– Barlangmisztérium. –
Mind olyanok voltunk, kiknek már a Barlang rettentő költészete szivébe
lopózott, szépségtől megnémult, alázatos szerzetesrendje az ismeretlen
titoknak. Jelvényünk a saxifraga, a kőevővirág.
Homoródalmást rég elhagytuk s már a _Kőmező_ sziklakaraján jártunk,
mikor Csala Feri, kinek történelmi joga van a Barlanghoz, mert az ő őse
bukott le tatárkémleléskor egyik szírtszálról; mindenkor fehér arcának
rejtelmes merevségével megállított.
– Eddig csak mutogattam, ma feltárom nektek a Barlangot.
A székelynek az árnyékával huzott körön belül sohase lehet tudni, mi
történik. Ezt a faji határvonalat tisztelni kell. A föld alatt lappangó
különcök pedig különösen fanatikusok s ki sejtené, hogy milyen erkölcs
járja a barlangokban.
Lelkendezve másztam a nyomában.
– Te ez olyanforma helyzet, – apprehendáltam a hallgatásért, – mint
amikor az ördög Jézust vitte a hegyre.
– Vitte volna az almási barlangba, – sajnálta le kurtán az ördögöt. –
Vigyázz, Heliopolisban vagyunk tüstént.
Már bontakozott a nagyszerü látvány.
Az omlott szirteken zúgó patak félelmes igéi jósolni kezdettek és
akaratnélküli médiummá váltam, mihelyt belenéztem az első tátongó
mélységbe. Az agyat nem birja többé lehűteni a hűvös havasi légnyomás s
a ködturbánt a szemeiden reszketve emeled, mig a fekete bükkös
körülmorajló rossz-szándéka a lélekkel enyeleg. Sejtelmek, rémlátások,
káprázatok, szorongás, a hegységek redői, a megrendíthetetlen valóság
sötét hátterére felfestik a balsors gyönyörűségét.
A mélység diszíti a magasságot.
Az _Erős_ szirtrepedését, a facies abyssit az eltünt patak medrén alul
kerestük meg.
Innen nézve fel, az ormon maradt, biztonság-kötéllel rögzített társaimat
köldöküknél fogva megkötött kis majmoknak látom. Fölülről tekintve
magamat, már nem is vagyok, elvesztem a katlanban, a méregfőző alvilági
tudományban. Ha gondolkodom, csak a sötétséget szaporítom. A megérzett
abszolut butaság lassan-lassan megnyom, de nem csoda, hiszen itt Michel
Angelot is megütné a guta, mert ezt a tömeget a formával már nem lehet
nagyobbá tenni. Egyetlen méltó foglalkozás itt: Foszforos kefével
tisztogatni valami brontosaurus inyét, hogy a tulsó oldalon
fertőtlenített szájjal okádja ki az elnyelt patakot. És ez nem önámítás,
vagy szemfényvesztés; igy történik a valóságban sok ezer év óta.
Csakhamar megjön a nap, a nap-város ébred. Sokszáz fehér, karcsu
szirtszál ragyogó mezébe öltözve megujhodik s a kővirág felnyilik.
Sesostris pompája nyilvánvaló, mihelyt elválik a felső-minden, az
alsó-mindentől.
A fellegek futva tünedeznek, a hegy ingadozni látszik. A csillámos kövek
a naptörésben látható sugarakat vetnek szét magukról s az igy képződött
végtelen ezüst hálónak szálait a sejtelem tartja. Nagy könnyes bojtja
pedig felettünk távozóban csüng.
– A nap-városban mára istent halásznak maguknak.
Csala, a kőimádó unottan vezetett. Hátrább figyelő társunk félbolond
megjegyzést tesz.
– Ha ránk szakadna ez a borzasztó hegy.
– Kár volna a hegyért.
– Pedig fényes megsemmisülés volna, – ejti el a halvány kőimádó. –
Legnagyobb mit ember megérhet, a kővé lényegülés. Ennek igen halvány és
szánalmas megsejtése a szobor. A legtöbbször csak botrány-kő.
Gyötrelmesen szépet gondolt az, ki a mellettünk levő szírtet
_Széchenyi-sziklának_ nevezte. Megérdemelte, mert udvari bolondja volt
egy országnak és helyette gondolkozott. Ki e földön _világot_ látott, a
jónak _hitelt_ adott és végül ilyen _stádiumba_ jutott.
Nagy méreggel felküldött a _Csala-tornyára_.
– Bucsuzzatok el a Földtől. Én nem megyek.
Sokáig állottam Csala-tornyán.
Alattam az ősz a hullott lombot összegezi, a vad az erdőt szimatolva
járja s a költöző madár vággyá válik az ágon, a távoli földeken a
székely pityókáját ássa. Az égen üvegfátyol, közel-felhő.
Kisérem a munkát, mint angyal az imát. Szegény, félmeztelen népem, mely
arcbőrét vitte foltnak más dicsőségéhez. Utolsó rongyos ingét is a
becsületre pazarolta.
Csak ütni s sirni szoktatták.
Zsebe van, hogy üres legyen. Saját tehenének tartozik a tej árával,
pedig elvetéli körmeit a nehéz munkában, mig kiöltött nyelve bevérzi az
ágya szalmáját.
Hiu gondja, hogy a pénze a koporsót kifussa.
Fejében hibás a tartalom, mert az igazságba: most is bizik.
Ha ma megkötözték, holnapra annyit fogyott bujában, hogy könnyedén
kivonhatta kezét a bilincsből.
Elaljasodni mégse tudott. Baját mindig megelőzte és nem lett szavajárása
a jaj, pedig hűségét halálával egészítette ki.
Abbizony vig az élete, csak az a baja, hogy: Üres gyomor nem hágy halmot
maga alatt.
Nem csodálnám, ha leszédülnék én is innen e népet látva, mely
napról-napra kisebb lesz a saját eszénél…
Izzadtan cammogtam vissza.
Csala Feri kőemelő nehéz karjával istenesen megrázott.
– Felülről sohasem mutat igazat a szikla s az ember, csak belülről; de
te mégis megérdemled, hogy láss.
Ugy követtem a Barlangba, mint a bolondot a feje. Leigázva engedtem,
hogy rendelkezzék és meggyújtsa fáklyámat. Pár szóval megtanított a
fáklyacsóválás jeleire.
– Én majd a fejemet s te csóváld a fáklyát, – mondtam félviccesen.
– A te fejed? – kacagta igazságosan. – Itt vannak Pajtás a valódi,
sziklábarekedt, korszakos koponyák.
Itt-ott kénpenész ül némelyik kő-bokron. Az egymásra hullott cseppkő
arabeszkké foszlott. A vörös fáklya a levegőtlen oduban immel-ámmal
gőzöl. Sziklák tépik az ember árnyát, kétségek a szivét. A szem vibrál s
a képzelet sietteti az alvilági tréfát. A fáklya serceg, mintha kobold
egérszőrt pörkölne a lángjába. Hátrább kormos üst kuporog a vad cigány
hátán, mint középkori banyán az ásító sátán. A bennsőség oly mély, hogy
az életet mimelni se lehet. Az érzéstelenség pedig akkora, hogy még az
öngyilkosnak is a haja szálankint ragadna agyába a félelemtől. A
tehetetlenséggel és sullyal-tömött sziklák őstehetségét nagyobb feladat
megoldani, mint a légy hat lábát el nem apadó tapadással ellátni, vagy
sejtekből fát ragasztani össze és a virágba a harmatot beleöltöztetni. A
Barlang önmagából él, mint a Jóisten és a nagyonöreg világtalanok. A
Föld lényege az, mit ez a torok magából kiásít.
– Óvakodjatok, – zöldül a barlanghitü Csala, – az üregeket hangok őrzik.
De minő hangok. Egy ember nem elegendő elviselni, – rebegi fázva és
előrohan, hogy üvöltésével a kardalt intonálja.
Finom, siri, kis eljajdulás kezdődik, mintha tündér hajszálán vonót
rántanak el.
Szeliden bólint rá az ember, mint a püspök a bünre.
– Vigyázz! A limbus vészjele volt.
A zizegés folytonos és különös lesz, mint ahogy a falevél féloldala sir
az egyirányu szél miatt.
A fénynél ragyogó kövek közt megnövekedett szilhuetttermettel tévelyeg
feléje a Barlangnéző. Igy fogunk botlani egykoron a firmamentumon
csillagról-csillagra a teljes kielégülés felé tüzbeperzselt szemünk
világa nélkül.
Csala a fáklyáról lecsóválja a pernyét és felzúdul a nyavalygó zsivaj,
mint ha kopott korifeus a Föld árnyékában bizva ördöglármát rendel.
Az első vándorlegénynek, Káinnak gyötrelmes füttye hallik.
A halottak anyanyelvükön üdvözölnek a gödör szájánál.
Démonok forradalma ilyen a pápai áldás miatt, vagy a lángonsülő férgek
hattyudala.
Feltétlenül utálatos, mint a nyáltalanszáju agg-szüzek szerelmes éneke.
Lehet, hogy a kinai ábécét zagyvalják elő egyszerre az összes kinaiak.
Csak a fuldokló gége fuj ilyen akasztófa ritmust, vagy teljesen
összeragadt éposszal próbálkozik meghibbant szavaló.
Elviselhetetlen és idegölő, átkot és káromlást inspiráló szörnyüség.
– Megbolondulok, – figyelmeztet magára a társunk.
– Már nem, – gondolok a házasságára jóakarólag.
Csala meggyőződéssel magyarázza, hogy ez a világharmóniának egyedül
hiteles visszhangja.
Azt mondják, hogy a riadt denevérek százezrei okozzák ezt a kórust.
Lehet, de a közeledésre elhal minden, az alagutak elvezetik a rémzajt,
sustorogva megszünik, mint mikor a sugárzó szenet vizzel leöntik.
A mágus-tudománynak vége, csak a halombahányt hangszerek, az avas
félkoponyák, csorba csontok sejtetnek valamit. A denevérek közömbösen
függenek a szárnyukra aggatott horgokon. Kőcseppenések sűrün koppannak,
mintha láthatatlan királyi koronák népük könnyeit gyüjtenék.
– Mit érne most egy torok friss levegő!
– Szót se róla. Kőimádók lettetek.
S azzal egy szük lyuk előtt a sikos, kocsonyás piszokba ereszkedett.
– Nem lehetne valahogy máskép imádni a követ? – méltatlankodunk.
Négykézlábról, szomoruan vádol Csala.
– Mit ütköztök meg rajta? Inkább a földet, mint egymást üsse a kezünk.
Diadal és jóság nemesítette száját.
– A Kőnél maga az anyag a törvény és a vért, azért a hegyek határai
ellen ne vétsetek.
A Kőnek nincs szive, mert a sziv csak arravaló, hogy változzék benne a
szeretet, de a sziklarészek egyforma érzéssel tapadnak egymáshoz.
A Kő nem örökkévaló, mert nem tud hazudni.
Imádjátok és kövessetek! A _Függő-kő_ alá megyünk.
Már nem csodálkozunk a gondolkodásán a roppant, tömör szikladarab
látására, mely örökös zuhanóban van, mint a mindig kész pusztulás.
A Föld lelkiismerete ez, mely egyszer le fog dobbanni ránk, mihelyt az
igazság nyila ellövi az őt tartó hajszálat. Pillanat kell-e hozzá vagy
korszakok, ki tudná? Csak a csecsemőt nem lehet büntetni vele, hogy
alatta egy szál rongyon ne mosolyogjon, de nincs az az elvetemült
vaskoponya, hogy a veszedelmes és bizonytalan eshetőségtől meg ne
repedjen.
A föld szinén van egy nevetlen fű, aminek a szörnyü rétegen átbocsátott
gyökere a Függő-követ tartja. Ha e nevetlen füvet emberi vér éri,
elszárad a gondviselő gyökér és itt lenn vége mindennek.
Nem tudtunk nevetni a babona-parabólán, sem vezetőnk fatalizmusán, ki
igy fejezte be ezt a Himalája alól hozott regét.
– Ki nem hiszi, üljön be valamelyik ősmedve-tanyába és várja be a szavak
teljesülését. Figyelje az idehalló csiki kutyák ugatását, azok
megjelentik a ház körül orozkodó veszedelmet. – A kakasoké a hajnal, ővé
a türelem.
– Ahová most viszlek, _örök estét_ köszönjetek, – óvott Csala Ferenc. Az
a kinzókamra.
Ha végig kúszol a sziklaélen, meseháton lovagolsz.
Itt minden üreg szent, mint a naputánzó monstrancia, melyből a nép lelke
sugárzik elő. Lángélü kőkardok függenek a bejárat felett. Kik itt
időztek, csókkal szivták ki az erőt a sziklából és szeretetükkel
helyezték védelmül.
Most már a _Sugár-orgona_ szótlan és elszállott az utolsó méh is a
megkövült _Méhkasból_. A _Sütőkemencének_ a hamma kihült, de azért csak
ezüst kalapáccsal szabad megkopogtatni a sziklafalat, mint a pápa
homlokát, hogy a multról beszéljen.
A halál rég kinézte a poharat Eleink kezéből és mi idegen világ porát
hordottuk ide. Elfeledtük, hogy a por a kőnek nyilvános gyalázata.
Milyen semmiség minden a finom kőpelyhekből konstruált csillárok
világosságában.
Finom leányujjak állanak ki a kőlapokból. Őket eltemette a hideg és
fehér elem, mely könnyed és tiszta elmulást ád, mint a hófuvás-halál.
Ne vádoljátok a követ, hiszen a falevélnek is helyet lágyít szigoru
keblén és eldajkálja a madártojást.
Mit tudtok ti a föld felszinén a kőről?
Az a kő primitiv és koldus. Eb után vetitek, vagy sirból felhányjátok,
hogy ördög-inget szabjatok a csontvázra. Szokva vagytok hozzá, mint a
cigányhegedü a gaz időhöz.
Felettünk több ezer láb magasságban rengeteg erdők görcsös gyökérzete,
mint a sziklák agytekervényei szórják a Föld ősgondolatát. Nehány
szerencsétlen méter csak a termő élet mélysége. – De mit sejt a
szirtrepedést hallgató gyökérszál a létnek arról az örvényéről, mely itt
a sziklák kebelében rejtetten zajlik? Felszines semmiség, kevés nedves
földturkálás, az eszméhez méltatlan korlátoltság, szűkös paraszttudomány
csak az a réteg-élet, mely nem nagyobb egy ördög-élőarasznál. – De hol
van az a cél és bóduló szakadék, hova ezek a sziklák gravitálnak?