Egy évig hire-nyoma veszett a Jézusfaragó embernek, de ujra csak különös
formában találtam rá.
A város szélén nagy üggyel-bajjal egy ernyősszekeret tördelő megvadult
lovakat fékeztek meg. A szekérről keresztek hullottak szanaszét. A tömeg
álmélkodva, bámulva állotta körül. A városszolgák a rendőrségre vitték,
az összezuzott Jézusfaragót pedig az ispotályba. Félóra mulva már
legendák keringettek róla a városban.
Valahogy sikerült emberré kötözni.
– Mit akar ezekkel a feszületekkel? – támadtak rá hivatalosan.
El akartam adni, – küzdött a torkába tóduló vérrel – Bejártam a
félországot, de nem kell senkinek.
Ütéstől foltos szeme átkönnyesedett. Neki is immár nazireus haja vala és
szine, – egykoron az érett buzaszemhez hasonlatos, – most megváltósan
sárga. Vérsavó fanyarította a száját. Egy légy inni kezdett lábai
sebéből. Ujjai bütykén a rubingyöngyök megalvadtak.
– Évike! – rándult fel a csuklás a melléből.
– Ki az az Évike? – estek neki.
A fűben gázoló kis leányt senkise ismerte, mosolygásából pedig hogyan
lehetne kitalálni.
Feddő, cinikus laposra rángatózott arca. Itt nincs mit kérdezni többet,
hanem majd a feszületek. Látnom kell.
Rendőr őrizte a szekeret.
– Megérinteni semmit se szabad, – szigorkodott és állotta bután a
posztját.
Szomoruan állottam meg az embervérrel-festett Krisztusok előtt. Igen. Ők
megváltották egymást kölcsönösen, saját vérükkel. Egyikök keresztfán,
másik keresztfától halt meg és most mindakét test szelid és bölcs. Már
nem a régi zord probléma. Ez a Jézus mintha kinjában is a kis leánya
játszótársa volna. A lándzsa is talán csak azért nyitott bele az
oldalába, hogy a gyermek a tenyerébe hulló piros csöppben kedvét lelje.
– Fennséges nyugalom és béke árad szét róla. Semmi döbbenetes.
Keresztény és igaz, mint a virágbimbóba zárt csend. Ő az ki áldást hint
az emberi agyakba. Verejtékgyüjtő próféta, jókorérkező Isten, liliomok
patrónusa, Küs Miháj Danik hite, királyok kegyvesztettje, erő a bogár
szárnyában. Palástjának ráncaiból hull a morzsa asztalunkra. Ő a
reszketés, mely végigfut a fegyvercsöveken. A leginkább sajnálatraméltó,
ki a leghosszabban beszélt hiába a világnak.
– Nem kellett senkinek, – tördelte a szót a roncsolt művész.
Talán azért, mert egy szegény székely ember szekerén indult igazságot
keresni és még az egykori harminc ezüst pénzt se tudta az éhezőnek
kijuttatni. – Mégse. Ez káromlás. – Megkövetlek uram. Te nem akartál
leszállani a székely ember szekeréről, hogy magára hagyd te is.
De most már éppen ideje, hogy célodat elérd. Benned a müvész nemcsak a
saját, de a világ problémáját is megoldotta. Percet se veszíts. Rád
vártunk. Ki a tömegbe veled! Kezd mindjárt rajtam.
Megilletődve teszek az ügyésznek ajánlatot.
– Egyiket megvenném.
Türelmetlen fennsőbbséggel hárít el.
– Ezek bünjelek. Nem lehet.
– Bünjelek? – hűl el bennem a lényeg, de a tisztviselő hidegen reccsen a
rendőrre.
– Ezt a holmit hordja a 20-as szobába.
Többet biz én nem láttam a fábairott Jézus-képeket, mert a müvész
tudtommal faragójegyet nem használt, sem az embereken észre nem vettem,
hogy bárki is látta volna.
Ennélfogva továbbmiveljük régi szándékunkat egymás iránt.