztendővel ezelőtt ilyenek voltak a
papok.
Remegő fanatizmussal kiáltott.
– Hallgasd te is Gábris! Őt is elakarták innen verni, de megesküdött,
hogy nem megy. Irásba is tette a népeknek. Átok a kezdete, mint
mindennek a földön.
Kálvinista énekléssel olvasta:
– Én, Uz Bencze pap, esküszöm s ha bé nem tartanám:
Föld engemet elnyeljen, latrok kössenek lábukhoz, minden féreg rajtam
hizzék, minden bánat bennem lakjék. Mózes írása törüljön el,
szamártemetésben legyem részem. Hóhér legyen baltolmácsom, ha mi gonoszt
véghezvinnék. Szép hitös assszonyom tőlem elsorvadjon, inges két
magzatom akárhogy elvesszen. Megvetésnek kára érjen. Isten szakállával
törülje nevemet az élők sorából. Amig a nap kisér, meddig a hold ellát,
beteg kutya szerencséjét örököljem!
– Mert én, Uz Bencze pap, énakaratomból esküszöm!
– Esküszöm pedig a kenyérre!
– Esküszöm a sóra!
– Esküszöm a négy bőjtre, Istenre és minden teremtményére, hogy én ezen
szép templomot hóttomig el nem hagyom, s ha meghóttam, testemmel akár
kertet támasszanak!
Mindaketten lihegtek a rémitő eskü után. A pap aláirta és megcsókolta az
Uz Bence esküjét. A térdén eltörte ólmosbotját. Két karját a mellére
vágta.
– Most eredj öreg Gábris és vidd hirül, amit láttál.
Az öreg ember roskatagon motyog és eszi a szája szárazságát.
Az éj teljességében áll és olyan, mintha a pap fénytelen buráját
keresztül lövöldözte volna, hogy az Isten ide lásson.
Az Árpád-templomon új repedés támad és az alatta cirpelő tücsök
csendesen kimulik. Minden alszik, csak az időnapelőtt ébredt ember
őrködik a bunkók árnyéka alatt.