A hajnal felköltötte a falut. A májusból kiömlő áldás egyszerüen és
tisztán kisérte a szekeret. A természet ártatlan, mint a gyermek ütere
és szép, mint a gyógyult seb. Ragyogása hegyekről, patakról, ablakokról
s a szekeres orráról egyaránt visszaverődött.
Lépésben haladtunk a különös, művészi pompáju fahajlékok során. A
székelyek emelt elmével jártak. Nem barom mögött baktató parasztok ők,
hanem isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik,
mint a fecske. Ha asszony jött szembe, oly dúsnak látszott, a leányok
üdének, mint a csókkal összelehelt orca. Az út közepéről egy
elütöttdereku kutya fartal be a kapun az életre. A szekeres felébillenti
az ostornyelet.
– Ott lakik a jézusfaragó-ember.
– Ki lakik ott?
– Valami országcsuda. Mig étetünk, megnézheti, – veti hátra.
Szép itt minden, még a levegőben a szellőtől elcsavart füst is.
Úton-útfélen látom az érdekes, kissé fellengző székely fényt, mely a nap
alá is tüzet szeret rakni. Az angyalok osztovátáján se lehetne kedvesebb
helyet szőni. Az élet tivornyája van itt, hol a halál talán sohase
támasztja üveg-létráját az ember homlokának, hogy megnézze hátralevő
napjait. De ki-mi lehet ez a falusi ezermester? Jézusfaragással kevesen
foglalkoznak. Érdemes megnézni, mig az emberem a zabra bizza lovát a
fogadóban.
A hanyatlott kuria-forma házat fölverte a burján. Néhány barna, érces
legény állingál az uton. Tőlük kiváncsiskodom.
– Ki lakik itt?
– Ott-e? A naccságos úr.
– Hát nem a Jézusfaragó?
– Mert az.
Tehát úr, sőt naccságos úr, ami a székelyek közt, kik mind nemesek, –
szokatlan megkülömböztetés, inkább gúny. A legények tekintete se sok
jóval biztat. Mindegy. Annál érdekesebb.
A kutya morogva a kutyatej közé buvik előlem. Magas, tartózkodó, züllött
kinézésü férfi fogad. Dühösen pillogott rám. A szobrászok mind
bogarasak. Nadrágszárát urasan összecsapta.
– Tessék!
Megvető mozdulattal előrebocsátott. A szobában öreglegényes, furcsa és
méltatlan rendetlenség. Igazi koszos csavargótanya.
Rámnéz, én rá.
A lábán rossz cipő, a fején nimbusz. Hosszukás arcalakítás, rajta
észlárva. Ugy látszik sokszor szenved éhségkáprázatokban. Az állatszemek
fölött bizalmatlanság szőtte össze szemöldökeit. Magábandühöngő alak
lehet, amilyenek az északi sark mögül leselkednek a földre.
Nyájaskodom vele.
– Érdeklődöm az ön művészete iránt, ha láthatnám nehány munkáját…
– Kérem.
Kinyit egy oldalkamrát és mogorván, gyürt karokkal félreáll. Kiváncsian
lépek be. A műterem elég ijesztő.
Csodálatos hatás.
A viskó fehér falán számtalan kisebb-nagyobb feszület meredezik. A
sarokban szörnyü keresztek nyulnak. A háttérből zordon Krisztusok néznek
le rémes rángás képébe kötözötten.
Minő istennyomorító hely ez!
Rémületes a szálas karok kitártsága, mellyel szembe kell menni. Egyik
nem engedi a másikat nézni, egynek és egyszerre kell látni az összest.
Kettő sincs egyforma köztük sem alakra, sem kínra nézve. Szokatlanok,
brutálisak mind. Inkább latrok. Aki a fára felkényszerítette, maga se
hiszi, hogy kinlódással lehet embert üdvözíteni. A vonások elhelyezése
élő, a vonaglásban hajlékonyság, inak feszülése, a csontok hűen csontok
rajta. Félelmesen nagyszerüek: a szakálbamardosó száj, üreges arcgödrök
s az embersuly, mely a szakás cigányszögekre nehezedik és megtorlódik a
térdek merevségén. Egyiken finoman ki van dolgozva a pillanat, amint a
jaj felbillenti a szemeket és a nyelvet. Fakósárga, hosszu alakok éles
hátgerinccel, melyek legörbítik bozontos fejüket, mint Atlas a földnek.
A kidudorodó bordázat, az ajzott pillák alól kirontó szándék arra vall,
hogy készek szóval is agyonsujtani az embert.
Mellemre nyomott kézzel igyekszem számot vetni a látvánnyal, mintha
piros szőnyegen táncolnék, úgy szédülök.
– Uram, mi ez?
A művésznek fütyül a lélegzete a hátam mögött az izgalomtól.
– Mi ez? – tévelyeg a gondolata válasz nélkül.
Már tudom is.
Mi volna egyéb, mint kinszenvedni nemtudó véres orgia, hússzakító
irtózat, nyers tolongás a halál felé, kivégzettek lázadása a
vesztőhelyen, kik alkalmas időben el fognak szökni a gerendákról. Az
erőszakos idomok a világrend ellen ácsánkodnak, mintha mindenik
Pompeiben vagy Karthagóban előásott Jézus-karikatura volna, vagy a római
császárpalotába szánt gúnyfeszület. Haldokló bakók viziója ilyen. – Bár
szakadna le a tömérdek falramászott test, hogy könnyebbülne meg a fal.
Elég volt.
Ha nézem, mintha harcból riasztott utolsó zsoldos volnék, ki lova nyakát
harapdálva ösztökéli a futást, mert vérét torkába hányja a félelem.
Mögöttem áll ez a duhaj rokkant, ki mankóval beverte a király ablakait,
eszmebénító nyomorúlt, ez a véső hiénája, ki saját égő haja fényénél
gondolkodik.
– Tetszenek? – mosolyog szúrósan.
Azonmódon kérdezem vissza.
– Nem ölt maga embert?
Mert csak az köthetett ki az élethü feladattal, kinek keze közt csontok
töredeztek.
– De igen, – gördíti vissza a szót. – Négy évig egyebet se csináltam,
Fehéren fordulok el tőle. Legnyugodtabb szemtelenséggel lefitymált.
– Ugy botránkozik, mintha ön volna az uristen szemén a szemüveg.
Őrizgettem a hidegvéremet, de erre kiméletlenül viszonoztam:
– Nézze kedves faragója a fának. A homlok nem arra való, hogy az eső
visszaverődjék róla. Keressen okosabb foglalkozást, mondjuk ölje még
négy évig az embert. Azok legalább meghalnak, ezek a faragások arra is
képtelenek.
Piros láng játszott át az ábrázatán. Azt hittem, nekem ugrik és távozni
akartam. A züllött művész elgondolkodott.
– Ne menjen még.
Bizalmas lett és könnyed, fölényes és hideg. Közelhajoltam egyik
darabhoz, hogy szemügyre vegyem faragó-jegyét.
– Nem használok faragó-jegyet. Nekem a probléma a fontos.
– Probléma? – csodálkoztam.
– A modern Krisztusábrázolást gondolom és az sikerült. Látja, mennyire
felizgatta önt is? Nem ezt várta.
– Tényleg, – gunyolódtam fesztelenül.
– Ne feledje, – tiltotta el a közbeszólást – a Megváltónak is megváltója
a halál, a halál pedig ma nem megnyugvás.
– Igazi haláleretnek, de csak folytassa.
– Hát nincs igazam? – A halál ma fekete sietés, imával gyámolított, vagy
kínnal kövezett út, koldusra ejtett rongy, békés formájában is
galambverejték, szeliden elnyelő halszáj, bölcs madár az ujjam hegyén,
mely hallgatni tanít, kitóldott élet, mennyei recept az utolsó
evőkanálon, egyedül önzetlen hadiszállító, festett sarku szerető, ki
kezét velem a tálba mártja, kölcsönzött szamár, mely kihordja az
emberből a világ keserüségét…
– Tulzás! – meredeztek a hajszálaim.
Lecsillapodott. Csapongása, a saslihegés megszünt.
Az ablakon beénekelt a tavasz, a természet folytatta lélekvándorlását a
nap felé, mely forró keréknyomokon zengés közt nyomult a falu fölé.
Szemünk szineket gyüjtött, fülünk loppal rejtegette a földi-zenét; csak
ez az ember volt elégedetlen, ki irigyli Krisztustól az utolsó
sóhajtást.
Hirtelen feleszmélt, mint a hindu szónok, ki éhes hasára csap a
csendért.
– Régen, az őskeresztények tudtak meghalni, mert kivételes és nagy, ki
akarata szerint parancsolni tud a halálnak:
– Az, ki szelidséggel becsmérelte a tiránnust.
– Ki a Pontus mellett ülve szenderedett el.
– Ki lábon alszik a Codex miniatürjében.
– Ki vérszopó farkassal ásatta sirját.
– Ki aranypaténán nyugszik.
– Ki meghalt 41. himnusz után.
– Ki kezét, mint viaszkfedőt keblére helyezte.
– És ki szemével függesztette életét az égre: – Lux ecce surgit aurea…
Jól esett neki a középkori gyertyalobogás, a pergamenforgató dohos
barát, kinek a láncos könyvek láncát a lábára lakatolták. Ugy képzeltem,
mint robusztus méteresmellü franciskánust, ki a lehelletével leheli fel
a viaszt, hogy eltalálja a Clara Santa arcszinét a salétromot virágzó
cellában.
Hollóval társalkodó vén Magános most ez a fejfaragó, ki ül, ül
rendületlen.
– A lepkebáb (szakasztott mumia) – egy selyemszállal áthurkolja magát a
füszálon. Csak ennyi erősség őrizte őket is. Egyetlen Jézus derekára
kötött selyemszál.
Az idő eltelt, mindjárt érinti a nap a torony hegyét; de a müvész szavai
uj látványhoz idéztek.
– Minden kor a halála szellemét veri ki a feszület-müvészetében. De ma
mindez csak a multban él. Hiányzik ma hozzá a mély bennsőség, az extázis
lendülete, a jámbor grácia, az antik pompa, a megkönnyebbülés, a
megdicsőülés lelkesültsége. A homlok erőteljes, a száj finom és lágy, a
fénylő kijárat, a szem nyilt és mély, hozzá nem hosszu szakál, nazireus
haj; ahogy mindezt megszoktuk. – Százszor igy akartam én is, de a vésőm
önkéntelen gyülöletre mélyült, az emberiség pofát tolt elibém, torz,
éhségvert, szeszes szájat, a mintául kinálkodó világ pedig Dantéval
szólva – trombitát csinált az alfeléből.
Hirtelen abbahagyta. A kertből füvet gázolva fürtös kis leányka
zajongott felénk, a béna kutya farkával legyezve követte. A züllött
müvész megvidámult. A feszületekre féltékenyen rárántotta az ajtót.
Mikor visszatekintettem, éppen csókra emelte a kislányt. A szekerem
szembejött, az emberem is visszakémlelt.
– Hogy meredne meg az az ántikrisztus!
De aztán sietett is, mintha eb markolna a lábinába.
Engem is megzavart a fafaragó. Rontás van rajtam. Csoda, hogy a fejem
körül nyilamló fecskék ki nem ütik a szememet. A lovacskák is alig
lihegnek ki a kaptatón. A gabonák mezejét se tudom élvezni. A pipacsot
sebnek nézem, a szarkaláb, a kék trubadur-saru is idegen, a buzaporzás –
aranyporpazarlás.
– Itt vala 16-ba a csata, – morog az ember mellettem.
Azért fertőzöttek a kalászok, az üvegtérdü szüzek. Mennyi a
feketeporzóju virág! Égettfalvak kormából valók. A vékony cigány, a
szunyog is fülem fölé tartja muzsikáját. Lűtönbe nekivágott a szekér
nagy lélekrázva s begörgettünk ujabb falu felé.
Itt azomban a cimborák lehuztak a szekérből. Sajnos, Székelyföldnek
minden szegelikában van cimborája az embernek.
Egy év mulva errejártában a Borbáth fogadója előtt biztosan megjegyzi a
szekeres:
– Tavaj nagy csata vala. Félbajuszomat leégette a bőrszivar.
Bizony két napig száradtak utána a cigányok a napon.
– A községi bika hátán akarák hazaküldeni a Krisztustagadót
pitymallatkor, – mesélte a fuvaros.
Az igaz, hogy a rakoncátlankodók közt is férfi maradt a Jézusfaragó.
Komor, különös. – A fiuk pajtáskodtak, féktelenkedtek, nem kimélték,
csináltak pilátusvacsorát a bosszantására; de a nyugalmából nem tudták
kiverni. Lelke fekete maradt, mint a pásztorüst a lobogó tüzben.
Akkor már mindent tudtam felőle.
Az észnek fényes pályája volt mögötte. Háromszor is dr., mindenben
kiváló. Volt nagy úr és csavargó. Vadászott mágnásokkal és evett
cseréptányérból, mint napszámos. Cigány nem mer előtte hegedülni, pap
fél a teológiát említeni is. A szegény székely fia, ki valaha
botraakasztott csizmákkal gyalog indult el a falujából oskolába,
végigjárta a fél világot. Koldult mindenféle nyelven és a tudósokat
levetette királyi székükből. Csak a nyugalmat, az igazat, a nemest, a
boldogat nem találta sehol és enélkül nem birt ember lenni. A szép
undorítóvá lett a megismerésnél, mint a székely mese szerint az
elhullott eb szájából jövő hegyi patak.
Ölében kis lányával végül megbotlott a haláldombján, ajtóról-ajtóra
hazazüllött.
Már szántam. A fiuk is tréfával dédelgették, ami neki láthatólag
jólesett. Mégis kevés ideig feledkezett köztünk.
– A kis leányom, – ijedett fel a pohár mellől és ellenállást nem ismerő
elszántsággal elment.
A cimborák vállatvontak.
– Bolond különc.
Uj mulatozás zendült. Nóta rázta a fejek gondját. Bor oltotta, bor
ápolta a férfiak lidérclángját.
A faragó müvész pedig, az élet székely bánatosa, szenvedélyt forraló
világharagos három embernek való erővel döngette lépteivel az utat a vad
eszmék keresztretört alakjaival jelölt háza felé. Sziklafejét emelve
retten tova, mint trónraigyekvő bálvány, vagy haragvó hunn táltos, ki
birkózni szándékszik az idegen istennel, saját szakállát égrefacsaró
dühében. Szekeret riasztottunk utána, de nem érte utól.
– Meggondolatlan és konok, mint a paraszt a sötétben – vélte egy
szolgabiró.
Aztán kacagásba temettük, hátratettük a gondját, magunknak daloltunk.
Miért ne? A segítő kéz ugyis föl van emelve, mi elüzi a férfit poharától
és elaltatja a csecsemőt a csecsen. Az igazság fölött kétségbeesett
emberek sorsa ilyen. – Jólét, boldogság? Két szál cigány, ki hazakisér
az uccán az utolsó garasomért. – Huzzad! – Ugyis a velőnkben lüktet a
pusztulás tánca és kacagni fogunk foghusrafagyott szájjal, mint az
ember, ki az ablakon kiejtette gyermekét. – Ezt a világot meg kell
váltani a lelkéből. – Csak most kezdem érteni a Jézusfaragó embert és
irigylem Küs Miháj Danit, ki emiatt le akart taszítani hazamentünkben a
szekeréről.