Mi vagyok _Én_ velük szemben? – Az a csekély és nevetséges név, melyet
kínos hernyó-mászás után denevér-ganajjal a Barlang oldalára
felfirkáltam.
Valahol belül és lefelé rejtőzik a kövek valósága. Az a nehány
gúlaoromzat pedig, mely a barlang _Kő-páholyának_ fukar ablakán át ide
látszik, csak fölényes kőtorony-játék, mellyel a hamar megunt teremtés
dicsőségéhez szemkiszúrásból a sziklák is hozzájárulnak.
– Nincs tovább. – Mindent láttatok. Elmehettek, maradhattok, ahogy
tetszik.
– És te?
– Én? – tévelygett.
A fáklyacsonk reszketett a kezében.
Megütközve kezdettünk ráfigyelni. A barlang arányaihoz szabott szép szál
fiu ide-oda ingadozott, a szeme karikázott.
– Feri mi lelt? – gyanakodtunk.
– Semmi.
A fáklyánk tétován világított rá.
A falból indulatos, vad arcélek ütköztek elő, készen rá, hogy
megharapják az Isten kezét. Dicsőségtől csömörlött, világokat összeontó
barbár uralkodók, prófétákat cenzurázó, tulzotterejü vílágdacolók
vetettek itt ágyat maguknak. Szerencsére oldhatatlan szirtövvel van a
testük hátrakötve és nem rohanhatnak ki, hogy fejük fölött a kőzetbefúrt
öklükkel együtt a világra rántsák a hegyet.
Ezt a látványt igazán csak a hideggyomru állat, a denevér birja ki.
Szemben félemlőjü, törött-zuzott kőfaru nők kőtejjel szoptatják
kicsinyeiket.
Pirosarcu székelyanyák voltak valaha, kikről borzasztóan tud mesélni a
furulyával kitoldottorru kecskepásztor.
Ami velük történt elenyészett és csak a mindentudó szikla sir a
ruhánkra, Füst s a lélek nem kormozza be a levegőt.
Szipogó parasztasszonyok, – kik orrukkal piszkolják kötényüköt, – nem
állhatnának résztvevőbben a mult rémtettei előtt, mint mi. Csak ez a
kőlebbentő Csala lázad fel.
– Jerünk. Akkor is pofonnal egyensulyozták az embert s a Krisztus
szakállával törölték meg a hatalmasok ülőhelyét. Akkor is arcbavágott
parolákkal cserélték az országot. De ne essetek kétségbe, ma velük
leszünk a kövek menyországában.
– _Kövek menyországa?_ – kételkedtem.
Miféle agyrém, vagy kőreruházott rejtelem ez? Hiszen ez már kéjeleg a
kövekkel és veszedelmes uton járó akaratához bilincselt minket is. Rabul
vetett, hogy borzongásunkból, a tér és időt leromboló gyönyörűségekben
kiélje magát. Bűvös befolyása jólesett és végül is a névnek mindig
megmutatta a valóságát.
Kőcsudáló Csala most megállott a végpont előtt és elsimította homlokát.
Az már igaz, hogy páratlan látvány volt. Haalmas terem, melyben a
támasznélküli boltívek szörnyű törvénye ttartja a geológiai
világ-királyság felett.
Minden zúgot fényességek vernek át. Aranyszikra szóródik. Azurfény-játék
kísért. Ott máglyaszerü halom, mintha drágakövekből rakott pásztortűz
lobogna, hogy a Szegények is melegedjenek.
Pazarszövésü valódi kőfüggöny takarja a szivárvány-szobát.
Csala elbűvölten, letartott fáklyával áldoz és mi nem csodálkozunk a
szertartásán.
– Üdvözlégy kő!
– Te időtől kopott lépcső a Semmihez.
– Sasoknak asztala.
– Élet eszméletlensége.
– Sziklák, melyek a Földhöz szorítjátok a Szépség hímes köpönyegét.
– Alázatosan csússzál Ember – riadt reánk extázisában, – mig a hátadon
sebeket húznak a hegyes mór díszítések.
Előtted megkövült székely vérrel telehagyott csészék sora fekszik.
Feltépett egy félmázsás követ és keserves erővel bevágta a
barlang-menyország szépségei közé.
– Feri! Testvér! De Feri! Legyen eszed Feri!
A lappangó dohosságtól bolondult-e meg ilyen átmenet nélkül, vagy a
terhes mászkálás közben koppantotta el valahol a józan eszét? A gyanus
barlangmagyarázat se természetes.
Csitítgattuk, konyakot dugtunk a szájába. Végre kedves lett, de mint a
hajánál fogva szerelemre kényszerített leány. Mosolygott, körűlnézett.
– Ez a hely megnyugtat.
(No fene menyország, hol igy vígadnak az idvezültek.)
– Ideje is volt, már aggódtunk.
– Keressetek valami emléket, aztán megyünk, – figyelmeztetett higgadtan.
Hamarosan kinéztem egy lábujján figyelő, kiváncsi, csodásan finom
leány-figurát a cseppkövek közül. Babráltam vele, hogy óvatosan
kitörjem.
A Barlangember szomoruan panaszolta:
– Te, azt úgy szerettem.
– Akkor valami kő-virágot török helyette.
Számtalan volt és szebbnél-szebbek. Folyondárok mészcsipkékből, tejben
nőtt tavirózsák, zafir nefelejtsek, de Csala reszketett, ha feléjük
nyultunk.
– Barbárok vagytok!
– Ha úgy gondolod, követ se mozdítunk, – tartózkodtunk ingerülten.
– Ne bántsatok fiuk, – szégyenlette magát.
Az őszinteség is olyan, mint a kőcseppenés. Kicsordul és leválik
előbb-utóbb. Csala maga is érezte, hogy magyarázattal tartozik. A
sóhajtása majd elfújta a Barlang fényességét, s csak a férfias szemérem
tartóztatta, hogy vallomást tegyen.
– Ha sejtenétek, ha sejtenétek!…
Hallgató Barlanggá merevülünk mi is, míg a szivünk alatt kőmenedékét
keresi a kagylófényü öreg sziklák szerető gazdája.
– Azt tudjátok, hogy szegény vagyok, istánciával lesem a kenyeret, a
gondok fölé kacagás takarót húztam, utolsót rugom a gondviselés horgán.
Belsőmnek a visszáját emlegetem, a jövővel laktatom a jelent. Bennem a
rossz is elromlott.
A szó bennünk is arabeszkké oszlik, cseppkő-virággá fagy, vérünket és a
lélegzetünket gátolja.
– Meguntam már a szánalom szamarán ügetni, a büszkeséggel dicsekedni.
Nem cipelem tovább a szóvaltöltött zsákot. Mért legyek én a koldus
mindig üres tenyere, kit a kapuból akkor hívnak vissza, mikor más a
jóllakást már kipihente? Az én bajomat szociális asszonyok szent ügynek
sohse emlegessék. – Charitas? – Szomoru tyuknak álmában ejtett tojása.
– Közétek többé nem megyek. Abból a földből az se enyém, amennyit egy
rámijedt nyúl ültével pillanatra eltakar. Lettem a magam özvegye.
– A szegények hite az álmuk folytatása. Én ezzel a barlanggal becsaptam
a Végzetet.
– Itt nyugodt vagyok, mint a kő maga és szilárdan növekszem bele
láthatatlan életébe. Érzéseimmel áthevítem a sziklát és a ragyogását
csak fekete álarccal bírná elviselni más, mint a vasöntés tűzfolyamát
szokás.
Ügyetlenül körülvettük, hogy mérsékeljük a káros, elkeseredett
túlzásait.
– Megértünk teljesen.
– Semmitsem értetek, – idegeskedett. – A kalap karimájánál megszűnik az
eszetek fénye.
– Menjünk, hagyjuk, – sértődött meg társunk.
– Látjátok? – itélte ránk az igazságot Csala. – Képmutatók vagytok, mint
a lúd. Az égbe néztek, s vizet nyeltek. De menjetek, ne lássalak.
Unjátok magatokat, mint a pénzen az uralkodó és az évszám; de nekem a
formákból kifogyhatatlan Barlang minden pillanatban újra diszíti magát
és egyetlen kőcsepp elhelyezésével képes kétségbeejteni a művészetet.
Gondoljátok el, nézzetek figyelmesen körül itt, hol az óra önként megáll
a zsebetekben, mert ennek a fennségét már nem lehet idővel korlátozni.
Odakinn pénzért se láttok ennyi kincset, s ez a kincs az enyém, mert
feltudom fogni.
– Hát az a szemét, amiben mászkáltunk? – gúnyolódott valamelyik.
Csala Ferenc végleg megdühödött.
– Az értelem szentségtelenjei vagytok. Bolondul lármáztok, mint azok az
aranymosó cigányok, kik szemenkint halásszák a Vargyas-patakból a
kihordott morzsát. Az a szemét – tudod-e? – De itt a szemét is más: az
élet halott része.
A társunk észrevétlen a Csala Feri indulatos szemei közé kacagott.
– Hagyd abba. Ostoba szegény vagy, ki, – mikor a kenyér elfogyott a
kezéből, – saját ujjait eszi meg.
– Ne bántsd, – hárítottam el az álmodó fiutól a durva ridegséget.
– Eh. Az ájult asszonyt tükörrel lehet a legjobban felébreszteni.
– Áron te! – könyörögtem. – Balogh Áron! Hallod-e? Te hó te! – Mi lelte
ezeket?
– Ki akarlak kergetni ebből a lyukból, – vitézkedett Balogh Áron, – mert
nem neked való. Hideg, üres vázzá sorvadsz te is, mint a cseppkő. Már
most is kiálhatsz bátran te is a csudálókő szádába és megkérdezheted: –
Atyafi. Elmentek-e a tatárok? – Úgy nézel ki.
– Aztán miért? – ingerkedett Áron. – Ha eloltod a fáklyát, pompának,
bűbájnak, ragyogásnak, fattyú-drágaköveidnek, az egész ámulatnak vége.
Csala túlvilági öntudattal rázta a fejét félelmesen mosolyogva, de
Balogh Áron nem tágított.
– Mindegy. Majd jóllakol barlang-imáiddal s megúnod, hogy a nyáladdal
gyógyítsd a lehorzsolt bőrödet. Szofizmáid agyadból a gyomrodba hullanak
és rájösz, hogy a szépség is csak önámítás. Elszaladsz szégyenkezve,
mint a tivornya-asztaltól, melyen fölébredtél.
– Még egyet.
– Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a fényűzésed csaló varázsától
cinikusan megfosztottalak, egészséges gondalatommal eltorzítottam
cseppkő-palotádat, hol bizarr vágyaid szerint felsőbb embernek játszod
ki magadat és gyerekesen egyensulyozni próbálod vele azon jólétet,
pompát, hirt, uralkodást, mit az élet tőled megtagadott. Rosszul tetted,
hogy szóltál felőlük. Az őszinteség a mai világban önmagad elárulása. Az
erdőn járó gyerekek megtöltik a keblüket madár fiókákkal. Otthon a
nyakuknál fogva huzogatják elő s emiatt két-három rebbenés után
kimulnak. Igy jártál te is. Holnaptól kezdve fakó, ijesztő üresség lesz
neked ís a barlang, mert feltártad nekünk. – A kőkorszak temetőőre
voltál, de elűztek a holtak, mert eldicsekedted a titkaikat.
– Remélem nem haragszol? – ölelte át az ingadozó, sáppadt Csalát.
Csala szegény nem haragudott. Leromlott a kövekre gondolkodni. Nesztelen
tisztelettel hátrábbvonulva néztem. A lábához esett fáklya pörkölte,
füstölte a követ. Balogh Áron elégedetten mutogatta fogait.
A barlang-szerzetesek rendje oszlóban van. Az együttálmodó köteléket
elvágta az irigység. A hatalmasabb gondolatot megölte az aljasabb, mint
rendesen.
A Barlang mélyében utolsó fényökben reszketnek a kövek. A denevér is
elsuhan felettünk ködös utjára. A körtestü állat a pók, nyugodtan
megnézi hálóját. A kövek tovább csepegnek.
Vajjon mennyi időre van szüksége a kőnek, hogy magába rejtse az emberi
fájdalmat? És lesz-e ki valaha kiolvassa belőlük?
A csudálókő csudái ma reggel megszaporodtak.
Csak még a Csala Ferenc bucsuzó imádságát szerettem volna hallani.